„Mesésen abszurd, mint Erdély történelme” – Interjú Vári Attila íróval, költővel




– Verőfény című versében ez áll: „sorsom teljes: fényből rakott átok”. Más irodalmi szövegeiben is megfigyelhető a sors hasonló tematizálása. Az életrajzát figyelve azonban kevésbé érzékeljük ezt a kettősséget, hiszen olyan helyzetekben és szerepekben próbálhatta ki magát, ami maga a teljesség. Munkássága ismert. Már a tanulóévektől több regisztert működtetett egyszerre: a színművészeti főiskola, a filmrendezői diploma, az írás, a folyóiratokban való munka világát a tévé, majd az MKH bank, illetve a Magyar Televízió osztályvezetői pozíciója követte, emellett kultúrdiplomata is volt, szépírói munkásságát neves irodalmi kitüntetésekkel méltatták. Feltevődik a kérdés, Ön hogyan látja ezt az életutat?

 

– Le kell szögeznem, soha egyetlen munkahelyre sem jelentkeztem, mindenhová hívtak. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztősége kivétel ez alól. A magyar adás szerkesztőségébe atyai jóbarátom, az akkori főszerkesztő, Bodor Pali csalt át. Egy ideig munkanélküli lettem, az az én döntésem volt, mert nem voltam párttag, s nem is akartam belépni. Maradhattam volna, ha elvégzem a pártegyetemet. Sütő András, akihez élete végéig szoros baráti szálak fűztek, rövid időre alkalmazott az Új Élet szekesztőségében, de nem tudta kiharcolni, hogy felvehessen. Rossz hírem volt, az elvtársak tudták, hogy nem szeretem őket. Áttelepedve Magyarországra, itt sem én ajánlkoztam. Csiki Laci, akit szerkesztőnek hívtak az MTV-be, megkeresett, hogy ő engem ajánlott, mondván, romániai tévés múltam, József Attila-díjam, szakirányú végzettségem van, diplomás filmrendező vagyok. Feladtam az MKH bank, a művészeket pártoló Demján Sándor nyújtotta biztonságot. Az MTV-ben olyan irigy-gyűlölködő légkör fogadott, amilyennel addig nem találkoztam. Szerkesztői, később főszerkesztői, elnöki főmunkatársi munkakörök ellátása mellett sikerült egy 12 részes, közel hatórás filmsorozatot készítenem a Székelyföldről, ezért Rendezői Nívódíjat, majd Köztársasági Érdemrendet kaptam… Mégis alkalmatlanként rúgtak ki. Az az Alexa Károly, akit nyakunkra ültettek, egy este felhívott, hogy nem tart igényt a munkámra (azóta öt alkalommal ismételték a sorozatomat), talán csodálkozhatott, hogy mi is történt, mert másnap már az akkori NKÖM miniszteri kabinetjében dolgoztam. Rockenbauer Zoltán első hivatali találkozásunk alkalmával versemet idézte, kiderült, hogy nyíregyházi főiskolás korában fénymásolatban terjengett köztük a Változatok ütő és védekező hangszerekre című verskötetem, divatszöveg lett néhány versem. Hát ennyi.

 

A felsorolt tevékenységek közül melyik állt leginkább közel Önhöz?

 
– Hála Bodor Pálnak, a bukaresti magyar adás. Ott barátok és nem ordas-irigykedők között dolgoztam.

 

 

Mindegyik kinevezés megváltoztatta az életét?

 

– Magyarországi áttelepedésem után, talán az egy Film Színház Muzsika kivételével, amelynek főmunkatársa voltam, ahol Iszlai Zoltán főszerkesztő-költő érzékenysége, embersége, Ablonczy László hihetetlen és szinte megkérdőjelezhetetlen szakmai tudása miatt nyugodt légkörben létezhettem, minden munkahelyemet ideiglenesnek tartottam, soha nem volt biztonságérzetem. Nem voltak hajdani iskola-, katona-, egyetemi társaim a munkatársak között, megtanultam gyanakodni. Bella István és Lá­zár Ervin halála óta nincs élő kapcsolatom, szinte senkit sem ismerek a kortársak közül. Ilia Mihállyal tartom, immáron több mint ötven esztendeje, a kapcsolatot, és Farkas Lászlóval az Új Írás második, most megjelenő sorozatának főszerkesztőjével. A többi? Még Bodor Ádámmal is, akit kolozsvári éveim óta emberként nagyon szeretek, éppen három éve találkoztam utoljára. Magyarságomban változást hozott, amikor egy reggel, az MTV-ben az irodám ajtaján fekete filctollal odafirkált üzenet várt: „Menj haza az anyád szőrőstalpú p… ba, mocskos oláh.” Másnap volt a híres százezres tüntetés a romániai falurombolás ellen… Szépen rímel a kettő, ugye?

 

Emellett megmaradt a szülőföldhöz kapcsolódó szeretet és felelősségérzet, ami visszatérő, meghatározó motívuma a szövegeinek és a munkáinak is (elég, ha a dokumentumfilmjeire gondolunk). Mindkét narratív formában sok mindennek állít emléket, elsősorban mégis a családnak, tágabb vonatkozásban pedig a hazának. Mit gondol az emlékeiről, illetőleg mennyiben módosult a fenti fogalmakhoz való viszonyulása?

 

– 1989 decemberében, Bukarestben a Petőfi Házban találkoztam Domokos Gézával, Szász Jánossal, Horváth Andorral, Ágoston Hugóval, ott hangzott el Jancsitól az az ötlet, hogy haza kellene jönnöm, mert lesz egész napos magyar adás, és szeretnék, ha jönnék, vezetni, toborozni a szerkesztőséget. Szilveszter éjszaka utaztam vissza Pestre, a vonaton még fontolgattam is az ajánlatot, de hazaérve a valóság várt. Egy alig kétéves kislány és a feleségem, akiket nem tehettem ki bizonytalan kimenetelű kalandnak. Az elmúlt harminc évből úgy 8-9 évnyi időt Erdélyben és Bukarestben töltöttem, nekem a Haza, Marosvásárhely és a háromszéki Berecktől az aranyosszéki Mészkőig, a Székelyföld. Pesten nincs baráti köröm, Lévay Zoltán, a Múzeum Café főszerkesztője az egyetlen, akit nem is kortársként, inkább amolyan nagyobb fiamként szeretek, ha vele beszélgetek, nem kell a bárányfelhőhöz használati utasítást mellékelnem, már jobban ismeri a mai Erdélyt és irodalmát is, mint én. A Székelyföld folyóirat szerkesztői állnak hozzám igazán közel. Természetes, hogy onnan merítek, amit valaha bejártam, ahol minden városban voltak s talán még vannak barátaim is. Nem tudok pannon író lenni, nem értem teljesen Magyarországot. Kézdivásárhely főtere örökös helyszínem, ha leírom, hogy Főtér, az van a szemem előtt, s azok a marosvásárhelyi emlékeim töltik ki a teret, amelyek egyre csak nőnek, elfedve ezeket az emigrációs éveket.

 

Gyakran hivatkozik az alkotótársakhoz fűződő kapcsolatára, felidézi, amikor Kányádi Sándort meglátogatta Hargitán, vagy Páll Lajost Korondon, egy helyen pedig így fogalmaz: „Kányádi, Páll Lajos. Nem csak személyiségek. Helyek is számomra”. Az említett térségek ma inkább kulturális terek (gyakori meghívott Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában), vagy most is erőteljesebb a személyes kötődés („Élhettem volna Korondon”, írja)?

 

– Amíg Bukarestben éltem, hétvégeken, már péntek délután beültem a kocsimba, és irány Sepsi, Farkas Árpád. Sokszor vittem Domokos Gézát, hogy találkozhasson Sütővel, Marosi Ildikóval, Páll Lajossal, de Lajost is vittem, hogy meglepjük Gálfalvi Gyurit a születésnapján, Kányádit a Hargitán, Sütőt rendszeresen hoztam Vásárhelyről pesti kezelésekre, Kányádit Kolozsvárról a Hargitára, Domokos Géza csíkszeredai születésnapi köszöntőjére… A hat évből, minden szombat, vasárnap, szinte két év, ezzel telt… Akinek van fogalma az autózásról, az talán el tudja képzelni, hogy hányszor tehettem meg ezeket az utakat, ha öt év alatt több mint kétszázötvenezer kilométert futott a kocsim… Szerettem őket, akiket magamnál többre tartottam, mert fel tudtam nézni rájuk.

 

A hely és a lakozás fontos témája az életműnek és az életének is: rengeteget utazott, sok mindent látott. A dolgok enciklopédikus áttekintését ez a tapasztalás is segítette?

 

– Egész fiatalon bejárhattam többször is Európát. Talán ez lényeges, de inkább az, hogy szép nagy családunk volt, műértők és műpártolók. Festmények, könyvek között éltem. Szüleim színészbarátai, tucatnyi képzőművész nagybácsi, nagynéni és unokatestvér között eszméltem, hamarabb ismertem az olasz reneszánszot, a francia impresszionizmust és az utána következő nagy korszakokat, mint horgászként a Marosban élő halfajtákat. Gyermekkoromban bélyeget gyűjtöttem, galambásztam, horgásztam, s a szomszédban működő autójavító miatt, ahol „segíthettem”, szakértője lettem a motoroknak. Igényem volt, hogy mindennek utánanézzek. Egy bélyegen Simon Bolívar volt, elő a lexikont, hogy ki is volt ő. Történelmet, zene- és képzőművészetet, zoológiát, geológiát lehetett tanulni bélyegekről. Kamaszkoromban csüngtem az öregeken, Kemény Jánostól olyasmiket hallhattam a Helikon íróiról, hogy maguk közé képzeltem magamat is. Igazi otthonom a könyv volt, de imádtam csavarogni, erdőt, mezőt járni, építeni a rádióimat, diodákkal, ellenállásokkal, kondenzátorokkal, tranzisztorokkal bíbelődni.

 

Több helyen is leírja, hogy abszolút ideiglenes volt Magyarországon tartózkodása, aztán mégis itt kellett maradnia. Egy, a Székelyföldben megjelent interjúban így fogalmaz beszélgetőtársa, Ferenczes István: „a te kalandvágyad, elvágyódásod mélyén tulajdonképpen a visszavágyódás érhető tetten”, de az is beszédes, hogy Önarckép nemzettel címmel köszöntötték Sepsiszentgyörgyön a 70. születésnapján. Milyen többletet jelent Erdély az életében?

 

– „Nincs másik idő, mely befogadna,//másik ország, mely nevet adna://ideköt/idegszálaival a szél,//pamutszálaival a köd//s a végső türelem is ideötvöz.” Csoóri Sándornál jobban nem tudom megfogalmazni. Transzilván patrióta vagyok, soha a világ egyetlen pontján sem éreztem, hogy otthon vagyok, csak Erdélyben. Azt hiszem, álmomban sem jártam soha pesti képsorok között, ez, amiben élek, számomra képtelen álomképpé alakulni. Akkor miért élek itt? Minden emigráns gondja: vissza? De hova?

 

A dokumentumfilm-készítés (gondolhatunk a legutóbb elkészült Orbán Balázs-dokumentumsorozatra) szintén meghatározó az életében. Milyen, akár a hétköznapi létszemléletünket befolyásoló tanulságokat ad ez a munkafolyamat, mit jelent Önnek a múlttal foglalkozni vagy„megállítani” a jelent?

 

– Fontos az értékmentés, de gyűlölöm a mellüket féltéglával verő magyarkodókat, tudom, s szerettem volna láttatni, hogy nincs a történelemnek ítélőszéke, tények vannak, s ha már a prózámban, verseimben messzire rugaszkodok a valóságtól, a dokumentumfilm teret és módot adott arra, hogy tárgyilagos lehessek.

 

Foglalkozik a kortárs magyar filmmel, esetleg ennek módszertani kérdéseivel?

 

– A film a legdrágább önkifejezési mód, sem kapcsolataim, sem anyagi hátterem nem maradt hozzá. Utolsó kísérletem, amelyről Makoveczcel, de Sebő Ferenccel s a világhírű táncmesterrel, Novák Ferenccel sokat beszélgettünk, Malonyai Dezső hatalmas munkájának, a magyar tárgyi népművészetnek egy zenével, helyi táncokkal kibővített látvánnyá tétele lett volna, sok-sok részes etűdökben, de a korábban említett úr jóvoltából a terv terv maradt.

 

Az Erdélyi legendák című kiadvány gyerekek számára készített munka – nem tervez több kötetet ebben a műfajban?

 

– Filmnek készült. Torzóban maradt a Legendák sorozat is. A Maros és Olt, a Bálványosvár, A Szent Anna-tó és Gyilkos-tó legendái után, amelyek képernyőre is kerültek, feldolgoztam volna a Mezőségen, Palóc- és Mátyusföldön, Alföldön, Dunántúlon keresztül, gyermekeknek, a helyi legendák egy részét, ötven film készült volna, a Kőműves Kelemenné zárta volna Déván. Mindez már olyan távoli, mint az űrhajósok lábnyoma a Holdon.

 

Irodalmi szövegei sokféle aktualizálható kérdést, hatásmechanizmust közvetítenek. Ismert, hogy  A virágmadarak hajnalban lehullnak és a Lassított lónézés kötetek kultuszkönyvek lettek, prózapoétikai szempontból is jelentősek. Összességében melyik kiadványt tekinti a legfontosabbnak, mi volt valóban korszakalkotó?

 

– Ők lehetnének: három regénycsökevényem jelent meg ebben az évszázadban. Az első: Cselédfarsang; a főúri család, amelynek tagjai a Martinovics-összeesküvéstől az 1989-es romániai eseményekig mindig börtönbe kerülnek. Van benne egy sóhaj: „soha sem fordult elő, hogy anyanyelvünkön vallattak volna…” A második: Szomorú hold; a szászok immáron a mükénei lineáris B íráshoz hasonló, megfejthetetlenné tett létének rekonstrukciós kísérlete. A harmadik: Nappali holdfény; a 19. században elmagyarosodott erdélyi, de nürnbergi eredetű német család utolsó tagja, aki a magyarságát a szökése után, Németországban éli meg – ha lenne kiadóm, akkor kiderülne, hogy ez egy összefüggő mesés, olykor abszurd trilógia, hőseim különös sorsa révén Erdély történelmének utóbbi kétszáz esztendeje rajzolódik ki. Első, második és harmadik személyes narráció, csak annyira mesésen abszurd, mint Erdély történelme. Mindenik kötete az ÉN, TE, Ő munkacímet viselő regénynek, felelet azokra a kérdésekre, amelyeket a másik két könyv olvastán tenne fel magának az ember.

 

– Szomorú hold című regényében a szászok emlékhelyeit, a történelmi vonatkozásokat vizsgálja, erdélyi múltjukat bizonyos melankóliával szemléli. Kiterjeszthető ez a látásmód a székelységre, a székelység jelenére is?

 

– A Székelyföldet a Kárpátok és a szász placenta védte. Csak a szorosoknál volt némi érintkezése románokkal. Ez szűnt meg. A következményeit tessék megnézni, ahogy Brassó ipartelepei, raktárai s velük a munkaerő nyomul Kököstől Szentgyörgy felé.

 

A fentiekkel ellentétben, legutóbbi könyvében, a Fénylő magnóliákban inkább a látomásszerűség az irányadó, páldázatokként is olvashatóak a történetek. A vázolt sorsesemények kiemelik az olvasót a hétköznapokból, valamiképpen perifériára került léthelyzeteket mutatnak be. Mi vezette a dolgok felülvizsgálatára?

 

– Saját perifériám, kirúgatásom abból a szakmából, aminek diplomájáért, az egyetem elvégzéséért éheztem, a szó szoros értelmében vért izzadtam Bukarestben.

 

– Magam emlékére című verse a következő képpel zárul: „Ki gyöngyöt szórt disznók elé, kit megrontott a rontás”. A Fénylő magnóliákban ezt a szubjektivitást és önreflexiót leginkább a viszonylagosság, valamint az értékek átértékelésének lehetősége közvetíti. Hogyan viszonyul az idézett képhez, kellő távolságból tudja szemlélni a fiatal éveit meghatározó társadalmi-politikai folyamatokat?

 

– Félni a félelemtől, ez a rontás. A belső időnk annyira szubjektív, hogy életünket nem is tekintjük a törénelem részének, én lélekben nem sokat változtam, csak tüskéket növeltem, s ma egyre inkább úgy érzem, hogy nem tehettem mást, elszigetelődtem. A tudásom már senki számára sem érték. Valaha, az egyik idős barátom a fölösleges tudások magiszterének nevezett. Kitűnő volt a memóriám, szerettem odafigyelni, amit másoktól el lehetett tanulni, eltanultam. Itthon most éppen villanyt szerelek, csillárokat, konnektorokat, trimmelőket. Vidéki házam satupadján van ütvefúróm, flexem, dekopírfűrészem, szegbelövőm, hőlégfúvóm, ezerféle kéziszerszámom, amelyeket használok is. És mellettük kerti eszközök. Én teszem el a lekvárokat, kompótokat, téli savanyúságot… Hát ez van, és még írok is.

 

Hogyan képzeljük el a hétköznapokban Vári Attilát? Ma már aszketikus alapelvek szerint éli az életét?

 

– Nagykanállal ettem az Életet, két végén égetve a gyertyát, ahogy mondani szokták. Gyönyörű nők és mértéktelen italok kísértek. Szeretem a szép és drága dolgokat, antik bútorokat, s jobban szeretem a szmokingot, mint a farmert, s az aszketikus életmód olyan távol áll tőlem, mint az, hogy egy gilisztából lepke legyen, bár ugye a laikus szemlélő számára a giliszta hasonlít valami bebábozódás előtti hernyófélére.

 

 

 

Vári Attila Sáromberkén született 1946-ban. Marosvásárhelyen érettségizett a Bolyai Farkas Líceumban, a színművészeti főiskola, majd a kolozsvári BBTE hallgatója volt, végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. 1968-ban a Brassói Lapok munkatársa, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztője lett, 1970-től a Román Televízió magyar szerkesztőségében dolgozott. 1973-tól az Új Életnél dolgozott, 1978-tól szabadfoglalkozású író. 1983-ban áttelepült Magyarországra, ahol a MAFILM rendezői irodájában dolgozott, később a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika főmunkatársa, rövid ideig a MKH bank osztályvezetője, majd a Magyar Televízió osztályvezetőjeként, később főszerkesztőjeként működött. 2000–2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában dolgozott, 2002. január elsejétől nyugdíjazásáig kultúrdiplomata, a bukaresti Magyar Kulturális Központ intézeti titkára volt. Többek közt a József Attila-díj (1989) és a Prima-díj (2018) kitüntetettje. Legújabb kötete: Fénylő magnóliák, avagy a látomások könyve (Mentor, 2018).