Mi a magyar bűnügyi film?




András Ferenc: Dögkeselyű

 

Válaszmottó: Mindegy, hogy minek nevezzük, de valaminek kell lennie.

 

A kérdést a szerző teszi fel, hogy ezt az írást, amelynek tárgya a magyar bűnügyi film, vagy ha tetszik, krimi rejtélye, valahogy elindítsa. Az ugyancsak rejtélyes válaszmottót pedig Kristály Zoltán nyomozó adja meg, Dobray Péter 1979-es Az áldozat című filmjében. Ennél jobban ugyanis én se tudnék felelni a kérdésre.

 

Máris ajánlok egy szálat (hogy némileg szakzsargonba ágyazzam a nyelvem), melyet követve némi zseblámpafény villanhat arra (is), miért annyira hézagos a krimi mint műfaj a magyar alkotói univerzumban, legyen az akár irodalom vagy éppen film. Márai Sándor kiváló tollú magyar író, vita nincs. Krimit viszont, egyetlen töredékes kivétellel (Szívszerelem), nem írt. Viszont egyik naplójellegű írásában a következőket mondja: „Egy tapintatlanul hosszúra nyúlt írói pálya műfaji kísérletei közben visszatérően megkísértett a kaland: írni egy krimit.” Hopp, ez egy nyom, kiáltana fel bárki becsületes nyomozó: a kiváló tollú magyar író életének nagy kísértése. A következő mondat láttán aztán még nagyobbat dobban a detektívi szív: „Mert ne áltassuk az olvasót, a krimi az ős-irodalmi műfaj.” Hűha! De máris a hideg zuhany. Vagy ahogy a bűnügyi filmekben mondják: zsákutca. Ahol kihűl a nyom. De nagyon. Márai néhány olyan irodalmi alkotás felsorolásával folytatja, amelyek szerinte bűnügyi remekművek is. Tessék: Odüsszeia, Hamlet, Isteni színjáték, Faust. Na, hát engedtessék meg, hogy ebben a kérdésben ne értsek egyet a kiváló magyar íróval. Mert attól, hogy egy történetben például valaki valakit meggyilkol, az a történet még nem lesz krimi. És akkor hadd jegyezzem meg: talán ez az egyik oka, hogy irodalmunkról senkinek nem az jut eszébe, hogy ej, milyen piszok jó krimiket írnak azok a magyarok. Mert a magyar irodalom kiváló tollú szerzői ilyen felülről közelítettek a témához. Itt van például az egyik kedvenc szerzőm, a 20. (jó, és 21.) századi magyar irodalom egyik gigásza, Tandori Dezső. Legalább 11 x 3 krimit írt, Nat Roid álnéven. Olvasta valaki őket? És ha belefogott, befejezett-e legalább egyet az egyébként briliáns „tolvajnyelven” megírt regények közül? Nem könnyű feladat. És nyakam rá, film se lesz belőle. Se hamarosan, se odébb. Mert Tandori is az Odüsszeia, a Hamlet, az Isteni színjáték, a Faust éteri magasságaiból közelít a műfaj felé. Ami, bár ismétlem, kiváló írásokat eredményez, elhibázott, ha valaki tényleg krimit akar írni. Nem lesz meg a tettes. Még az áldozat sem.

 

De induljunk el egy másik, filmesebb szálon. 1931. szeptember 25-én mutatták be az első igazán hangos magyar filmet. A kék bálványt (hallott róla valaki, aki nem a kor és a film szakértője, rajongója?) Lázár Lajos rendezte és a korszak olyan sztárjai játszottak benne, mint Jávor Pál, Beregi Oszkár és Gózon Gyula. És ha most ideírom, hogy „Van London, van Nápoly, / van Konstantinápoly, / De nékem mindhiába / Egy van: csak Pest!”, akkor néhány fejben talán feldereng Gózon Gyula remek nótázása az egyik betétdalban, de ettől még a filmet alaposan elfelejtették, sőt, már a maga idejében jól megbukott, a kritika szerint épp azért, mert rútul összekavartak benne mindenféle műfaji szálat: szerelmit, vígjátékit, westernest (mert ez egy ilyen amerikás-emigránsos film) és bűnügyit. És hogy még nagyobb legyen a tragédia, szintén 1931-ben mutatták be a második magyar hangosfilmet, melynek címe, biza, Hyppolit, a lakáj. Ki nem hallott róla? A magyar vígjáték Kabos Gyula, Csortos Gyula (és oké, Jávor Pál) hátán bevonult a magyar filmtörténetbe, hogy a következő pár évtizedben abszolút (és exportképes!) egyeduralkodója legyen. Tehát, a krimi akkor sem igazán tudott meghonosodni, ha egy olyan időszakot és megközelítést vizsgálunk, amely nem elitista módon közelített a témáihoz. A magyarázat talán az, hogy a bűnügyi történetnek nem alakult ki hagyománya, és mikorra kialakulhatott volna, mindenki vígjátékban, no meg melodrámában gondolkodott és cselekedett, mert az ment a magyarnak.

 

Ne menjünk el azonban az első igazi magyar bűnügyi filmnek tartott alkotás mellett, különösen, mert erdélyi vonatkozása is van. Tóth Endre 5 óra 40 című, 1939-es filmje annyit biztos a magáénak mondhat, hogy nem akar vígjáték is, dráma is, kalandfilm is, krimi is lenni egyszerre. Van benne rendes gyilkosság, van rendes nyomozás, és persze, van szerelem. Meg korrekt színészi alakítások. És itt jön a képbe Erdély: a női főszereplő Tasnády Fekete Mária korának egyik közismert sztárja volt, magyar szépségkirálynő, Radványi Géza filmrendező felesége, Márai Sándor sógornője satöbbi. No, ő a mi kutyánk kölyke, hiszen a Hunyad megyei Lónyaytelepen (vagy, ha tetszik, Petrillán) születetett 1911-ben.

 

Na de hosszúcska ideig ennyi is volt a magyar bűnügyi film. Dögre lőtte a világháború, az utána következő Rákosi-korszak pedig futott előle, mint sátán a tömjénfüsttől. Dehogy lehetett ilyen dekadens, perverz, rothadó burzsoá műfajú filmet csinálni a fényes jövő Magyarországán. Különben is, olyan, hogy bűn, a béketáborban nem létezett. (Ja, olyan se igazán, hogy magántulajdon, magánnyomozó.) Ha pedig nincs bűn, akkor bűnügy sincs. Oké, volt reakciós, volt kulák, volt szabotőr, esetleg kém. De azokat simán és haladó módon semlegesítették a korszak lángoló hősei. Erről az időszakról tehát érdemben nem lehet beszélni, már ami a krimit illeti.

 

Lapozzunk: következett a gulyáskommunizmus enyhülési időszaka. A Magvető kiadó 1963-ban indította útjára az Albatrosz könyvek sorozatot. E fekete madaras logó zászlaja alatt olvastam először Agatha Christie, Ed McBain, Georges Simenon, Ellery Queen és persze Dashiel Hammett és a főisten, Raymond Chandler regényeit, többek között. És nem csak én, a kor magyar filmesei is. Akik tőlük telhetően (és amennyire a kultúrpolitikai sasszemek engedték) igyekeztek valamiféle műfajt teremteni. Nem csak rajtuk (pontosabban rajtuk is) múlt, hogy kicsit olyanra sikeredett, mint a magyar narancs. Másképp ugyanis nem történhetett volna meg, hogy a magyar bűnügyi film leghíresebb és legemlékezetesebb szupernyomozója (ne tessék nevetni) egy kutya legyen. A Kántor című (1975–76) ötrészes tévésorozat vetítése idején tényleg egy ország nyúlt a távirányító után. Emlékszem, én is folyton azzal nyaggattam apámat, vegyen már nekem egy Kántort. Egyébként a nyomozó farkaskutya-filmsztár kitömött teste ma is megbámulható a Rendőrség-történeti Múzeumban. És fiáé, Tuskóé is. „Aki” a filmsorozatban apja helyett szerepelt, mivel – bár nem volt annyira tehetséges – sokkal jobban nézett ki az apukánál. Ha tetszik, ez lehet a korszak bűnügyi filmjének találó metaforája: valami, ami nem az, ami.

 

 

 

Fazekas Lajos: Defekt

 

Persze, készültek akkoriban igazán klassz alkotások, igazán emberi főszereplőkkel is. Például a krimit a királyi magyar filmes műfajjal, a vígjátékkal a legkülönbözőbb módokon és szinteken elegyítő filmek. Itt van mindjárt a magyar James Bond-film, az 1969-es Az oroszlán ugrani készül. Ismét ne tessék nevetni, tényleg van ilyen. És habként a tortán, a magyar James Bondot úgy hívták, hogy Menő-Fej, autójának rendszáma pedig HŰ-HA 00777 (nem számolom ki, mennyivel több ez, mint a 007-es). Menő-Fej feladata megakadályozni, hogy egy náci (értsd, dekadens, perverz kapitalista) banda megszerezzen egy igen veszélyes kórokozót és (hoppá!) világjárványt gerjesszen vele. A filmben minden van, amit a legvidámabb barakk alkotói elképzeltek a James Bond-univerzumról (akkoriban az igazi James Bond-filmek tiltott gyümölcsnek minősültek a magyar mozikban): külföldi helyszínek (a baráti Jugoszlávia), (nem is annyira) látens leszbikus szadomazo (Psota Irén kezében tényleg jól áll az ostor, Medveczky Ilona pedig izé, félmeztelen), szupergrupp a színpadon (az Illés együttes a Miért hagytuk, hogy így legyen című slágerré váló nótát énekli), élőben verekedő (és kikapó!) Papp László satöbbi. Vagy ott a magyar Piedone-frencsájz, a Csöpi-filmek sora, Bujtor Istvánnal és Kern Andrással a főszerepben. Első körben négy film készült, még a nyolcvanas években, aztán jött még három (gyengébb) folytatás a kétezres években. Aki ismeri Bud Spencer Piedone-filmjeit, ismeri A Pogány Madonnát és társait is. Csak tegye hozzá a magyar humort. És ha már itt tartunk, a Bruce Lee-filmek magyar „változatában” a női kvóta is teljesíttetett, mégpedig az azóta is népszerű Linda című 17 részes tévésorozatban. A Görbe Nóra alakította fecsegő, fejhangon sikítozó, veszélyesen verekedő és minden bűnügyet felgöngyölítő fiatal lányt nem lehetett és ma sem lehet nem szeretni. Ugyanakkor az elvtársak is elégedetten dörzsölhették a kezüket, ugyanis a sorozat igen népszerűvé tette a szelíden elnyomó rendszer erőszakszervezetét, a rendőrséget. A Lindát is folytatták a kétezres években, de kábé annyi sikerrel, mint a Csöpi-filmeket.

 

Személyes véleményem szerint a korszak szép számú bűnügyinek nevezhető filmjei közül három magasan kiemelkedik. Dobray György Az áldozatát már említettem a mottó kapcsán. Az alkotás a lélektani thriller és a bűnügyi film remek elegye: Kristály Zoltán nyomozó a viktimológia elméletéből kiindulva nem csak a tettes, az áldozat után is kutat, mert ha megtalálja az áldozatot, mielőtt lesújtana rá a tettes, az lenne a tökéletes megelőzés. És megtalálja, csak épp szerelmes lesz belé. A történet végén pedig ott a szomorú csavar: az áldozat megmenekül ugyan, ám a nyomozót meggyilkolják.

 

A másik, érzésem szerint fontos alkotás Fazekas Lajos 1977-es Defekt című tévéfilmje, amelyet öt évnyi dobozban tartás után a mozikban is vetítettek. A korszak egyetlen filmje, amelyet horrorként jegyeztek az annalesek. Annyira azért nem ijesztő, viszont ott mozog a thriller, zsarufilm és horror határmezsgyéjén. A magam részéről egy bakit találtam a legijesztőbbnek: a történet karácsonykor játszódik, mégis minden fa tele van lombbal. A bakin túl ez a paradoxon valóban hátborzongató: ismét valami, ami nem az, ami. A történet amúgy véresen egyszerű. Valahol Magyarországon van egy hely (nem tudjuk, hol, csak annyit, hogy ott karácsonykor is zöldell az erdő), ahol nők tűnnek el. És máris jön az újabb rémtett: a kéjgyilkos ráveti magát az ártatlan nőre. Ám a kapa nyele visszafele sül el: az áldozat öli meg a gyilkost. A film igazán nagy erénye az a mód, ahogy a készítők mintegy kifordítják a bűnüldözőket szentnek és sérthetetlennek tekintett pozíciójukból. (Amit a kultúrpolitika sejthetően nem nézett túl jó szemmel.) A Kern András alakította nyomozóból és társából (Szabó Gyula) gyakorlatilag hülyét csináltak a készítők. A dicsőséges magyar rendőr ostoba fajankó, aki úgy forog a bűntény körül, mint elefánt a porcelánboltban. A film végén van egy pengeélesen eltalált jelenet: a nyomozó fáradtan leroskad az áldozat lakásának ajtaja előtt és vár, mivel semmi jobb nem jut eszébe. És akkor egy szomszéd feljelenti a rendőrségen. Kész, ezzel tetőzik a magyar abszurd.

 

A harmadik film a korszak minden szinten legjobbnak ítélt műfaji alkotása, András Ferenc 1982-es Dögkeselyűje. Az alaphelyzet kicsit emlékeztet a Defekt abszurdjára. A rendőrség itt sem teszi a dolgát. Ezért válik a meglopott taxisofőr önkényes igazságosztóvá. Amiben viszont különbözik az összes eddig említett alkotástól: a feszesre húzott történetvezetés, a kiváló operatőri munka, a remek vágástechnika. Csak a környezet és az autók emlékeztetnek a legvidámabb barakkra. A többi simán elment volna Hollywoodban is. (A szájba rágott üzenettel együtt.)

 

Az 1989-es rendszerváltással aztán eljött a szabad és demokratikus világ tejjel-mézzel folyó kánaánja, ahol gyakorlatilag bármiről lehetett írni, bármiből lehetett filmet csinálni, ha az embernek sikerült rá pénzt szerezni. (Ami a film esetében nem volt könnyű, most sem az.) Érdekes módon a magyar krimi ekkor sem ugrott nagyot, elsősorban a már említett elitista megközelítés okán. Irodalmi szinten talán Tar Sándor 1996-os bűnregénye, a Szürke galamb hozza a kivételt, majd a 2008-ban hatalmasat robbanó Budapest noir, Kondor Vilmos első regénye teremti meg a szabályt. Kondor azóta is megállás nélkül szállítja kiváló bűnügyi regényeit, és csak időbe telt, amíg az említett elsőt megfilmesítették (2017-ben, Gárdos Éva rendezésében). Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró bulldogként akaszkodik a Budapest bugyraiban vagy épp legfelsőbb köreiben virágzó bűnre, és addig nem ereszti, amíg ki nem derül, ki a tettes és miért. Az amúgy Humphrey Bogart-osra vett figura annyiban emlékeztet Raymond Chandler Philip Marlowe-jára is, hogy a cselekmény előrehaladtával egyre többször verik meg. Annyiban különbözik a nagy elődtől, hogy nem olyan kemény az ökle. És (a magyar hagyományokat tekintve annyira nem jellemző módon) nincs annyi humorérzéke. Maga a film biztosítja a 21. századi kulturált szórakozást, az izgalmat, a fordulatos cselekményt, a hiteles történelmi helyzetekre, figurákra való rácsodálkozás lehetőségét. Viszont (a helyszínen kívül) nemigen látom azt a pluszt, amit bármely amerikai műfaji rokonhoz képest ez a film nyújtani tud.

 

Hogy mit tud felmutatni az ezredvég, ezredelő vérprofi nemzetközi krimiporondján a magyar film? Például a Pálfi Görgy rendezte 2002-es Hukklét, amely a tiszazugi méregkeverők valós történetének egészen sajátos és rendkívüli feldolgozása. Pedig a rendező régi receptekből dolgozik: némafilm (a filmben alig beszélnek), krimi, természetfilm, dokumentarizmus. És ami ebből az elegyből lesz: egy néző által összerakható mozaik, a gyöngyvirág mérgével férjeik életét kioltó világvégi bosszúállók titkának nyitja.

 

A rendszerváltás utáni magyar bűnügyi film e két példa által illusztrált határok között mozog. Az egyik a nemzetközi (elsősorban angolszász) mainstreamhez kíván felzárkózni, ami nem könnyű, tekintettel az irdatlan hagyományra, a vérprofizmusra, a hatalmas produkciós költségekre. A másik a szerzői film magasságaiba emeli a krimi műfaját, miáltal rendkívül egyéni, öntörvényű alkotásokat kapunk kézhez (szemhez), viszont elég nehéz őket krimiként, szórakozva nézni. Hogy mi lenne a dilemmatikus rejtély megoldása? Őszintén, fogalmam nincs. Ezért inkább visszabújok Kristály Zoltán aranyköpése mögé: Mindegy, hogy minek nevezzük, valaminek lennie kell.