Metamodernizmus az erdélyi fiatal lírában

,




Dorel Găină: Ecce homo! Ecce homini!

 

 

(A címtelen föld: fiatal erdélyi metamodern líra címmel az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában, 2020 őszén megjelenő költészeti antológia előszava)

 

Mielőtt teljes lendülettel belevágnánk a sűrűjébe és tárgyalni kezdenénk, hogy miért tartottuk szükségesnek összehozni ezt az antológiát, fontos röviden letisztázni, mit is értünk erdélyi irodalom, illetve metamodernizmus alatt.

 

Az erdélyi, illetve romániai magyar irodalomról a mai napig nem született minden kétséget kizáró definíció. A mi elgondolásunk leginkább a Balázs Imre József által javasolt megközelítéshez illeszkedik. Ő úgy véli, az „erdélyiség” magában az írás aktusában kevésbé, inkább az olvasási attitűdben ragadható meg. Így egy erdélyi szerző által létrehozott mű olvasható referenciálisan, valamint beillesztve a nyugati kánonba, a kelet-közép-európai irodalom kontextusába, a magyar irodalom történetébe vagy az erdélyi irodalomtörténetbe, „aszerint, hogy milyen olvasói stratégiát működtet a befogadó, milyen kontextusokat mozgósít a szöveg elhelyezéséhez.”1

 

A címtelen föld antológia szerzői elsősorban olyan szerzők, akiknek (irodalmi) szocializációjában az erdélyi közeg nagymértékben szerepet játszott az elmúlt évtizedben. Tehát olvasatunkban az antológiában szereplő költők erdélyi és kisebbségi szerzők.2

 

Kisebbségiként állandóan bennünk él a szkepszis: a másik vajon képes-e dekódolni, amit mondunk? Ha megszólítjuk a másikat, azt milyen nyelven tegyük? Felismeri vajon a mi dialektusunkat? Át tudjuk-e fordítani saját gondolati struktúráinkat az ő nyelvére, hogy valóban megértse azokat? Ezek a kérdések örökös velejárói a kisebbségi tudatnak, legyen szó akár etnikai, vallási, szexuális vagy bármely egyéb kisebbségről. A másságra való (olykor kényszeres) reflexió elengedhetetlen.

 

Az antológia szerzői nem feltétlenül nép-, illetve nemzetideológiai erővonalak mentén tájékozódnak. Számukra Trianon nem annyira trauma, mint inkább alaphelyzet. Nem az a kérdés, hogy kinek van igaza és ki hova áll, hanem az, hogy mit lehet kezdeni ezzel az egésszel? Nem a jó–rossz, román–magyar, többség–kisebbség vagy egyéb bináris oppozíciók mentén képződik meg az identitásuk, hanem egy fluid, heterogén tapasztalás nyomán, mindenféle összetett alanyok és állítmányok súrlódásában. Sőt, egyénenként gyakran eltérő politikai, esztétikai és kulturális értékeket képviselnek. És bár léteznek közöttük különféle párbeszédek, mégsem csoportosulásról van itt szó.

 

A számtalan különbözőség ellenére elmondható, hogy a szerzők java része a 2010-es években került az irodalmi életbe. Nem biztos, hogy együtt vagy akár egy irányba haladnának, de mindenképpen új paraméterek szerint tájékozódnak, más kérdéseket tesznek fel, mint az előttük járók. Ez nem feltétlenül erény, csupán a figyelem fókuszának eltolódásáról beszélünk. Az antológia költőinek líráját olyan jellegzetes érzékenység és logika szervezi, amelyet mi metamodernnek nevezünk.

 

 

***

 

 

A kilencvenes évektől kezdődően egyre több jelentős gondolkodó kezdte el sürgetni a posztmodernhez való viszonyunk újragondolását. Olyan nemzetközileg elismert teoretikusok, mint Linda Hutcheon, David Foster Wallace, Ihab Hassan, Ni­co­las Borriaud kezdték el azt hangoztatni, hogy a posztmodern, ha nem is feltétlenül halott, de mindenképp látványosan átalakult. Selyem Zsuzsa szerint „[a] posztmodern megismerhetőség iránti szkepsziséből lett a tények fékevesztett ignorálása; távolságtartó iróniájából az önfeledt, egoista cinizmus; annak belátásából pedig, hogy az eredetiség minduntalan tovaillan, lett az alkalmazkodás, a konstruált elvárásoknak megfelelés, vagyis a személyes felelősséget hárító, aktuálprimitív törzsi viszonyulás.”3 Borbély Szilárd pedig, némi túlzással, egyenesen azt állítja, hogy „a posztmodern a Történelem élősködője.”4

 

David Foster Wallace egy esszéjében rávilágít arra, hogy a posztmodern kiváló eszköz a hatalom fékevesztett cinizmusának, arroganciájának és korrupciójának leleplezésére, viszont a konstans, zsarnoki irónia megbénít és ellehetetlenít minden progressziót. Ezért szorgalmazza azt, hogy vissza kell találni az autenticitáshoz, vagy fel kell tárni az őszinteség új formáit.5 Németh Zoltán a kétezres években kialakuló irodalmi beszédmódot antropológiai posztmodernnek nevezi, és elkülöníti a korai, valamint az areferenciális posztmoderntől. A korai, referenciális posztmodernben maszkok és alteregók tömkelege jelenik meg, felüti fejét a narratívákkal szembeni kétely. Az areferenciális posztmodernben a szöveg és az író önmagát írásának gesztusa, illetve a nyelv anyagiságára való figyelem válik hangsúlyossá, ez az úgynevezett szövegirodalom korszaka. Ehhez képest a harmadik, általa an­tro­pológiainak nevezett posztmodernben a másság, a kisebbségek, a különböző identitások iránti kíváncsiság válik dominánssá. Németh ide sorolja a nyolcvanas-kilencvenes években uralkodó nyelvjátékos megszólalásmód lecserélődését és az autobiografikus, vallomásos jelleg felerősödését.6 Bizonyos értelemben a szerző feltámad sírjából, ahová Barthes temette, és visszaszerzi identitását.

 

A Németh Zoltán által felvetett fókuszeltolódások felkeltették Lapis József érdeklődését is. Lapis rávilágít arra, hogy a kétezres évek lírájában „a sornál fontosabb lesz a mondat, háttérbe szorul a paródia, s előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága. Az irónia formális, textuális inverzión alapuló aspektusa helyett szembetűnő a modális természetű, reflektív önirónia. Gyakori a tagadás és a hiány alakzataira, szavaira építő retorika, az elszánt tétovázás, a tudatos bizonytalanság. […] A metaforánál mintha gyakoribb volna a kimondás aktusához és a mondás alanyához érzékenyebben kötődő, zavarba ejtő, időnként kiterjedt, nem egyszer homályos hasonlat”.7 Vagyis a nyelv anyagiságától a képiség és gondolatiság irányába fordul a figyelem, az irónia pedig elkezd visszahatni önmagára. Ez pedig szintén a posztmodernként olvasott poétikai gyakorlatokkal megy látványosan szembe, úgyhogy érdemes új fogalmi rendszert találni ezeknek a jelenségeknek a leírására.

 

A paródia, a nyelvi játék, a hapaxokban tobzódó szópoétika helyére a mondatpoétika kerül, az iróniát egyfajta naiv őszinteség járja át, az intertextuális kollázsok helyett egy újkomoly, újautentikus megszólalásmód kerül előtérbe, amely már kevésbé írható le kellő érzékenységgel a posztmodern fogalmi keretei közt. A kétezres évek közepén ez az elmozdulás megfigyelhető többek között olyan szerzőknél, mint Antal Balázs, Csobánka Zsuzsa, Fekete Richárd, Kabai Lóránt, Málik Roland, Németh Zoltán, Simon Márton, Szőcs Petra, Tolvaj Zoltán, Toroczkay András, illetve a Telep csoport tagjai.

 

Rengetegen kíséreltek meg új fogalmi keretet találni a szemantikailag értelmetlen, tautológiákkal túlterhelt „poszt-posztmodern” állapot leírására. Többek közt olyan javaslatok, elgondolások születtek, mint a remodern, automodern, hypermodern, digimodern, renewalism, stuckism, cosmodern, geomodern, altermodern vagy a metamodern.8

 

A számos felvetés közül a metamodernt tartjuk a legintegratívabbnak, mert nem csupán egy-egy adott művészeti ág, szövegtípus, politikai vagy esztétikai elköteleződés mentén igyekszik definiálni jelen léttapasztalatunkat, hanem egyszerre nyújt művészeti, esztétikai, politikai és társadalmi jelenségek legfrissebb fejleményeire egyaránt érvényes magyarázatot.

 

 

***

 

 

Van den Akker és Vermeulen 2010-es, Notes on Metamodernism című vitaindító esszéjükben a metamodernt úgy határozzák meg, mint egy érzelmi struktúra (structure of feeling), ami a modern és a posztmodern közötti oszcillációban képződik meg. Ez nem egyensúlyi állapotot, hanem állandó feszültséget jelent, végtelen pólusok közötti gyors elmozdulást, amely által két vagy több ellentétes pólus egyszerre érvényesül. Ők a következőképp definiálják: „tipikusan modern elköteleződés és jellegzetesen posztmodern eltávolodás közötti oszcilláció jellemzi. Ezt az érzelmi struktúrát metamodernizmusnak nevezzük. A görög–angol lexikon szerint a »meta« előtag olyan fogalmakra utal, mint a »vele« [with], »közötte« [between] és »túl« [beyond]. A »meta« ezen konnotációit ehhez hasonlóan, de nem véletlenszerűen alkalmazzuk. Azt állítjuk, hogy a metamodernizmust episztemológiailag a (poszt)modernizmussal, ontológiailag a (poszt)modernizmus között és történetileg pedig a (poszt)modernizmuson túl kell elhelyezni.”9

 

A metamodern nem a „vagy-vagy” logikai kizárólagossága szerint képződik meg, hanem az oppozíciók egymásra tevődésében: soha nem az egyik vagy a másik érvényesül, nem ironikus vagy naiv, nem szkeptikus vagy elkötelezett, hanem egyszerre a kettő együtt vagy egyik sem. A modern és posztmodern jellemzők szorosan együttműködnek: egyszerre naiv és ironikus, romantikus és realista, szkeptikus és elkötelezett, cinikus és őszinte, elkeseredett és reménykedő stb. A metamodern semmi esetre sem a posztmodern tagadása, mert a modern értékekhez való odafordulása közben nem próbálja meg figyelmen kívül hagyni vagy eltörölni a posztmodern fejleményeit, hanem azok teljes tudatában, állandó reflexióval nyúl a modern stratégiákhoz.

 

Az igazság és a teljesség posztmodern kritikájának ismeretében a metamodern műalkotás mégis megpróbál valami általánosan érvényeset találni. Ennek a vágynak a megvalósulása – a modern utópiák és a posztmodern disztópiák után – csakis valamiféle időn és téren kívüliségben jöhet létre. Így lesz a metamodernizmus alapvető sajátossága az atopikus metaxis – ahol az atópia (gr. atopos) egy furcsa, paradox és szokatlan nem-helyet jelöl. A posztmodern közönyből kilépő egyén ennek a szürreális világnak az állandóan távolodó horizontjait kívánja elérni vagy legalább megpillantani.10

 

Érdemes megemlíteni, hogy a metamodernizmus két ágazatra különíthető, ezek a „holland iskola” és az „északi iskola”. A holland iskolát többek közt olyanok képviselik, mint Timotheus Vermeulen, Robin van den Akker, Alison Gibbons, Seth Abramson, Tawfiq Yousef; és főképp esztétikai, művészetelméleti szemszögből vizsgálják a metamodern tapasztalatot. Az északi iskola képviselői Hanzi Frei­nacht (Daniel P. Görtz), John Vervaeke, Brent Cooper stb.; ők pedig egy társadalmi-politikai ideológiaként foglalkoznak a metamodernizmussal: arra a kérdésre keresik a választ, hogy milyen attitűdökkel és stratégiákkal lehet viszonyulni a digitális forradalom utáni jelen és jövő társadalmi problémáihoz.11 Mivel leginkább a holland iskola fókuszál a művészetelméleti, esztétikai kérdésekre, ezért a továbbiakban főképp rájuk hivatkozunk.

 

Fontos megjegyezni, hogy azok a kulturális textusok és praktikák, amelyeket van den Akker és Vermeulen metamodernnek nevez, nem kínálnak megoldást a posztmodern problematikákra: „a metamodernizmus nem kiáltvány, sem társadalmi mozgalom, sem stilisztikai regiszter vagy filozófia – még ha számos olyan fejleményt vesz is figyelembe, amelyeket társadalmi mozgalmaknak, stilisztikai regisztereknek és filozófiáknak tekinthetünk. A metamodernizmus ugyanannyira egy érzelmi struktúra, amely a posztmodernből fakad, illetve reagál rá, mint amennyire egy kulturális logika, amely összhangban van a globális kapitalizmus mai stádiumával. Mint ilyen, produktív ellentmondások, forrongó feszültségek, ideológiai képződmények és – őszintén szólva – ijesztő fejlemények (például a xenofób populizmus elleni hatékony fellépésre való képtelenségünk) szövik át.”12 Ebben az értelemben olyan, teljesen ellentétes pólusú jelenségek, mint Donald Trump és Greta Thunberg, Slavoj Žižek és Jordan Peterson, a szélsőjobb- és szélsőbaloldali narratívák térnyerése, az ökotudatosság, a kisebbségjogi kérdések felerősödése, az erkölcsi radikalizmus, az új spiritualitás, a cancel culture, a vallási radikalizmus, a poszt-antropocentrikus gondolkodás, a fake news és a posztigazság egyaránt a metamodern valóság tünetei.

 

Az olyan költészeti irányzatok vagy jelenségek, mint a hungarofuturizmus, az insta poetry vagy az új testpoétikák, a slam poetry, a biopunk, a poszt-antropocén irodalom és az új vallomásos költői formulák, úgy látjuk, mind a metamodern tapasztalat eredményei és részei. Pontosan a metamodern valóságnak köszönhető az, hogy ezek a különféle irányok és megszólalásmódok szinte gond nélkül megférnek egymás mellett. A digitális globalizmus korában lehetetlen egyetlen esztétikai kategóriával vagy filozófiai perspektívával felölelni jelenünket és annak szerteágazó, komplex megnyilvánulásait. Az általános műveltség helyét átvették a komplex műveltség-halmazok, az információs felhők, a do it yourself-praktikák. Az analóg és a print átértelmeződik, újabb jelentéstartalmakkal telítődik, szimbolikus, nosztalgikus vagy kiváltságos helyhez jut, ahogy a modern (romantika, szentimentalizmus, progresszió stb.) és a posztmodern (intertextualitás, [ön]irónia, dekonstrukció stb.) eszközei, szempontjai, irányzatai, hagyományai és princípiumai is újraértelmeződnek, átértékelődnek ebben az állapotban.

 

Tehát „a metamodernizmus – mint érzelmi struktúra vagy kulturális logika – nem izolált vagy időszakos jelenségek, hanem a kortárs művészeti és kulturális termelés domináns tendenciáinak szisztematikus olvasata által ragadható meg.”13 Ez az olvasat magyar nyelvterületen sem maradt visszhangtalan, nem mi vagyunk az elsők, akik foglalkozunk a témával – és bízunk benne, hogy az utolsók sem. De előttünk korábban olyan kiváló szerzők is tárgyalták (akár alaposabban, akár említés szintjén), mint például Selyem Zsuzsa, Keszeg Anna, Nagy Anna, Molnár Illés, Borda Réka, Závada Péter vagy Nemes Z. Márió.

 

 

***

 

 

Erdélyi fiatal irodalmi antológia utoljára 2014-ben Gáll Attila szerkesztésében jelent meg a FISZ és az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában. A Mozdonytűz 14 szerzőtől tartalmazott prózát-lírát vegyesen (kb. fele-fele arányban). Nem mondhatni, hogy melléfogás lett volna, hiszen a szerzők többsége azóta új kötetekkel, díjakkal, elismerésekkel gazdagodott. Viszont az elmúlt hat évben ezen szerzők megszólalásmódja határozottan átalakult, időközben pedig rengeteg új, izgalmas hang is jelentkezett és erősödött fel.

 

címtelen föld antológia 26 fiatal költőtől tartalmaz verseket. Ezek a szerzők poétikai eljárásai már nem annyira a transzközép generáció nyelv- és testfelfogását követik (mint azt teszi Bálint Tamás és Noszlopi Botond, vagy az egy ideje elhallgató Márkus András és Vass Ákos, akik szintén az ezredváltó generáció soraiba tartoznak), hanem egy fokozottabb autenticizmust, egy másfajta komolyságot vonultatnak fel. Tehát mondhatjuk: kiforrott egy olyan generáció, akik eltérő esztétikai, etikai, politikai kérdésfelvetések és példaképek mentén tájékozódnak, mint az előttük járók. Dsida, Kosztolányi, Szilágyi Domokos, Faludy vagy Szőcs Géza versnyelve helyett a Hervay Gizella, Nemes Nagy Ágnes, Borbély Szilárd, Kemény István, Kovács András Ferenc, Visky András vagy éppenséggel Kassák Lajos líranyelvéhez való kapcsolódás válik feltűnőbbé.

 

Az antológia szerzői számára az intertextualitás már nem feltétlenül szövegszervező elv, nem jellemző a paródia, igyekeznek újragondolni a formákhoz és a zeneiséghez való viszonyukat, megfigyelhető a vallomásosság felerősödése, de az irónia is gyakran metareflexíven működik. Tematikájukban is olyan kérdésfelvetések érzékelhetők, mint az (autofikciós) identitáskérdés (Benke András, Székely Örs, Sárkány Tímea, Kulcsár Edmond), az ökológiai válság problémája (Serestély Zalán, Kulcsár Árpád), a társadalmi és szociális kérdésekhez való kapcsolódás (Mărcuțiu-Rácz Dóra, Visky Zsolt, Láng Orsolya, Juhász-Boylan Kincső) a szegregáció problematizálása (Gondos Mária Magdolna, Fischer Botond), a személyesség lehetőségeinek boncolgatása (Ozsváth Zsuzsa, Gothár Tamás, Győrfi Kata), a történelemhez (Borbély András, Sánta Miriám), illetve az örökölt hagyományokhoz (Borbély András, Kulcsár Árpád, Vass Csaba) és családszerkezetekhez (Kemenes Henriette, Kali Ágnes, György Alida) való sajátos viszonyulási lehetőségek. A testpoétikák kevésbé az erotikus feszültségek, inkább a trauma tapasztalata felől tematizálódnak (Sztercey Szabolcs, Gál Hunor, Kali Ágnes). A szövegekben gyakran érzékelhető, amint a test és a nyelv mintegy Möbius-szalagként egymásba íródnak, egymás kiterjesztései és meghosszabbításai lesznek, ezáltal pedig nem egyértelműen különválasztható a kettő.14 Ez az egymásravetülés szintén olvasható a pólusok közötti metamodern mozgásként.

 

Ugyanakkor a kelet-európai léthez való viszonyulás újragondolását, illetve annak kortárs értelmezési lehetőségeit kísérlik meg sokan (Varga László Edgár, Borbély András, Vass Csaba, Sánta Miriám, Láng Orsolya). Szintén érdekesség, hogy amíg a posztmodern intertextusok egyfajta intellektuális játék, a hagyománnyal való párbeszéd mentén értelmezhetők, addig a legújabb lírában a vendégszövegekkel, filmekkel, popkulttal, képzőművészettel, illetve egyéb utalásrendszerekkel való bánásmód nem egy kikacsintás, hanem a versbeszélőt körülvevő világ szerves részeként épül bele a szövegtestbe. Tehát a referenciális játékok nem diakrónikusan nyúlnak vissza az időben, hanem szinkrón benyomások lenyomatai.

 

De hogy néhány példával illusztráljuk, konkrét szövegekben hogyan is nyilvánulnak meg a metamodern karakterisztikák: Serestély Zalán kilenctizenegy című versében a történelmi realitás traumája tárul elénk, ahogy a világnak újra kellett gondolnia magát az ikertornyok leomlása után, amelyet összeolvas egy apa-fiú viszonnyal, illetve a saját gyermeke születésének teljes fizikai-testi valóságával, miközben nem eltávolítóan cinikus, iróniájában nem kilátástalan, de nem is feszül humortalan merevségbe. Visky Zsolt a Ctrl+S című fohászában az empátiát és a kiszolgáltatottságot – mely a másiké és egyben a saját kiszolgáltatottsága – egy látszólag olcsó megoldással, a digitális mentés opciójával helyezi egy síkba, miközben mégis autentikus transzcendentális tapasztalatot épít fel, kérdései nem álkérdések, hanem valóban valamiféle választ keres rájuk. Kulcsár Árpád vulgáris, mégis sérülékeny játéka leépíti a versbeszélőt, a szövegbeli narratívákat, miközben egyéni és társadalmi kérdésköröket problematizál (például azt, ahogy a közbeszéd hallgat a csertési tragédiáról). Verseit átitatja a posztironikus olvasat kettőssége: egyszerre olvashatók abszolút iróniával és végletes őszinteséggel, a két értelmezési sík szuperpozíciója közötti oszcilláció teremti meg a szöveg elbizonytalanító tereit. Kali Ágnes egyszerre ex­plicit, zsigeri és szentimentális versnyelvében olyan autofikciós teret képez meg, amelyben a személyes testi örökség és a családi hagyaték (annak minden velejárójával) álomszerű képekben mosódik el, miközben mégis végig kézzelfoghatóan valóságos marad.

 

Szintén izgalmas, ahogy a digitális globalizmus és a geopolitikai szorongás vonatkozásaiban a történelmi és egyéni traumák újragondolását viszi végbe Sánta Miriám a Címtelen föld című versében. Varga László Edgárnál az állandó bizonytalanság és helykeresés közötti vergődés jelenik meg, melyet közben mégis egy tudatosság és cselekvő szándék itat át, és hol így dönt, hol úgy, nehogy valaminek a lehetőségét elmulassza. György Alidánál egy balladisztikus családtapasztalat nyilvánul meg, amelyben a folyamatos állattá, növénnyé alakulás poszthumán perspektívái működnek, és elmosódik a határ a morfikus kategóriák között. Székely Örs pedig a különböző nyelvi rétegek, a kötött forma és szabadverselés közötti feszültségek helyzetbe hozásával vallomásos költészetet hoz létre.

 

Terjedelmi okokból nem folytatjuk tovább a felsorolást, de hasonló oszcillatórikus, elbizonytalanító gesztusok az antológia minden szerzőjénél megfigyelhetők, ahogy nemcsak az nem egyértelmű, hogy a versbeszélő milyen pozícióból szólal meg, hanem az sem, hogy milyen attitűddel. A posztironikus rezonancia állandó mozgásban tartja a szövegeket, ezáltal pedig plurális olvasatot engedélyez. Ez gyakran paradoxonokat eredményez, melyek viszont nem kioltják, hanem ellenkezőleg: erősítik az adott verseket. Ez a fajta játék a kétezertízes években erősödött fel, talán látványosabb is az erdélyi fiatal lírában, mint a magyar nyelvterület egyéb részein. Az antológia szerzőinek többségénél szintén jellegzetesség, hogy az élőbeszéd felstilizálását nem a töredezettség rendezi, hanem egy erős, belső sodrás és dinamika. Ráadásul az, ahogyan a test, a (természeti és urbánus) környezet, az idő fluktuálása és a politika esztétikája egymás mellé kerül, az olyan szubverzív erőtereket konstruál, melyek gyakran Hervay Gizella líráját is jellemzik.

 

Az én nem individuális entitásként néz körül, hanem rendre univerzalitásra törekszik – miközben tisztában van azzal, hogy minden törekvése a lehetetlent kíséreli meg, de azt is tudja, hogy szükségszerű valamerre elmozdulni, ha változást akar. Elismeri, hogy nincs végérvényes igazság, de mégis muszáj tapogatózni valamiféle (akár rész)igazság felé, sőt, azt is elfogadja, hogy törekvései egyéni szinten talán feleslegesek, de társadalmilag mégsem teljesen hiábavalók. Emiatt mégis hisz valamiféle (töredezett, ingatag, de mégis elkerülhetetlen) narratívában, mert anélkül bármiféle előrelépés lehetetlen.

 

Fontos még, hogy minden tematikai mélységük és sötétségük ellenére ezek a szövegek nem fulladnak teljes cinizmusba és kiábrándultságba, ott lappanganak a lehetséges kilátások, feltételezik a feloldozás lehetőségét, egyszersmind tudomásul véve a teljes feloldozás lehetetlenségét is. Ezek a sokszínű szerzői világok kölcsönösen hatnak egymásra, a kisebbségi, kelet-európai szorongás pedig közös tapasztalat, ami egyfajta közösséget is jelent. Többlakiságuk és többnyelvűségük bizonyos szempontból létbizonytalanságot eredményez, ugyanakkor a reflexív figyelem és a poétikai diverzitás termékeny táptalaja is.

 

Természetesen ez a metamodern elköteleződés nem csupán az erdélyi magyar lírában érzékelhető. A román költészet metamodernizmusáról Alex Ciorogar írt alapos esszét,15 de az összmagyar irodalomban is látványosan jelen vannak a metamodern feszültségek olyan szerzők munkásságában, mint Biró Krisztián, Borda Réka, Dezső Kata, Deres Kornélia, Dékány Dávid, Gráf Dóra, Izsó Zita, Mellár Dávid, Nagy Hajnal Csilla, Nagy Kata, Nemes Z. Márió, Simon Márton, Szőcs Petra, Terék Anna, Tolvaj Zoltán, Vajna Ádám, Vida Kamilla, Závada Péter vagy Zilahi Anna, hogy csak néhány nevet említsünk. Ugyanakkor az idősebb generációk kétezertízes évek utáni versnyelvében, például Borbély Szilárd, Csehy Zoltán, Szálinger Balázs, Németh Zoltán, Térey János, Tóth Krisztina vagy Visky András lírájában is érvényesül, de Szántai János Kolozsvári Robinson, Fekete Vince Vargaváros és Szárnyvonal című köteteiben, valamint Lövétei Lázár László Feketemunka című versciklusában és Markó Béla legutóbbi köteteiben is gyakran a metamodern autofikciós érzékenység sejlik fel.

 

Végül pedig: úgy gondoljuk, hogy a kötetbe válogatott versek nem csupán izgalmas kísérletek, költői szárnypróbálgatások, hanem elkötelezett alkotók kitartó irodalmi munkájának eredményei, amelyek jóval túlmutatnak az ígéretes pályakezdésen – több szerzőnek már 3–4 kötete is megjelent, melyeket szakmai elismerés is övez, sokan szerkesztőként is tevékenykednek. Tehát az itt szereplő versek olyan művek, amelyeket nem érdekességképpen, esetleges egymásra kerülésük mentén kell olvasni, hanem a folyamatosan alakuló irodalom új irányba történő kibillenésének lenyomataiként.

 

Egy elmélyültebb vizsgálódásnak nem ez az előszó a legmegfelelőbb fórum, de bízunk benne, hogy sikerült releváns fogódzókat adni az antológia verseinek olvasásához, illetve vitaindítóként, gondolatébresztőként is hasznos kiindulópontokat nyújt. Igen, ez meghívás a párbeszédre. Addig is, inspiratív olvasást és termékeny oszcillálást!

 

 

  1. szeptember 1.

 

Kolozsvár

 

 

Jegyzetek

 

1 Balázs Imre József: Szótáralapítás egy erdélyi magyar irodalomtörténet megírásához. In Uő: Erdélyi magyar irodalom olvasatok, Egyetemi Műhely Kiadó – Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2015. 12. https://adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf13873.pdf

2 „A hatástörténet nem egyszer és mindenkorra lezárt, lezárható folyamat, az 1918 óta eltelt közel kilencven év pedig elegendő – recepciótörténetileg is leírható – indokot szolgáltat arra, hogy az erdélyi irodalom fogalmába különösebb problémák nélkül beiktatható legyen a Partium vagy a Bánság irodalma.” (Uo. 18.).

3 Selyem Zsuzsa: „Az igazság megszabadít. De csak miután végzett veled.” A szem. 2019. március 22. https://aszem.info/2019/03/az-igazsag-megszabadit-de-csak-miutan-­vegzett-veled/

4 Borbély Szilárd: A Telep valami mása. In. Telep-antológia. Scolar, Budapest, 2009. 126. https://parnasszus.hu/a-telep-valami-masa/

5 David Foster Wallace: E Umnibus Pluram: Television and U.S. Fiction. Rewiev of Contemporary Fiction, 13:2, 1993, Nyár, 151–194.

6 Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája. Kalligram, Pozsony, 2012.

7 Lapis József: Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez. JAK+PRAE, Budapest, 2015, 33–35.

8 Vö. David Rudrum – Nicholas Stavris: Supplanting the Postmodern. An Anthology of Writings on the Arts and Culture of the Early 21st Century. Bloomsbury, London, 2015., illetve David Rudrum – Ridvan Askin – Frida Beckman: New Directions in Philosophy and Literature. Edinburgh University Press, Edingburgh, 2019.

9 Robin van den Akker – Timotheus ­Vermeulen: Notes on Metamodernism. In. Stavris–Rudrum, i.m. 310. Saját fordítás. Kiemelés az eredetiben.

10 Uo.

11 Freinacht meghatározásában a „metamodernizmus a szélsőgéses irónia és a mély, rendíthetetlen őszinteség házassága. Ez a két fél szuperpozícióban van egymáshoz képest. Az őszinteség sokkal hatásosabbá teszi az iróniát, mert az valóban többértelművé lesz; az irónia pedig, mivelhogy mindent magába ölel, teret enged az érzelmesség, a remény és a vágyakozás mentegetőzésmentes, sőt, már-már vallásos őszinteséggel történő felvállalásához.” In Hanzi Freinacht: The Listening Society. A Metamodern Guide to Politics. Metamoderna, h.n, 2017. E-book. Saját fordítás.

12 Robin van den Akker – Timotheus ­Vermeulen: Periodising the 2000s, or, the Emergence of Metamodernism. In Uők: Metamodernism. Historicity, Affect and Depth after Postmodernism. Rowman & Littlefield, London–New York, E-book. Saját fordítás.

13 Uo. Saját fordítás.

14 Vö.: Elisabeth Grosz: Volatile Bodies: Toward a Corporeal Feminism. Bloomington, Indiana, 1994.

15 Alex Ciorogar: Metamodernizmus a román költészetben. 1749.hu, 2020. július. Ford. Horváth Benji. I. rész: https://1749.hu/fuggo/essze/alex-ciorogar-metamodernizmus-a-roman-kolteszetben-elso-resz.html
II. rész: https://1749.hu/fuggo/essze/metamodernizmus-a-roman-kolteszetben-2-resz.html