Még a nézők megérkezése előtt kezdődik el




Van abban valami őszies, ahogyan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2016/2017-es évada megnyílt. Egyből hideg lett, mint a filmeken vagy a mesékben: egyik percről a másikra – hiába tudtuk, hogy ez következik, mégis rácsodálkoztunk a hirtelenségére. Az évadnyitó előadás érdekessége, hogy még az idei nyár elején, Gyulán, Tamási Áron halálának 50. évfordulójára a szerző Zöld ág c. regénye alapján a Gyulai Várszínház és a Tamási Áron Színház közös produkciójaként már bemutatták a Sardar Tagirovsky rendezte első előadást, ami szintén a Zongota címet kapta. Azért első, mert az a Zongota, amit a sepsiszentgyörgyi nézők most láthattak, egyáltalán nem ugyanaz az előadás.

 

A friss Zongotában is a két társulat játszik: a Tamási Áron Színház színészei és a Háromszék Táncegyüttes tagjai. Sardar Tagirovsky előadásaiban a szerepek mindig csak éppen annyira elvontak, hogy akármelyik pillanatban átbillenhetnek a valóságba. A nagyítás, a túlzás, a varázslat és a hétköznapiság egyidőben vannak jelen – mint egy tartalmasabb évnyi impulzus egy estében. Az alapja ugyan a Zöld ág c. kisregény, de abból csak a leglényegesebbet tartja meg, azt is inkább csak a színházi utalásrendszer egyik elemeként, kiindulási pontjaként. Például nincs elmondott szöveg – bár nem lehet azt mondani, hogy szöveg egyáltalán nincs.
 
 

Jelenet az előadásból. Fotó: Kiss Zoltán

Jelenet az előadásból. Fotó: Kiss Zoltán


 
A némafilmre emlékeztető táblák töredezett szövegvilágot vezetnek be az előadás addig szövegtelen világába. Először csak teljesen véletlenszerűen, szinte kaotikusan jelennek meg olyan mondatok, mint „Én nem azt szeretem, amit mindjárt meg lehet érteni, hanem azt, ami szép”; „Krisztus a tengeren is tudott járni”; vagy „Jézus Krisztusnak sem volt igazolványa”. Ebből a szövegtöredék káoszból pedig a jelenet végén egy hatalmas szövegcsoportkép áll össze. És az előadás attól kezdve a koherencia semmilyen észszerű szabályát nem mutatva, kibontja és dialógusokba helyezi ezeket a mondatokat. Az egyes beszélgetések szereplői – az, hogy valamit ez vagy az a szereplő mond, egyáltalán nem meghatározott. Azt lehetne mondani, hogy nincs szereposztás. Még azt a koherens jelhasználatot is felrúgják, hogy az egyes szereplők beszédének a táblák használata felelne meg, mert előfordul, hogy két szereplő áll a térben, és két másik beszél helyette – vagyis emeli fel a táblákat, amin a replikái vannak. Tehát az elején felmutatott szövegtöredékek az előadás idejében megtalálják másik, a világon belüli értelmüket is. A feliratok között vannak viszont olyanok is, amelyek a táblák táblaszerűségéről szólnak, és leginkább humoros benyomást keltenek. pl. „A Tamás Áron Színház bemutatja”; „Ez nem az én szerepem”; „Ezt a feliratot nem fogod elfelejteni”. Ezek csak azt az egyszerű patinás misztikumot törlik le a némaságról, amire elsőre asszociálunk, ha véletlenül egy szövegtelen – pontosabban: szótlan – előadásnyelvet látunk.

 

Az előadás látványvilága leginkább szimbolikus. Azaz bármilyen vizuális elemet, amihez jelentés társítható, az előadás magába épít, és magába szívja annak a tárgynak vagy jelmeznek minden jelentését. Például a lavór egyszerre a rurális életkörnyezet, de ugyanakkor az egyik szereplő folyamatos etűdkelléke is (aki később belefullad a folyóba); akárcsak a három óriás papírrepülő, melyek megjelenése korántsem véletlenszerű: „A szerelemben is mindig ott tartózkodott a levegőben, mint a madár.” Az előadás fontosabb elemeit tehát egyszerű tárgyak jelenítik meg, és ettől a szabad asszociáció játékára van bízva, hogy egy adott helyzetben mi mit jelenthet.

 

Ezt a világot a saját ritmusa tartja fenn. A szöveg hiánya a figyelmet a mozgásra irányítja, a vizuális elemekre és ezeknek az elemeknek a mozgására. A színészi munka és a jelenlét vezeti és határozza meg az előadás élményének mérvadó részét. A némafilmes koncepció többszörös kijátszhatósága miatt a szerepek teljesen felcserélődnek – képlékenyek. Az előadás még a nézők megérkezése előtt elkezdődik. A színészeket a térben látjuk civil ruhában látszólag rendszertelenül mozogni – a hagyományos előadáskezdés konvenciójára kérdezvén így rá. Mikor kezdődik egy előadás? Ha bejönnek a nézők, ha lemennek a fények, ha megjelenik a színész? A színész a néző bejövetele előtt – úgy tűnik, jóval – bent van a térben, de amikor minden néző a helyén van, sem lesz még egészen sokáig sötét.

 

A Tamási Áron Színház színészei, a Háromszék Táncegyüttes tagjai és a személyzet pár tagja, illetve egy életre való kislány együtt követik a Táncegyüttes egyik táncosát, Melles Endrét. Ő tűnik a játékvezetőnek, és mindenki más intenzív figyelemmel utánozza a repetitív gesztusokat, amelyeket olyan karizmatikusan hajt végre, hogy egyáltalán nem hat mesterségesen kinevezett vezetőnek, hanem a magátólértetődőség hatását kelti.

 

A színészek és a táncosok között semmilyen szakmabeli különbséget nem éreztet az előadás. Vagyis nem azt a megszokott elrendezést látjuk, miszerint a színész a szerepeket játssza, a táncos a táncokat táncolja – együtt van az egész. Tamási világát a népdalok idézik, amelyek az előadásban úgy hangoznak el, hogy a szövegérthetőség jelentőségét és a szöveg fontosságát képlékennyé teszik. Sokkal fontosabb a felzendülés, a felcsengés, a visszatérés, az együtténeklés, az éles női kórus és a dörömbölő, lábszárcsapkodós férfikórus – elementárisabb élmények ezek, mint egy-egy népdal szövegvilága. A szereposztás nem hagyományos szereposztás, valaki nem a saját szerepét alakítja. A szerepösszest minden jelenlévő formálja. Azt mondhatnám, hogy az összes szereplő kivonatolt valamilyenségét egyik vagy másik színész képviseli. Az előadás minden szereplőjének a játékosságát például Erdei Gábor és Derzsi Dezső játsszák, az előadás legtisztább szerelmi naivitását Vass Zsuzsánna és Benedek Ágnes, az előadásban megjelenő összes, a fiatal férfiassággal járó forrófejűséget Kónya-Ütő Bence és Rácz Endre. De ezek a beazonosítások is csak a hagyományos szereposztás-konvenció számonkérésének mesterséges eredményei.

 

A teljes előadás ugyanis egy olyan együttlevést kíván megteremteni, amelynek az elemei nem feloszthatóak színészre és táncosra, szereplőkre és nézőkre, színházra és valóságra. A jelenidejűség megérzésének az igényével feloldódnak ezek a kategóriák, feloldódik a színházban a bárminek a kimondása, értése és ennek a prioritása mindenhez képest. Feloldódik a szerep, a fő- és mellékszerepség hierarchiája, a zene deskriptív és többletjelentésének kihasználása, és feloldódik a jelek egyértelműsége. Az interaktivitás minden dilettantizmusa nélkül az előadás ideje alatt feloldódik a néző, és az életszerűség intenzív tapasztalatával kerül újra bele az őszi életszerűségbe.

 
 
 

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Háromszék Táncegyüttes. Zongota (Tamási Áron Zöld ág c. kisregénye alapján). Rendező: Sardar Tagirovsky. Főbb szerepekben: Nemes Levente, Szalma Hajnalka, Erdei Gábor, P. Magyarosi Imola, Vass Zsuzsánna, Benedek Ágnes, Derzsi Dezső, Kónya-Ütő Bence, Rácz Endre, Nagy Alfréd, Pál Ferenczi Gyöngyi, Katona Dávid és a Háromszék Táncegyüttes tagjai. Díszlet és jelmez: Bajkó Blanka Aliz, zeneszerző: Bartók György, dramaturg: Sényi Fanni és Katona Dávid, koreográfus: Orza Călin.