Megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne?




Három évtizede nagyjából ezer kilométerre Kolozsvártól bekövetkezett a csernobili atomkatasztrófa. Ez a tudományosan is traumatikus esemény a tényleges robbanás helyszíne körüli szocialista országokban a több ezer éves tisztulási időt igénylő sugárzáson túl szimbolikus nyomot is hagyott. Az atomerőművel kapcsolatos titkolózások, a pontatlanságok, a közvetlenül utána felmerülő felelősségek folyamatos hárítása és nem válallása, az elővigyázatosság hiánya – mind-mind olyan jelenségek, amelyek ugyanúgy jellemzőek a szovjet szocializmus összeomlása utáni állapotra is. Cosmin Matei a Váróterem Projekttel létrehozott előadása, a Reacting Chernobyl a visszagondolás egyik gesztusa, amely szem előtt tartja a közös és a személyes emlékezés mechanizmusát, de az emlékek szövetét is.

 

Az előadás szerkezete reprodukálja az esemény legtöbb fázisát, a dokumentarista és a performatív színházesztétika közötti keskeny határon maradva. Vagyis a robbanást megelőző néhány perctől kezdve, két-három résztvevő személyes és családi narratíváján át, a katasztrófát feldolgozó és tematizáló politikai találkozásokig és a tudományos konferenciákig – az előadás minden jelenete egy és ugyanazon irányba mutat, és rávilágít arra, hogy ezt az eseményt nem dolgoztuk fel semmilyen szinten.

 

Amitől a produkció több, mint egy szájbarágós, a nézőt annak mély politikai és történelmi álmából felrázó gesztus, az a játék és a játékosság. Az elődás sokszor követhetetlen, túlságosan tudományos és érthetetlen rétegei közé beférkőzik – feltételezem – koncepciószerűen is, de főleg a várótermes színészek természetéből adódóan: a szabadság. Ez a játék, ami az elődás nagy részét jelen idejűvé és iszonyatosan széppé teszi, azt a Babits-esszét (1912) juttatta eszembe, amelynek újraolvasása mindig tudathasadásos állapotot idéz elő. Az esztétika helye a filozófiában szellemi séta a tájban, amelyben a szellem a gyermekkor óta él és játszik. A színészi – de nem csak – játék inkább fizikai és cselekvésszerű, amiben úgy feltételezzük, hogy a test-lélek dualizmus elképzelését feloldva, a jelenlét minőségei elválaszthatatlanná válnak: test és szellem egy és ugyanazon játékban van.
 
 

 

A színészek a színházi játékban az előadás nulladik pillanatától voltak jelen. Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt és Hatházi András a megtörténhetett volna, de nem biztos, hogy megtörtént dimenziójába tudják szorítani az előadás majdnem kétharmadát. A legelején például banális cipős játékkal döntik el, hogy ki kivel legyen párban. Úgy tűnik, mintha e cipőjáték az előadás prológusa lenne, de később kiderül, hogy a jelenlétük végig ilyen marad. Az immáron a hétköznapokból is kikopott laza egyszerűség nem különül el élesen az úgynevezett szereptől. Azért úgynevezett, mert nem lehetséges egyiket vagy másikat valamilyen létező vagy fiktív szereplővel azonosítani – szerepkörökről beszélhetünk talán.

 

Az előadásban felismerhető egy-két gyerekkori játék, van számomra szerkezetében, szabályaiban és logikájában teljesen beazonosíthatatlan is, de bármilyen legyen, hangulatában olyan, amit megjátszani nagyon nehéz volna. A színészek közötti szabadság légköre és a közvetlenség egymással, a színházi térrel, a nézővel és az előadás témájával szemben azt az állapotot juttattja eszembe, amikor az óvodába reggel úgy érkezünk, mint a második otthonunkba, ahol egy pár társunk akár a testvérünk is lehetne, ahol a tér és benne minden játék annyira a sajátunk, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy azelőtt is ott lettek volna, vagy azután is játszana velük bárki más.

 

A színészek a játékokban saját magukat játsszák, ha van egyáltalán ilyen, egymást civil neveiken szólítják, úgy sértődnek meg, mintha Udvari Tímea sértődne meg Hatházi Andrásra – bármilyen legyen is az a valóságban. Ugyanebben a jelenetben ezzel a színpad terét teljesen elfoglaló játéktérképen folyó cicázós-pénzes csapatfutammal párhuzamosan a produkció szintetikus rétege látszik be-bevillanni. Szó szerinti szaggatottsággal. Egy, a robbanás utáni sugárzásnak nagymértékben kitett család látogatja meg távolabbi rokonait. A férj, Hatházi András és a feleség, Udvari Tímea azon látszanak civakodni, hogy megöleljék-e érkező szeretteiket vagy ne? A civakodás látszólagossága még a pár másodperccel azelőtti játékból szinte villanásszerűen változik át két ember valós és húsba vágó, mondhatni élet-halál kérdésévé.

 

Sajnos, mint ahogy az ilyen mértékű és minőségű kollektív traumákat feldolgozó előadások esetében többször előfordul, az információ tömegét nem mindig tudjuk okosan szelektálni. Mert ha igazán belemélyedünk egy-egy ilyen témába, minden félmondatot, minden eseményt fontosnak találunk annyira, hogy elmondjuk. Ezért az előadás második fele vagy legalábbis az utolsó harmada, a tudományos konferencia jelenetei sajnos nem a recepció hamis és hamisító retorikájáról szólnak – ha jól értelmeztem a szándékot –, hanem egy legtöbbször elhelyezhetetlen, sokszor tudományos szövegtumultusról. Ez és az, hogy közben a történések egy másik szeletének a helyszíne is a földre kerül, vagyis kis bábokkal és mütyürökkel igyekeznek reprodukálni az atomerőmű helyszíneit, szétszóródni engedi az előadás korábban szépen irányított energiáit.

 

Az előadás – a végén elmondott fölösleges üzenet nélkül is – a politikai vagy társadalmi szempontból passzív habitusról szól, amely miatt a csernobili tragédiák akár újra meg is történhetnek, ismétlődhetnek. És csak azért kell visszamennünk ilyen mértékű és méretű kataklizmákig, hogy hátha könnyebben és még rögtön az elején be tudjuk azonosítani azokat a katasztrófákat, amelyektől a mi nemzedékünk tagjai és a következő generációk lesznek boldogtalanok.

 

 

 

Váróterem Projekt. Reacting Chernobyl. Szvetlana Alekszijevics (Csernobili ima) és Wladimir Tchertkoff (The Crime of Chernobyl: The Nuclear Gulag) szövegei nyomán. Rendező: Cosmin Matei. Dramaturg: Raluca Sas-Marinescu. Szereplők: Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt, Hatházi András, Sipos Júlia.