Mielőtt még szorult volna a hurok – A román irodalom magyar bibliográfiája 1970–1980




A Kolozsvári Kikötő második napjának délutánján az Insomnia kávéházban került sor Berki Tímea hiánypótló kötetének, A román irodalom magyar bibliográfiájának bemutatására. A szerzővel, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézet oktató-kutatójával Karácsonyi Zsolt és Fischer Botond beszélgetett.

 
Az első kérdést tette fel: miért döntött úgy a szerző, hogy megszerkeszti a fent említett munkát? Válaszként Berki két okot is megjelölt: egyfelől azt, hogy már mesteri tanulmányai alatt is a romániai irodalom magyar fordításaival foglalkozott (többek között az előbb fellendülő, majd a 70-es évekkel bezárólag megszakadó Eminescu-fordításokkal), másfelől pedig azt, hogy 2014-ben a Bölcsészettudományi kar egyik pályázatán lehetősége adódott két munkát is benyújtani. Ezek közül az első témája a 19. század végi, 20. század eleji román anyanyelvű bölcsészhallgatók magyarul megvédett doktori értekezései, a másik ellenben maga a jelenlegi bibliográfia. Utóbbival kapcsolatban Dávid Gyula győzte meg a szerzőt, hogy érdemes a témával foglalkozni, majd Ioana Bican erősíttette Berkit: a kiadvány potenciálisan kiadásra érdemes, hiánypótló mű lehetne.

 
 

 
Fischer Botond a kötet által felölelt korszak (azaz a teljes 70-es évek) nagyszámú fordítására reflektálva kérdezte a szerzőt arról, hogy számára mi rajzolódik ki a kötetben idézett munkákból a kor interkulturális kommunikációs lehetőségeit illetően. Berki elmondta, a század eleji főként népi jellegű művekre fókuszáló figyelem után a század közepén a magyar kiadók, fordítók figyelme tágabb perspektívából kezdi el pásztázni a román irodalmat. Ugrásszerű változást pedig éppen a 70-es évek hoznak: a román és magyar állam által aláírt kulturális szerződés nyomán olyan kiadók kezdnek bele a két irodalom egymás irányába való közelítésébe, mint a Kriterion vagy az Európa Könyvkiadó. A kiadók átvesznek műveket egymás repertoárjából, érdekes intézményi játékot kezdve meg ezzel.

 
A Karácsonyi részéről érkező, a kiadványok programszerűségét és a hang(súly)ok kiegyenlítettségét firtató kérdésre – „Ki foglalkozott többet kivel?” – Berki elmondta: a korabeli folyóiratok – mint A Hét, az Utunk, a Korunk vagy akár gyermekfolyóiratok, mint a Napsugár – kiemelkedő figyelemmel követték a két irodalom közeledését. Azonban nem szabad nem észrevennünk e mögött a szocialista programot, a népek közötti barátság eszméjét.

 
 

 
A szerző az előbbiekhez hozzátette: túllépve a politikán és ideológiákon, fontos megvizsgálnunk a fordítók viszonyulását is. Vannak fordítók, akik „specializálódnak” (Hervay Gizella jelentős mértékben fordítja Ana Blandianát), sőt, arra is találunk példát, hogy egy szerzőpáros „egymást fordítja”: Ion Brad és Kányádi Sándor rendszeresen értesítik egymást új írásaikról, rögtön megvalósul az oda-vissza fordítás, hiszen láthatólag fontos számukra a kortárs jelleg, az állandó jelenlét. Még messzebb menvén: ismerünk olyan román szerzőt is, aki az eredetiben való olvasásért tanul meg magyarul, s ezután vág bele a fordításokba.

 
Mindemellett fontos a társadalmi jelenlét és vita is: rendszeresek az író-olvasó találkozók, sőt vita is kialakul arról, hogy hogyan lehetne a magyar irodalmat eljuttatni a román anyanyelvű diáksághoz – a fordított irány ugyanis láthatólag kevésbé problematikus.

 
 

 
A kor kanonizáiós kérdései kapcsán, melyek túlmutatnak a proletárkultúra határain –a Kriterion kiadó például az éves megjelentetési terveit eleve úgy szerkesztette meg, hogy számolt azzal, hogy egyrészt ő kit szeretni megjelentetni, másrészt a kinek „kell” megjelennie a rendszer elvárásainak megfelelően. Az Európánál nyomtatásban megjelenő, komoly érvekkel alátámasztott lektori vélemények, összehasonlító elemzések arról tanúskodnak, hogy minőségi művek illenek csak be a formálódó kánonba. A kiadók kánonépítés közben egyszerre tekintenek ki és be: európai párhuzamokat vonnak, azonban ügyelnek arra is, hogy ne váljék a fordításirodalom belterjessé: olyan írókat, mint például Zamfirescu, nem ajánlanak fordításra, mert bár jó író, paraszti tematikáját tekintve egy idő után már „túl sok volna” a befogadóközönség számára.

 
A kérdések sorát Fischer Botond zárta, aki a kötet használhatóságára, célközönségére kérdezett rá. A szerző elmondta, véleménye szerint kötete inkább a magyar olvasók számára lesz érdekes. Volt magyar-román szakos hallgatóként szomorúan tapasztalja, hogy a fiatalok nem igazán olvasnak eredetiben, holott tanulnak románul és lehetőségük lenne rá. Sokkal egyszerűbb azonban számukra magyarra fordított román irodalmat olvasni. Elmondta továbbá, hogy az elkezdett munkát szeretné folytatni, megvizsgálván azt az időszakot is – a 70-es évek végét és a 80-as éveket –, amikor a kulturális-irodalmi életben is elkezdett „szorulni a hurok”, folytatván a kiengedés, a rendszerváltás után következő évtizeddel, évtizedekkel.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter