Megnevez, meglát, csodál




 
 
Nagy Attila: Égi tócsa, földi sár. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2018.

 
 

A szerző tizenkettedik önálló verseskötetében olyan verseket gyűjt egybe, amelyek érintenek. Egymást, a testet, a test körül elnyúló teret, s csak ezeken keresztül azt, amit végső soron érinteni érdemes: a lelket. Érintik az időt, úgy, ahogyan emlékeink is: a régi események kikopnak az elméből, a szó csak azt tudja mindig megragadni, ami jelen van. Az emlékek fekete–fehér negatívján „fakul a múlt, rögzül a jelen” (17.), s egy dolog él csak, a „sárguló papíron izgága vonások” (17.) rejtelmében feltűnő betű. De ennek a betűnek a szerepe hatalmas, már-már apostoli. Változtat és „feldúl, megsebez azzal, hogy kéretlen megnevez.” (10.) A szó kimondása után már semmi sem lehet ugyanaz. A kötetben varázserőt kap a szó, eszközzé válik, de nem isteni, teremtő logoszértelmében, sokkal inkább azáltal, hogy megnevezi azt, ami már megteremtetett, de saját létezésünk formái eltakarnak előlünk. „Mondd, ha versben mondhatod” (8.) – szólít fel az egyik szöveg a kimondásra, a folyamatos keresésre, próbálkozásra. Mit tudunk kimondani a másikból, és mit kell olykor ki nem mondanunk, mit kell a másikra bízni, hogy a szavakon túl is érezzen minket, mit kell Istenre bízni, hogy a kimondott fájdalmainkon túl kimondhatatlan nyugalmat öntsön a lelkünkbe. Avagy meddig kell várni, ha késik Ámor, mennyit kell inni, ha a kínai költő tisztaságát akarjuk lelkünkre mosni, milyen képletet kell leírni, hogy megtudjuk, mit rejtenek magukban a szavak? De másképp is varázslat egy-egy versben a szó: önmagunk megértésének a varázslata, amely ha véletlenül megszületik, leírni sohasem lehet, az önmagunkról szóló szó önmagunkba térhet csak vissza, mint „szikkadó verőér” a „lilába játszó vénába” (25.). Felhívás is egy-egy versszöveg: vegyük észre, hogy vágyaink az érzékelés vágyai, hogy azt kívánjuk, hogy teljességében érezzük, érzékeljük, tapintsuk a világot, hogy a parkban sétáló nők, kiknek „karján ifjúság kacsint” (68.) ugyanazt a hálát ébresszék bennünk, mint a napsugár, amely épp „üti át, felezi a lombot” (68.). Hálát azért, hogy a Teremtő adott a „létezésben bujdosó arcú” (68.) csodálnivalóból eleget.