Megrekedtek a valkűrök




Nicolae Romanițan: Sunset Valley

 

 

Nemrégen látott napvilágot egy nagyigényű, igen szubjektív, személyes hangú, szemelvényes magyar irodalomtörténet. A kötelező fajtából. Hétszáz oldalon. Harminckét szerzőről. Huszonkilenc férfi, kettő nő, egy pedig A Magyar Nép. Írta Háy János. Kritizálta Margócsy tanár úr, az ÉS lapjain. E sorok írója kissé elborzadt. Tényleg? Kaffka Margit és Szabó Magda? Ennyi? Jöttünk, láttunk, győztünk, irány a fakanál? Vagy csak az történt, hogy a női irodalomteremtők beleolvadtak a Nagy Magyar Tömegbe, ami nép. Úgy is mondjuk: fehérnép, nem?

 

És borzadálytól borzadályig lépdelt a tavasz, újabban nyár, mert költőtársunkat elragadta a szíve, és most már ő is ott lakik, ahol a Kik vagytok ti? nagyjai, meg A Magyar Nép. Bár ez utóbbi soha nem hal meg, és drága barátunk sem. Például azért sem, mert azóta is zsinórban leveleznek vele itt ragadt kollégái a szociális médiában. A szaporodó posztokat olvasván elképzelem, ahogy Debrecen újabb jeles szülötte ott ül Csokonai jobbján, hattyúszárnyas Magdával és Margittal a háttérben, és már hetek óta semmire sem jut ideje, egyre újabb és újabb fotók, sorok, fesztiválok, episztolák, emlékek buknak elő, ezt nézd meg, Mihály, mondja János, és lájkol.
 

És újabb könyvhét cseng le, ahol tovább számolhatjuk, hogy kik nem jöhettek, mert már mindannyian föntről lájkolnak bennünket, miközben mi itt alant ádázul nem lájkoljuk egymást. De legalább sok arany esett fejünkre a tavaszon, úgyhogy most már jó vízízű a cseresznye, és úgy tűnik, a meleg miatti sopánkodást is bekapcsolhatjuk, nem lesz gond, panaszkodhatunk tovább, eddig, hogy túl hideg volt, most meg, hogy túl meleg van, a délkeleti végeken pedig bólogatnak majd, hogy a’ biza, az anyjuk úristenit!

 

Margit és Magda erre hattyúszárnyát szeme elé vonja, Mihály Jánossal koccint és tovább vitázik a magyar alexandrinusról, és méltó befejezésképpen most a valkűrök serege özönlene be a színre, de sajnos nem lehet, mert elállja az utat a Retyezátból meg a Fogarasi-havasokból ocsmány módon kivágott erdők szelleme meg a műanyag, ami a világóceánban az eget veri. Sajnos, mindannyian tudjuk, végül mi lesz, éppen csak azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz. Bölcsebb volna nékünk is koccintani, és elmerülni az alexandrinusban. Egészségedre, Térey János!