Minden élet igazságát hitelesen képviselni. Interjú a 60 éves Háy Jánossal




– Nemrég ünnepelte 60. születésnapját, az irodalmi élet képviselői is több fórumon kapcsolódnak az eseményhez. Mit jelent Önnek a múló idő? Egymásra épülő vagy inkább egymás mellett álló képekben gondolkodik?

 

Nem szívesen hangsúlyoznám túl ezt a kerek számot, kicsit olyan érzetet kelt az emberben, hogy ennek a fickónak már leszaladt a roló. És valóban, bizonyos tekintetben már leszaladófélben van, közelebb a történet vége, mint az eleje. Az idővel való küzdelem, azt hiszem, az emberi lét legnagyobb eseménye attól fogva, hogy Ádám és Éva kilépett az édenkert tudatlanságából. Szeretnénk persze azt hinni, hogy egy nagy valami felé tartó folyamat része vagyunk, hogy a gyerekeink azt a fáklyát viszik tovább, amit mi a szüleinktől átvettünk, de ez minden bizonnyal csak egy önbékítő narratíva, s igazsága, amennyiben mégis van, inkább csak biológiai értelemben releváns. Az életünk pont addig tart, ameddig tart, s persze egy bizonyos életkorból visszanézve látunk benne szervességet, épülést, holott az egész alapvetően egy leépülési folyamat, aminek az az összekötőeleme, hogy épp mi vagyunk benne a főszereplők. Néha még azt is hisszük, hogy a mi akaratunk teremtette ilyenné vagy olyanná, holott ezernyi rajtunk kívüli akarat igazgatja a létünket, s kényszerít bizonyos események elviselésére. Az emberi agy olyan, hogy szeretne mindent logikusnak és szisztematizáltnak látni, amivel rendkívül leegyszerűsítjük a valóságot. De valószínű, megbolondulnánk, ha azzal kéne számot vetni nap mint nap, hogy nem működik vagy csak bizonyos esetekben működik az ok-okozati rendszer.

 

– Egy interjúban felidézi, hogy fiatal íróként egy rendezvényen elírták a nevét, a pontatlanság kapcsán fogalmazta meg: „Egész életemet végigkíséri különben, hogy valami mindig a jelentéktelenségemre figyelmeztet.”1 Pedig elismert és sikeres író. Mivel magyarázza a szerzői státuszhoz való hozzáállását?

 

A jelentősség-jelentéktelenség számomra nem a polgári értelemben vett sikerességgel vagy sikertelenséggel áll kapcsolatban, hanem azzal, hogy az emberi lét közös alapja, hogy mindőnk sorsa valójában törékeny és esendő. Bármennyire is akarjuk bizonygatni, hogy mi milyen marha menő életet élünk, hiába pakoljuk a képeket százával a közösségi oldalakra, hogy minden, ami velünk történt, az mennyire káprázatos, mert ez egy sima önbecsapás. A saját kicsinységünket nem tudjuk meghaladni, nem tudunk csak akkorák lenni, amekkorák vagyunk, s a közös alap nem a jelentősség, hanem épp a jelentéktelenség.

 

– Spiró György írja köszöntésében, hogy Ön „líraian, belülről is megéli a figuráit, és kívülről is nézi őket hol iróniával, hol gúnyosan, hol pedig egyenesen megvetően (és önkínzóan).”2 Mi viszi előre ezekben a megfigyelésekben?

 

Az biztos, hogy elég világosan látni kell, hogy kikről írsz, sokszor már előre tudja az ember, sokszor csak a létrehozás során fedik fel magukat a szereplők, de a lényeg mindig ugyanaz, ismerned kell azt a lélektani anyagot, amit a szöveg feldolgoz. Ez kívülről- és belülrőllátást is feltételez, de a végeredmény soha nem lehet külsődleges. Épp ezért én kerülöm a szereplőim kipellengérezését akár gúnnyal, akár iróniával. Az a dolgom, hogy minden élet igazságát hitelesen képviseljem. Nem én vagyok az, akinek ítélkezni kell vagy véleményezni. Majd az olvasó vagy a néző, ha akarja, levonja a konzekvenciát, hogy bizonyos tetteket miképpen értékel erkölcsileg. Az életet, az embereket általában úgy szemléljük, hogy van egy értékháló, ami alapján besoroljuk a tetteket és a cselekvőket. Az írás azzal az aktussal kezdődik, hogy mögé lépsz ennek az értékhálónak, és a dolgokat mindennemű ideológiai-erkölcsi értékítélet nélkül rakod föl. A megfigyelés, ami révén ezt el lehet érni, kettős, irányul a másik emberre, és irányul önmagadra, az ilyesfajta elemzések folyamatosan mennek az ember fejében, s ha egy karaktert ki akarsz bontani, s hitelesen akarod képviselni, akkor e két megfigyelést kell egymásra rímeltetni. Az ábrázolandót meg kell magadban találni, még akkor is, ha azok a jellemvonások nem mutatkoznak benned karakteresen.

 

 

Fotó: Czimbal Gyula/MTI

 

– Nyugtalanítja a jelenlegi válsághelyzet?

 

Az nyugtalanít, hogy nem értem a radikális intézkedések valódi okát és rettegek attól, hogy a karanténvírusnak több lesz az áldozata, mint a koronavírusnak. S hogy világszinten és Magyarország szintjén is megint azok szívják meg, akiknek már eddig is betonelem volt a hátukra dobva.

 

– Könyveiben is gyakran találkozhatunk a kérdéssel, hogy vajon egy életszituáció vagy felismerés után miként lehet visszatérni az életbe…

 

Mindennek következménye van, csak azt nem tudjuk, mi lesz az a következmény. Utólag persze már marha okosak tudunk lenni. Nem lehet ugyanabba az életbe visszalépni, amiből mondjuk kiléptél egy szerelem miatt. Meggondolom magam és rohanok vissza a korábban elhagyott feleséghez. Az a korábban elhagyott ember már nem az az ember. Persze, az egész jól is elsülhet, nem csak rosszul, mint az én drámáimban, de többször jön be a negatív forgatókönyv. Ettől függetlenül csak egy utat látok, amit követni lehet, hogy folyamatosan gondolkodni a bennünk és körülöttünk zajló történeten, a magamhoz és másokhoz való viszonyuláson. Nem biztos, hogy bármire rájövünk, de legalább evidenciában lehet tartani, hogy kik a szereplők, s esetleg megmarad bennünk az érzés, hogy ezeket a szereplőket mi tulajdonképpen szeretjük.

 

– Időszerűek az Egy lány című versének zárósorai: „mindegyik nap/ foltot ejt rajtad.” Meg lehet ragadni ezzel az idézettel a Háy-poétika lényegét is?

 

A poétikák általában az aktuális emberképet követik, ahhoz épül a nyelv, a dikció, a gondolati anyag és persze a tematika is. A napok meg foltot hagynak, ez a rendje a múltnak, jelzést hagy a jelenen, ahogyan a jövő pedig energetizálja az embert. Ám ha az emlékezés révén túlontúl a múlt jelzéseire figyelünk, vagy valami vágyott jövőt követünk, könnyen elhomályosul a jelen, amit, mint egyetlen valóságot: élünk. Szóval a folt időszerű, a poétika, kivéve a programok alapján szerveződő művészeti mozgalmakat, elég nehezen körülírható.

 

– Arra gondolok, hogy műveinek középpontjába szintén a megélt mindennapiságot helyezi, társadalmi beágyazottságtól, pozíciótól, léthelyzettől, típustól függetlenül. Ez az univerzális tapasztalat bennünk?

 

Az az igazság, hogy a társadalmi színtér csak azért kell, mert valahol történnie kell annak, amiről írsz. Reáliaalap nélkül nem sokra megy az ember, de az is tény, hogy innen kell dobbantani, mert ha itt maradsz, akkor legfeljebb okos publicisztikát tudsz írni, nem vagy képes azokba a rétegekbe belekaparni, ahol, hogy Rilkét idézzem, az erősebb lét van, és azok a tudások, érzések, amelyek racionálisan nem írhatók le, de amik nélkül műalkotás nem elképzelhető.

 

– Ezek mellett például a Nehéz című mű egyik központi mozgatója az esendőség. Nehéz eljutni azokhoz a szituációkhoz, amelyek megértésén keresztül „üzenni” tud az olvasóknak?

 

Eddig mindig láttam olyan szituációt magam előtt, amelyben el tudtam mondani azokat a dolgokat, amelyek a legmélyebben érdekelnek. Egyébként a fontos problémák meglelése, a folyamatos önvizsgálat révén legalább olyan lényeges, mint helyzeteket találni. Ez az üzenet szó azonban kicsit félrevezető, mert ha van is úgymond üzenet, legfeljebb következmény lehet, mintsem cél. A mű létrehozásakor csak egy dologra tud az alkotó koncentrálni, a mű tárgyára. Azt akarja a lehető leghitelesebben és legmélyebben megragadni, hogy erre önmagán kívül bárki is reagálni fog, nem érdekelheti. Hisz ha a befogadóra figyelsz, nem tudsz arra figyelni, amit írsz. A fogyasztóra való figyelés a termékek szempontjából érdekes, s persze számtalan olyan irodalmi jellegű mű van, ami tulajdonképpen termék, úgy is jön létre, hogy számba veszi a fogyasztói igényeket és aszerint lesz legyártva. Ezek között van egy csomó profi munka, mint pl. Robin Cook vagy Stephen King, de nem szabad összekeverni azokkal a munkákkal, amelyek a világ nyelvi és gondolati vizsgálatának újszerűségével állnak elő.

 

– Szereplői legtöbbször önmagukban álló figurák, ami visszaköszön a vizuális narrációban, így a könyvekhez készített illusztrációiban. Hogyan magyarázza ezeket a képi megjelenítéseket?

 

Szeretek rajzolni, festeni, bár eléggé limitált, hogy mit tudok, de nem akarok azzal kérkedni, hogy portré meg akt. Szóval csak azt festem, amit le tudok festeni, s amik ezzel a szűkös eszköztárral ki tudják fejezni, mit gondolok a világról. Nem tekintem másodlagosnak a képeimet, elég következetesen hoznak egy vizuális gondolatot, amely gondolat időnként a történetszerű értelmezés lehetőségét is magában rejti. A hagyományos szomorúmanóknak például nem csak történetük, de történelmük is van. Amikor borítót festek, akkor nagyon egyértelműen a konkrét könyvhöz csinálom, s remélem, hogy valamennyire hordozzák is magukban az aktuális verbális tartalmat. Mindenesetre nekem általában tetszenek.

 

– Lehetőségi terünket gyakran a választás határolja: „Mindig azt látjuk, amivé lettünk, soha nem látjuk azt, amivé lehettünk volna” – ez A mélygarázs (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013) első mondata. Önmaga hol áll ebben a kérdezésben?

 

Emberileg és művészileg is próbálok nem eltaknyolni. Emberileg nehezebb, mert sokkal kisebb a kompetenciám. Persze az eredmény valójában csak az, ami megtörténik, hogy mit lehetett volna, kellett volna másképpen, kár megkérdezni. Az életemet számtalan olyan esemény határozta meg, amire egyáltalán nem volt ráhatásom. Megpróbálok ezekhez igazodva élni. Az ember flexibilis, s ha gyötrődik is, képes tovább csinálni az életét. Én a gyötrődők és önmagukkal örökösen elégedetlenkedők fajtájából való vagyok. Ez fárasztó és kevés helyet biztosít az öröm megélésére.

 

– Legutóbb megjelent Kik vagytok ti? (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019) című könyvére szintén jellemző a fenti stratégia. Úgy viszonyul a magyar irodalom kanonizált képviselőihez, miként művei szereplőihez, amit már a címválasztás jelez. Hogy látja, működött a közelítésmód?

 

Szerintem igen. Sokan szeretik és örömmel olvassák ezt a könyvet, sokan lekapják az eredeti köteteket a polcról, hogy utánaolvassanak, tényleg az van-e benne, amit írok, sokak számára a klasszikusok újra a vita aktualitásába kerültek. A szakma egy jelentős része nem tudott mit kezdeni azzal, amit írtam. De hátha egyszer ott is leesik a tantusz és abbamarad a méltánytalan rosszindulat.

 

– A mű recepciója arra is rámutatott, hogy idegen az irodalomról folytatott diskurzusban ez a feleletigény és nyelvi regiszter. Érdekes tapasztalás volt, hogy „arc áll arccal szemben” (9.), hogy ezek a nagy korszakok, képviselők nemcsak alkotásesztétikai, de befogadásesztétikai feladat elé is állították?

 

Amikor írtam, az volt a cél, hogy ezeken a régi kollégákon, helyesebben a műveiken keresztül mindent megírjak, amit írásról, irodalomról, az irodalomról mint társadalmi szerkezetről gondolok és tudok. Ilyen mód a kötet szemlélete tágabb téren mozog, mint egy sima irodalomtörténeti dolgozat. És persze a befogadás is lényeges kérdés, mert a cél az volna, hogy tankönyvanyagok kerüljenek vissza az élményszerű, az életünkre hatással bíró olvasási térbe.

 

– Többen kifogásolták, hogy az áttekintésből hiányzik az erdélyi irodalom. Engem a differenciálás helyett jobban érdekel az, hogy milyen érzések vannak Önben, mikor Erdélyben jár, kikkel van kapcsolatban?

 

Mégis reflektálnom kell a kérdés első felére. A Kik vagytok ti legtöbb alkotója Trianon előtt született, számosan a mai elcsatolt részeken. Aranytól Kosztolányiig, Adytól Mikszáthig és Balassiig olyan tájakról jöttek, amely tájak le lettek hasítva az anyaországról. A két háború közötti erdélyi irodalmat pedig, akár egy Kós Károlyt vagy Tamásit, nem mertem volna elemezni, hisz nagyon sokszor a működésük nem művészeti jellegű, hanem arra vonatkozik, hogy miképpen lehet ezek után identifikálni az ottani létet: kik is vagyunk most és milyen életstratégiákkal tudjuk megóvni, amit még meg lehet. És én ebben a kérdésben tényleg nem vagyok kompetens. Erdélyben amúgy elég gyakran járok, 1978-ban voltam először, s azóta néha évente többször is. Sajnos sok régi barátom szerte él a világban vagy már egyáltalán nem él. Az írók közül, főleg a korosztályomat elég jól ismerem, s örülök, ha összefutok, Láng Zsolttal, Visky Andrással, Kovács András Ferenccel vagy László Noémivel, s remélem, ők is örülnek, ha látnak. S persze a fiatalabbakkal is akad némi kapcsolat. Amúgy, ha nincsen kötelezettségem, akkor inkább a tájban vándorlok, mintsem urbanizált vidékeken, de ez manapság általában így van. Egy bizonyos kor után, ahogy a lányom szokta mondani, a természet szeretete minden ráncnál jobban elárulja az életkort

 

– Van már elképzelése arról, mit fog a következőkben szétszálazni?

 

Az ősszel megjelenő regény, A cégvezető sok minden más mellett azt járja körbe, hogy mennyi a saját akarat abban, ami történik velünk. Ez már megvan, most az a feladat, hogy végigpásztázzak magamon és az általam látható horizonton, hogy mi van ott. Mást akarok látni, mint amit eddig láttam. Hogy lesz-e időm az újrapozicionálás után írni még valamit, nem tudom. Mindenesetre egy regényt most munkába vettem, a címe: Mamikám.

 

Jegyzetek

1 In: Háy János: Mintha egy búra borulna Rád. Nagyvizit Háy Jánosnál, https://litera.hu/magazin/interju/mintha-egy-bura-borulna-­rad.html

2 Spiró György: Az a fránya fél dimenzió. Élet és Irodalom, LXIV. évfolyam, 13. szám, 2020. március 27.

 

 

Háy János József Attila-díjas író, költő, képzőművész. 1960-ban született Vámosmikolán. A szegedi egyetemen, illetve az ELTE-n szerzett orosz–történelem, illetve esztétika szakos diplomát. 1985–1988 között Budapesten általános iskolai tanár volt. 1989–1992 között a Holnap Könyvkiadó szerkesztője, 1993 és 1996 között a Pesti Szalon Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1997 óta a Palatinus Könyvkiadó munkatársa. 1989-ben jelenik meg első kötete Gyalog megyek hozzád a sétálóúton címmel. Az elmúlt húsz évben különböző műfajokban jelentek meg kötetei (vers, dráma, regény, novella). Legutóbbi könyve: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom. Újraélesztő könyv. Európa, Budapest, 2019.