Mérlegidők jönnek. Harnoncourt visszavonult




Ion Titoiu: Fekete Tenger-ciklus. A vihar.

Ion Titoiu: Fekete Tenger-ciklus. A vihar.


 
 

Tavaly december 5-én a bécsi Musik­verein közönsége a koncert előtt osztogatott műsorfüzetben egy sokszorosított, kézírásos levelet talált, amelyben a koncertsorozatot dirigáló, 86. születésnapjára készülő Nikolaus Harnoncourt bejelentette visszavonulását a nyilvános működéstől, mégpedig olyannyira „azonnali hatállyal”, hogy már a 6-i és 7-i koncerteket sem vállalta. Tudnivaló volt, hogy egészsége meggyengült, de döntésének hirtelensége mindenkibe – persze a gyorsaságból élő újságírók és bloggerek kivételével mindenkibe – belefojtotta a szót.
 
Utálja (vagyis utálta), amikor ünnepelték. Elpocsékolt időnek tartja (tartotta) a népszerűségből adódó sallangot.
 
(Most akkor mi legyen? Minden állítmány kapcsán csak nem billeghetünk a múlt és a jelen idő között… Önemésztő dolog élő, de szellemi lételemében a múltba lépett emberről úgy írni, hogy ne legyen nekrológíze… Bocsánat, Mester, nem tudok finomabban, de félreérthetetlenül erre gondolni.)
 
Vélhetőleg sokan vagyunk, akik egy-egy videofelvétel jóvoltából lélegzetvisszafojtva követhettünk egy-egy Harnoncourt-próbát. A zenei munka intenzitását csak hatványozta az Harnoncourt-ból emanálódó műveltség intenzitása. (Nem tévedés! Hiszen a műveltségszerkezetnek is megvannak a maga extenzív és intenzív „üzemmódjai”. Márpedig az harnoncourt-i zenei tájékozottság kulturális és kultúrtörténeti beágyazottsága minden vitán felül áll és szakadatlanul érvényesül – magamutogatás nélkül.) Jószerével nem volt megmagyarázatlan kérése zenészei felé, a legdiszkrétebb dinamikai vagy agogikai „másképpségnek” is megvolt az indoka és alapja. Sokszor tűnt úgy: ez a fajta megalapozottság óhatatlanul kizárja az egyéniséget, az aggályos pontosság a művészi ívelést. Aztán kiderült, hogy Harnoncourt utánozhatatlan, mert a tudatos zeneszemléletébe én önigényébe horgonyzott mesterség adja a művészetet, a lobogó üstökű, lángoló (és olykor pillanatok alatt el is égő) széplelkek legnagyobb csalódására.
 
Persze Harnoncourt – bármennyire is ezrek példaképe, és bárhányan tartják is, jogosan, a régi zenei, elsősorban barokk repertoár első számú karmesterének – szóval Harnoncourt sem szent tehén. Őt tekintik a barokk historikus interpretáció „fejedelmének”, ugyanakkor igen sokan akadtak bele kritikai vagy kritikus megközelítéseibe, elsősorban azok, akik nem határolódtak el kellő elszántsággal az öncélú historizmustól.
 
De az Harnoncourt-jelenséget árnyaltabbá, filológiailag ugyanakkor foghatóbbá teszi, hogy a nagy karmester bőségesen megírta a zenével – kivált a barokk zenével – kapcsolatos konceptuális gondolatait. A magyar fordításban is megjelent Zene mint párbeszéd (2002) azonban – bár célratörően tűnik Monteverdire, Bachra és Mozartra összpontosítani – jószerével A beszédszerű zene. Utak egy új zeneértés felé (Musik als Klangrede, magyarul 1988-ban) című kötet „nagyívű koncepciójának törmelékeként hat”. A beszédszerű zene akkoriban okkal kavart hatalmas vihart zene(tudomány)i körökben, de végül győzött a belátás: kötelező olvasmánya lett a zeneakadémiai felvételire készülőknek (Magyarországon).
 
Harnoncourt azonban minden irányban kilóg a neki szánt fiókból. Bár 1953-ban feleségével együtt ő alapította a bécsi Concentust Musicust, amely elsősorban a barokk zene historikus interpretációjától nőtt naggyá, s bár a világszínpadon az Harnoncourt név elsősorban a zenetörténet preklasszikus és klasszikus korszakának termésével fonódott egybe, a zenei romantika irodalmát – elsősorban az operairodalmat, majd a romantikus oratóriumzenét – is végigvezényelte. De senki sem látott kivetnivalót abban sem, hogy miután a Die Welt zenekritikusa meghallgatta az Harnoncourt-féle Porgy and Bess-előadást, így kiáltott fel: „a blues a vérében van”.
 
Különlegesen meghitt Harnoncourt kapcsolata Grazzal, gyermek- és ifjúkora színhelyével. Az 1985-ben alapított Styriarte fesztiválsorozat Harnoncourt-évei alatt Schumann, Verdi, Wagner, Offenbach, Bizet, Gershwin, Smetana és Purcell műveit dirigálta, és különleges eseménynek számított – hosszan-zajosan ünnepelték is! –, hogy Mozart Idomeneójának nemcsak karmesteri, hanem az előadás rendezői feladatát is magára vállalta.
 
Bele kell immár nyugodnunk: Harnoncourt életműve lezáródott – legalábbis a nyilvános zenéléssel kapcsolatos része. Az elemzések, értékelések, kommentárok innen kezdve egyensúlyozóbbak lesznek, és a sorok közé be fog szüremkedni némi kegyelet is egy élő, szemlélődő, türelmes és szenvedő mester iránt.