Megélni a lehetetlent




Szabó Klára Petra és Szvet Tamás: Organika

 

 

Friss hajnal készülődött, ezüst harmatcseppek csillogtak a leveleken. Vihar az álmaival küszködött. Rémek üldözték: már alig tudta rakni a lábát. Már-már elérték volna, de abban a pillanatban felrettent. A saját félelmetes hangját hallotta: kiabált. Ledobta magáról a paplant, a takarót, s kiugrott az ágyból. Mélyeket sóhajtott. Gyakran voltak ilyen fehér éjszakái. Megtörtnek látszott, mintha nem aludt volna egész éjszaka. A különlegesen erős, ijesztő hang felverte Mártát, a feleségét. Az öregedő, nyugdíjas mérnök neki panaszolt. Ő nyugtatta meg. Az erőszakos, de féltő asszony meghallgatta, s tanácsokat tudott adni!

 

– Mi történt, Vihar, rosszat álmodtál? Kivel veszekedtél?

 

– El nem képzeled: a szellemekkel! Nem ez az első, csak az előbbieket nem mondtam el. Úgy gondoltam, hogy befejezik. De nem! Bosszantanak, szórakoznak rajtam.

 

– Ne félj, Vihar! Semmi veszély: nincs ott senki, azok a szellemek, talán, nem is léteznek! Márta megfogta a kezét, és bevitte a szobába.

 

– Na, győződj meg, hogy nincs itt senki: nem bánthatnak! Amit nekem elmondtál, az csak a te beteges agyadban működik. A szellemektől úgy szabadulsz, ha meg tudod győzni magad a nemlétükről!

 

– Én is azt vallom, amit te – nyugtatta a feleségét. Csak hát, ha ott van előttem, nem tudom mondani, hogy mégse! Dühítenek azzal, amit tesznek, s hiába figyelmeztem őket: úgy tesznek, mintha nem hallanák. Mikor látom, hogy emelkedik a szekrénysor, hogy a csillár táncol a plafonon, hogy a festményeim himbálóznak: kétségbe vagyok esve!

 

Nem tudok aludni, fáradt és tehetetlen vagyok. És ez csak egy kicsi része annak, amit át kell élnem! Neked pedig hálás lehetek, hogy megkönnyíted az életem! Egyre inkább meggyőződök, hogy finomlelkű segítőtársam vagy, s nem a saját betegségeddel foglalkozol.

 

A felesége türelmesen végighallgatta, és válaszolt Viharnak.

 

– Bizony az nem tetszik nekem, hogy te nem vigyázol magadra! El vagy foglalva a magad munkájával, s azon kívül se nem látsz, se nem hallasz!

 

– Engem csak az köt le! Azt szeretem, az tölti ki a napjaimat: erről beszéltünk eleget.

 

Úgy látszott, hogy ezzel befejezték a vitát. Vihar a maga megszokott módján hízelgett, és kedves volt, mint még soha.

 

Megölelgette, megdörzsölgette reumás csontjait, és felajánlott egy rövid sétát. Márta természetesen elfogadta, s ebédig bejárták a régi hangulatú belvárost. Vihar gyakran megfordul azokban az utcákban. Azt mondja: akárhányszor tér oda vissza, mindig talál valami újat. Ahogy frissült egy keveset a hangulatuk, Márta sürgette az orvosi vizsgálatot.

 

– Feltétlen vállalnod kell az orvosi beavatkozást – erősködött Márta –, anélkül nem tudsz kievickélni a félelmes látomásaidból!

 

– Jól tudod: soha nem idegenkedtem a kezelésektől. Bármilyen keveset tudnak segíteni, az mind jó, mindenik segít valamennyit.

 

A beszélgetés után Márta nem gondolta, hogy mi következik. Nem is tudott róla, hogy Vihar újra szerelmes, méghozzá egy szellembe, aki befészkelte magát az egyik fotel hasadékaiba, és jól érezte ott magát! Viharnak meg kéznél volt: bármikor tudott beszélni vele. Ahogy Márta kitette lábát a lakásból, ő azonnal ott termett a fotel előtt, és nyomta a szöveget.

 

– Na, hogy aludt az én kicsi kincsem, mit álmodott? Én benne voltam? – kérdezte. S a kicsi fehér szellem gyönyörűen mosolygott. Annyira gyakran, hogy megszokottá vált, s már nem is figyeltek rá.

 

– Te vagy nekem az éltető szellőm, kedves, csinos szép szerelmem! S a szellő annyira tetszett neki, hogy az lett a neve: Szellő!

 

Márta többször olyan helyzetben találta a férjét a fotel körül, hogy gyanút fogott. Vihar arról úgy győződött meg, hogy a felesége félreérthetetlenül fogalmazott.

 

– Hogy válthat ki belőled szerelmet egy szellem? – tette fel a kérdést. Vihar meglepődött, de kivágta magát.

 

– Ki szerelmes, ki lehet, mert én ugye beteg vagyok, te tudod legjobban?

 

Ennyivel lezajlott, és nem volt napirenden azután.

 

Vihar nem tudott szabadulni Szellő szellemtől. Amikor egyedül maradt a lakásban, azonnal ült le a fotel elé, és felforrósodott körülötte a levegő.

 

– Kicsi kincsem, Szellőcske! Tudod te, hogy milyen szép vagy? Mozgasd meg a szemed, s én abból tudom, mit akarsz mondani! S a szerelemre született szellem erőltette azt is, amivel nem tudott megbirkózni. Azt mindig megtette, hogy Viharnak felszolgálja szemének mozgatását, vékony ajkainak mosolyát, és egy szűk ígéretet a jövőre nézve. Ezt naponta eljátszották zavartalanul. Mégis bekövetkezett, amit Vihar nem várt. Hogy aztán, az csupán szellemek játéka volt, vagy éreztek is valamit a test gyönyöréből, arról nem győződött meg soha, nem volt éjszaka, hogy ne találkoztak volna egy, két menetre. S attól kezdve Szellő egyre inkább elhidegült Vihartól. Az meg úgy válaszolt, hogy alpári stílusban beszelt vele.

 

– Na, milyen volt az éjszaka? Kaptál valamit? Élvezted? Kielégít Fekete?

 

(Merthogy fekete bőrű volt a partner.) Kérdésekre válaszolva, Vihar Szellője kategorikusan, tartózkodás nélkül megvallotta: jól érzi magát Feketével, szereti őt. Azt éppen nem értette: nappal pillanatig sem lehetett őket együtt látni, csak éjszakára jöttek össze. Vihar élete teljesen megfeneklett. Kevés nyugta volt. Márta támogatására szorult ismét. Rá mindig lehetett számítani! Vihar önmagát rótta meg. Haragudott magára a képtelensége miatt. Magát azzal próbálta nyugtatni, hogy kedvesebb volt hozzá, mint bármikor: kicsi asszonykámnak becézte. Bármennyire erőltette, Márta nem reagált. Néha a türelmét is elveszítette, s akkor Vihar is kirukkolt.

 

– De, Márta! Akárhogy udvarolok neked, hiába becézgetlek, ölellek, simogatlak, nem megyek semmire! Te olyan hideg maradsz, amilyen addig voltál.

 

Az asszonyka mentegette magát.

 

– Vihar, beteg vagyok, mint te! El vagyok keseredve a lányainkért, egyedül vagyok, nincs kivel szót váltanom – hát lehetek más, mint amilyen vagyok?

 

– Ne foglalkozz te egyebekkel: saját magadra vigyázz mindenek előtt: s más tegyen, amit akar!

 

– Csakhogy én azt nem tudom megtenni! – mondta röviden Márta, és rezignáltabb volt, mint valaha.

 

A következő napokban azért úgy látszott, mintha változott volna az asszonykája. Csöndesebb, nyugodtabb, és körültekintőbb volt, mint azelőtt.

 

Ugyanakkor Viharnak egy másik élete is volt. Folytatta küzdelmét a szellemekkel. S már-már úgy látszott, hogy eredményes lesz, de csalódott. Reggel, úgy ebéd körül és sötétedés után ellepték a lakásukat. Vihar nem tudott kibékülni a helyzettel. S akiktől már támogatást, segítséget várt, alágyújtottak. Szellő együtt ténykedett Feketével, s összehoztak valami szerkentyűt, amivel délutánonként olyan álmot varázsolt Vihar szemére, hogy az nem tudott lábra állni, vagy ha megpróbálta, esett össze. Nem tudott mást tenni: beszélt Szellővel

 

– Mit követtem el, hogy ennyire büntetsz? Mivel érdemeltem ki? Az miért jó neked, ha én esek össze, nem tudok lábra állni?

 

Mozdulatlan volt az egész arca: nem jelzett Viharnak egyáltalán semmit. De pár nap múlva tapasztalta; elmaradt a gyötrelmes álomszomj. Azután még egyszer találkoztak, és Szellő megkérte: ne keresse, ne zavarja tovább! Az rendben is lett volna, de a hölgy maradt a foteli szálláson, s még egy társat is vitt magának. Úgyhogy három vezér szellem töltötte az éjszakát Viharral. Márta felfigyelt a történtekre. Látta, hogy a férje lábon állva aludt. És találgatta: miért van az megint? Azt sütötte ki, hogy Vihar éjszakázása miatt történik. S aztán napirendbe iktatták: este idejében le kell feküdnie, hogy nyugodtan aludjon, és kipihenje magát. Azt ő is szerette volna, de a szellemek nem hagyták. Bárhogy küzdött ellenünk, nem tudott szabadulni tőlük. Szellő mellett megjelent egy másik szépség. Magas, csinos alkattal, és nyugodt, szelíd tekintetettel. Homloka magas, arca ovális volt. Sápadt, fehér arca mindezt egységbe állította. Egyszóval, lehetett mondani, hogy szép! Vihar, Szellő után, belegabalyodott. De hiába próbált szóval közeledni hozzá, nem volt hajlandó viszonozni. S ami Vihart meglepte: az éjszakai szórakozásra hajlandó volt. S kialakult a kettős fogat éjszakára. Fekete is ott találkozott Szellővel, és csak egyetlen céljuk volt: kielégíteni a vágyaikat. Vihar kezdett erősödni: úgy látszott, de a teljes győzelemig, a szellemek ellen, még nem jutott, ám biztos volt benne: sikerülni fog! S ahhoz segítséget kapott Mártától. Pszichiáterhez folyamodtak. Tőle várták, hogy lábra állítsa Vihart. Hogy mániáját kezelje! S ebből is, abból is kigyógyítsa! Várták az eredményt, ami késlekedett, de Márta és az orvos segítségével, lassan megszületett!

 

– Szép az idő, süt a Nap: nem akarsz sétálni? – kérdezte Márta.

 

– Ebben az időben, bizony kedvem volna! S körbe járták a belvárost, Vihar azt szerette. Dél körül virágos hangulatban elindultak haza.

 

– Vajon ez a szép idő eljön holnap is – kérdezte Vihar. Márta jól ismerte az időjárást, és jelentette: – Holnap felszakadozik a felhőzet, és kisüt a nap!

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter