Mélyfúrás karantén idején




 

Az erdélyi színházak figyelemreméltóan gyorsan lereagálták a karantént, ami első ránézésre pedig a színház teljes ellehetetlenítésének tűnhetett. A Kolozsvári Állami Magyar Színház is már évad végén jelentkezett a Pool (No Water) című projekttel. A kolozsvári alkotócsapat máshogy közelítette meg a problémát: nem a színpadot, a nézők tekintete által nem aktivált játékteret streamingelte, hanem vettek egy kortárs színpadi szöveget, és elkezdtek dolgozni vele a karanténhelyzet teremtette szituációban. A legtöbb jelenetet a színészek saját otthonukban játsszák, kamera előtti izoláltságban, vagyis ahogyan legtöbben éltünk azokban a hetekben, mikor az előadás (?) készült. A felvételekből aztán a csapat, jelentős utómunkával, megalkotta a projektet, amit online lehetett megnézni. Az egyik kérdés nyilván az, hogy ez színház-e, és ha nem, mert film, akkor miért színház mégis.

 

Az angol Mark Ravenhill az egyik legjobban pörgő kortárs színpadi író már a kilencvenes évektől kezdve, a Pool (No Water) viszonylag új, 2006-os szöveg. A történet egy képzőművész-közösségről szól, akik közül ketten meghalnak, egy másikuk sikeres lesz, ez a siker pedig visszhangzik valahogyan a többiekben is. Ravenhill monológfüzéres dramaturgiát használ, a szereplők szűrőjén keresztül pedig nehéz eldönteni, hogy egy nárcisztikus művész áldozatairól, vagy kevéssé tehetséges irigykedőkről, esetleg mindkettőről szó van-e ebben a rendszerben. Az egyenesen ívelő történetszál lassan bontakozik ki, és sok finom réteget felfed: a műalkotás birtoklását, a testhez való viszonyt, fizikai fájdalmat, függőséget, művészi érvényesülést a piacgazdaságban.

 

A kolozsvári Pool annyiban biztosan film, hogy előre felvett jeleneteket vágtak össze egyetlen, kétórás mozgóképfolyammá, a felvételeken utómunkákat végeztek, a néző pedig otthon, a laptop előtt ülve nézi ezt, megállítja, visszatekeri, ha akarja. Az viszont, ahogyan ez a film létrejött, ahogyan a különböző összetevőket megalkották és integrálták, ahogyan befogadja a néző, a logikája tehát teljesen színházszerű.

 

A színészek otthonaikban felvették a jelenetet, ezt a felvételt azonban (a kép szempontjából) teljesen nyersanyagként kezeli a rendezés, és megszórja bőven digitális effektekkel. A képi világot elsősorban a pszichedelia határozza meg, a „klasszikus”, textúrákat, mintákat hangsúlyozó és eltorzító, a pszichedelikus élményt rekonstruáló vizualitás, de szinte ugyanennyire jelen van a PC-játékok grafikájának, téralkotásának hatása is, legerősebben a medence és a benne fekvő összetört test minecraftos, teljesen animált képében.

 

A képi utómunka azt is egyértelművé teszi, hogy a rendező(k) díszletként kezelték az adott, valós teret. Realista fényképezésről nyilván szó sincs, a filterek és effektek, a különböző felületekre való rávetítések (kitöltések) paradox módon színházi térré tudják változtatni a banális élettereket. Többek között ez a nem-realista attitűd tudja színházzá változtatni ezt. Mert mi, nézők is „megengedőbben” állunk hozzá egy képi-zenei-nyelvi univerzumhoz, ha azt színházként receptáljuk, s nem mozifilmként. Az előadás auditív rétege ugyanebbe a logikába és esztétikába illeszkedik. A beszűrődő zajok képi hangsúlyokat kapnak, a beszédhang effekteket. És ott van maga a zene, ami talán a legerősebb rétege az előadásnak, nagyon jó elektronikus muzsika, ami néhol csak amolyan színpadi/filmes eszközként van jelen, máskor dramaturgiai tényezővé válik, Ötvös Kinga jeleneteinél pedig teljesen összeolvad a színészi játékkal. (A beszűrődő zajok találtsága valószínűleg nem véletlen, ehhez hasonló „readymade technika”, hogy a szereplők monológ közbeni cselekvése sokszor semmilyen összefüggésben nincs a szüzsével, a karanténbeli mindennapok, rutinok talált jelenetei: fésülködés, főzés, edzés, kézfertőtlenítés, önkielégítés stb.)

 

Ami viszont egyértelműen filmes a Poolban, vagy még inkább rajzfilmes, az a képek ritmusa. Az alkotók abszolút kihasználják, hogy nem köti őket a valós tér kerete, a jelenetek egymásutánjának ritmusa. Mikor statikussá vagy ingerszegénnyé kezd válni egy monológ, abban a pillanatban történik valami a képpel, egy effekt általában, és ez visszahozza a fókuszt is. (Dinamikusabb díszlettel és világítással ez persze a színházban is működik. Működne. De a képernyő ebben mégis könnyebb közeg.)

 

A színészek munkája elképesztően jó. Üdítő, hogy nyoma sincs semmilyen színházi modorosságnak, miközben azért finom váltások vannak a regiszterek között. Az sem okoz semmilyen zavart, hogy a színészek nem játszanak teljesen ugyanabban a regiszterben. Ötvös Kinga például egyedüliként sokszor „csúszkál” a beszéd és a zene között, sőt a magyar és angol között, és ebben a váltásban a két nyelv különböző zeneisége is releváns. Az persze filmes előny, hogy a jeleneteket annyiszor vették fel, ahányszor akarták, a legmegfelelőbbet pedig felhasználták. De mégis egyértelműen színházi a játék, mégpedig a test plasztikus eszközként való használata miatt, és ez a testtel való munka nagyon sokat hozzátesz a végeredmény erejéhez.

 

A kolozsvári Pool (No Water) hangulata amúgy nagyon nyomasztó és felkavaró. Elsősorban a karantén implikálja ezeket, és a karantén adja az egész alkotás kontextusát, képi világát, apropóját, az előadás újra és újra felerősíti ezt, noha a szövegben, bár vírusról van, de ilyen értelemben vett elszigeteltségről nincs szó. (Metaforaként persze nagyon is működik a történetben is.) De erre a szorongásra ráerősít a képi és zenei világ és Ravenhill szövege is, mert a monológok itt olyan közvetlen gondolatbeszédek, amik a legcsúnyább mélységeket is megmutatják. De ez az a fajta szorongás, amit bevállalsz az esztétikai gyönyör és az önmagaddal való szembesülés miatt. És persze oldja a néhol felbukkanó, jó humor is.

 

Nem színház, mert a pszichedelikus képi világ és a számítógépes animáció nélkül nem működne, de nem is film, mert a színház alkotói logikáját követi. A kérdés persze igazából lényegtelen, mert egy nyomasztó, de a nézőt megdolgozó, nagyon izgalmas műalkotás.

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Mark Ravenhill: Pool (No Water). Fordította: Sényi Fanni. Projekt: Radu Nica, Andu Dumitrescu, Vlaicu Golcea. Szereplők: Buzási András, Kali Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Varga Csilla. Projektasszisztens: Kántor Melinda.