Meghamisított történetek a pletykakavalkád hátterében





 
Csend kell ahhoz, hogy meghallgassuk és megértsük azokat a történeteket, amelyeket elmesélnek nekünk. A friss Margó-díjas Milbacher Róbert felvette a lantot, amikor megírta első prózakötetét, a Szűz Mária jegyese című novellafüzért, amelynek történetfoszlányai szakterületétől – a 18–19. századi magyar irodalomtól – eltérő korban és szellemiségben játszódnak egy elszigetelt, de mindenki által jól ismert rendszerváltás előtti sejtelmes környezetben, ahol bármi megtörténhet. És ahol bármi meg is történik.

 

A kötet komplexitását a novellafüzér műfaji sajátossága adja: habár az elbeszélések egyenként is értelmezhetőek, együttes olvasatuk egy olyan megkreált világot hoz létre, amelyben a tabutémák és a pletykák kézen fogva járnak egymással. Nem egy főszereplő életét kísérjük végig a történetek során – mint ahogy azt a cím alapján gondolnánk –, erre irányuló  olvasói elvárásunk megsemmisül abban a pillanatban, amikor a zavaros, feszültséggel teli előszóban ígéretet kapunk arra, hogy egy falu igazi arcát fogjuk megismerni [„De mégse tehetek mást, mert meg kell tudnia ország-világnak, mi folyik itt, és hogy az utókor is értesüljön azért a dolgok mikéntjéről és állásáról. Meg nem is tagadom, a falu végett, hogy azért ne gyalázza senki a nevét, és fönnmaradjon az örökkévalóságnak.” (8.)] A meg nem nevezett környezet hagyományosnak tűnik, ahol a társadalmi hierarchia (értelmiségiek–parasztok–cigányok) szabja meg az emberek hovatartozását, azt, hogy mit lehet tőlük elvárni, miközben ez a rendszer arra is választ ad, hogy az egyén miért nem törhet ki ezekből a végletekig fenntartott, feszített konvenciókból. A rétegzettség azonban nem kizárólagos, mindenkinél vannak rosszabbak és jobbak is; többször történik említés a csak hallomásból ismert zsidókra vagy a veszedelmes leketár cigányokra, akiket a falu népe kizárólag csak a mendemondákból ismer, de minden esetben negatív konnotációban jelenítenek meg.

 

Az elbeszélő megelőlegezi ugyan az olvasó számára az abszolút igazságot – ha van olyan egyáltalán –, viszont ezt a fajta „tudást” a kötet nem biztosítja a továbbiakban: csak még homályosabbnak és megfoghatatlanabbnak festi le azokat az élettörténeteket, amelyekre rálátást nyerünk a novellákban. A narrátor személye feltehetően nem egy és ugyanaz a történetekben, az első szám első személyben megfogalmazott elbeszélés szubjektív valóságot tükröz, amely kaotikus rendszerezettségként nyilvánul meg a szövegrészletekben: nem érezzük azt olvasáskor, hogy az elbeszélő kiléte zavaró módon cserélődne fel, mégis gyanítható, hogy az egyes novellákat más tudásanyagán keresztül ismerjük meg. A kötet egyik megválaszolatlan kérdése számomra tehát az, hogy valójában ki is az elbeszélő, és kinek a nézőpontjából nyerünk rálátást a faluban történtekre. A narrátor nem azonosul explicit módon a falu népének gondolataival és meglátásaival, viszont minduntalan ezekre hivatkozik, mint az egyetlen tudásforrásra, amelyek releváns szemléleteket közvetítenek. (8.) [„Végül is igazuk volt nekik, hiszen valakinek csak vigyázni kellett azokra a házakra, hogy a cigányok ne lopjanak el belőlük mindent, ami mozdítható.[…] Az az igazság, és azt mindenki tudja, hogy az ilyen házakat télen is ki kell fűteni valakinek, meg minden.” (14.)] A „meg különben is” kifejezést mindig olyan magyarázat követi a narrátor vélekedéseiben, amely lehetőséget nyújt arra, hogy erkölcstelen, embertelen dolgokat lehessen végrehajtani anélkül, hogy bárkinek is ellenvetése legyen az elkövetett cselekedetek ellen. Ezeket a gondolatokat azonban az elbeszélő jóhiszeműen osztja meg az olvasóval, hiszen olyan tekintélyes személyektől hallotta őket, akiknek a szava sokat ér a faluban, tehát az igazságértékük is vitathatatlan. A vizuálisan láttatott eseményeket a szókimondó, részletező és néhol profán stílus színezi minduntalan érdekesekké, amelyek lehetőséget nyújtanak arra is, hogy a narrátor a naiv megjegyzéseket kifogástalan csomagolásban tárja az olvasóközönség elé. A felszólaló csupán egy a sok közül, aki azért veszi kezébe az írószert, hogy mindent lejegyezzen, „mert ami le van írva, az nem csal, az már úgy marad mindörökre, nem árthat annak se tűz, de még a víz se, pláne nem a mocskolódók és irigyek szája”. (8.)  Igazságot akar tenni, de ezt a célt nem tudja elérni, hiszen csak arra van lehetősége, hogy leírja azokat az információkat, amelyeknek tulajdonában van. Ezek általában pletykák, rosszmájú élcelődések, kiszínezett vagy karikírozott halálesetek, és nem utolsósorban tabutémák. A remény, hogy a novellákban felsejlő titkoknak az olvasó megfejtheti a belső rejtélyét, hiábavaló, hiszen a mindig csak egy nézőpontból bemutatott történetek – a különböző narrátori szerep váltakozásában – ellentmondásosak.

 

A cím kulcsot adhat a kötet megfejtéséhez, hiszen a Szűz Mária jegyese akarva-akaratlan is keresztény hovatartozást, vallási konfliktust jelez, amelyre az egyes novellákban számos élettörténet is utal. A faluban uralkodó hangulatot a „szenteskedők” és a részegesek ambivalens együttléte adja meg, akik különböző érdekeltség ürügyén kapcsolódnak be a környezet pezsgő életébe. Rofsics Józska az a szereplő, akit a kötet címével minősítenek addig a pillanatig, amíg a hite meg nem inog, és el nem kezdi az alkoholfogyasztást, a káromkodást. A kötet így magán viseli Rofsics kárhozott életének bélyegét: a falu romlottságát valamilyen bűn idézte elő, valami megfoghatatlan kiábrándulás, amelynek tökéletes lenyomata a szerencsétlenül járt személyek sorsa.

 

A tabutémák ugyanakkor személyessé is válnak: kívülállókként a szereplők sorsaira részvéttel tekintünk, történetükbe implikálódunk. A hit kérdése többszörösen rétegzett, a cím révén pedig ez a témakör kapja a legnagyobb hangsúlyt. Az Esperes, Icuka néni, Rofsics Józska vagy a húsgyűlölő Bizdó Józsika is másképp értelmezik ugyanannak a vallásnak a tanításait, követelményeit. A nemzetiséggel, szexuális orientáltsággal, fogyatékosokkal, betegekkel, háborús élményekkel, idős korral, prostitúcióval, testi elváltozásokkal vagy akár a kommunista utópiára hajazó tulajdonságokkal foglalkozó történetlánc csak hab a tortán, amely megfelelő közeget nyújt ahhoz, hogy a falunak saját, helyi legendáriuma legyen. Ennek tudatában érthető talán, hogy a narrátor miért látja indokoltnak elmesélni ezeket a történeteket a nagyközönségnek, amely megörökítő, szentesítő és felmentő szereppel ruházza fel ezt a gyűjteményt. A Szűz Mária jegyese emlékeztet a régi korok moralizáló alkotásaira, de ez olyan dekontextualizált formában történik, amely révén a tanítójelleg közvetítése is megkérdőjelezhető.

 

A kötetben, illetve a fülszövegben is szó esik Bizdó Józsika kockás füzetéről. Jó kérdés, hogy az olvasók a kockás füzetbe leírt történeteket ismerik-e meg vagy sem. Bizdó Józsika – akit a narrátor lekezelően jellemez – szereplőként sokszor megmutatkozik a novellákban. Az utolsó novellában kiderül, hogy a kockás füzet elvesztődött és a Bizdó Józsika történetei is alapul szolgálhattak a gyűjtemény megírásakor, mivel utalás történik ezekre is. A palimpszeszt-hatás elbizonytalanító, mivel azt az érzetet kelti, hogy a gyűjtemény nem képes kizáró jellegű beszámolókat nyújtani, az elbeszélő(k) részéről.  Hogy ez mennyire válik a szövegkohézió előnyére vagy hátrányára, döntse el az olvasó, egy azonban bizonyos: ebben a sajátos odafigyelést követelő rendszerben, az elbeszélő kilétét úgy fedi balladai homály, hogy az mégsem jelent károsodást az értelmezésre nézve.

 

 

 

 

Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese. Magvető, Budapest, 2016.