Minden jó, ha a vége jó




 

 

Minden jó, ha a vége jó – ez Amerikára és az amerikai mesélési attitűdre különösképpen vonatkozik, mert hát van-e holly­woodiasabb történetmesélési gesztus a happy endnél? Valószínűleg nincs, a ­happy end alakítja a fabulát Hollywoodban a mai napig, és ennek Tarantino, a nagy kortárs amerikai mesélők talán leghuncutabbika is tudatában van. Nem véletlen tehát a cím mesei felütése: a Volt egyszer egy… szintagma szinte népmesei vagy ezópuszi sztorit (és a vele járó tanulságot) ígér, ahol a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig megdicsőül.

 

Ennek érdekében Tarantino még egyszer elsüti azt, amit már elsütött a Becstelen brigantykban: átírja a történelmet is, ha kell, a happy end kedvéért. Mert a valóság elfogadhatatlanul könyörtelen vagy szomorú, és az ember a mesékbe (filmekbe) menekül előle, ezért tud a filmcímben emlegett, letűntként siratott, látszólag gyökeresen átalakult, de mégis ugyanolyan és ugyanúgy működő Hollywood a mai napig hódítani. Színtiszta eszképizmus az új Tarantino-opusz, de mindenféle fantasztikum nélkül, csakis az amerikai közelmúlt (a hippikorszak) és a filmezés szeretetéből táplálkozó megszökés a Tate-gyilkosságok nyomasztó öröksége elől.

 

1969-et írunk, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) egy szebb napokat látott, a film­iparból kikopófélben lévő alkoholista színész, aki kínkeservesen próbál a kisképernyős westernekből (ne feledjük, akkoriban a tévének messze nem volt akkora nimbusza a gyöngyvászon árnyékában, mint most!) valamiféle megbecsültebb meló felé tranzitálni. Elválaszthatatlan barátja Cliff Booth (Brad Pitt), aki néha kaszkadőrje, de leginkább sofőrje, és a mitugrász, kissé bipoláris, szinte szánalmas színésznél természetesen ezerszer „coolabb” figura, igazi amerikai macsó, aki a saját kezével intézi el a dolgokat, még Bruce Lee-t is elpáholja, ha kell – de az hírlik róla, hogy kinyírta a feleségét. Épp most költözött Dalton hollywoodi háza mellé a feltörekvőfélben lévő lengyel direktor, Roman Polanski, aki a Rosemary gyermeke sikerét és újdonsült felesége, Sharon Tate (Margot Robbie) kegyeit élvezi a napfényes kaliforniai dombokon. Egy (szép?) napon fura, talán hippinek tűnő, de mindenképp kellemetlen, lepattant alak jelenik meg a háznál, az új Polanski-rezidencia előző lakóit keresi. Dalton, Booth vagy Tate még nem tudják, de a csávó Charles Manson…

 

Így keverednek tehát valós karakterek és fiktívek, valóság és a Tarantino-féle „wishful thinking” hajtotta fabulázás a filmben. Az előtérben a régi Hollywood szabályai szerint felnőtt, az újban a helyét alig találó színészgeneráció alkonyát szemlélhetjük (Dalton karaktere nemcsak Steve McQueenből inspirálódott – ahogyan egy kedves, A nagy szökést „megforrestgumpozó” gesztusban láthatjuk –, hanem a korszak megannyi öregedő tévésztárjából), a hátteret pedig a hippikorszak végét jelentő Manson-gyilkosságok forrongása biztosítja, a flower power-­generáció felocsúdása és kiábrándulása. Ám ha az előbb azt írtam, hogy a Becstelen brigantyk ötletét veszi újból elő, ez csak részben igaz: ennek a filmnek nincs igazi antagonistája (mint amilyen Christoph Waltz brilliáns Hans Landája volt), ezért a fabula is csorbább. Magát Charles Mansont alig látjuk pár snitt erejéig – a cselekmény nagy része DiCaprio karakterének kínlódásával vagy Pitt-féle vagánykodással telik el –, és noha az erősen nosztalgikus koridézés, a filmkészítés szeretete (sőt fetisizálása), a filmstúdióban játszódó film-a-filmben jelenetek nagyon is egyben tartják a filmet, a tetőpont ereje kissé megbicsaklik, leválik a film egészéről, parodisztikussá változik (ámbár lehet, hogy épp ez volt a taratinói ötlet – ezáltal is bagatellizálni a gonoszt).

 

Apropó, a gonosz bagatellizálása: nincs Tarantino-film erőszakábrázolás nélkül, de a már emlegett tanmesei, moralizáló attitűd is talán mindennél erősebben látszik a rendező idei erőszakjelenetein. Amikor egy számunkra szimpatikus figura erőszakoskodik (Pitt emlékezetes gumiabroncsos vagy Bruce Lee-s jelenetei), akkor az rendben van, morálisan megalapozott dolog a Tarantino-univerzumban – ezzel szemben a Manson-banda cselekedetei karikírozottak, esetlenek, mondhatni butuskák. Tarantino egyszerűen azáltal, ahogyan megmutatja az erőszakot, már állást is foglal. Mintha elég lenne vagánynak lenni, és akkor mindent megúszhatunk. Pont, mint a mesékben.

 

Ha szabad hinni az efféle hiú ígérgetéseknek, akkor ez Tarantino utolsó előtti filmje, és már nagyon érződik rajta az életműösszegző szándék. Nemcsak a filmtörténet különböző korszakaiból és alkotásaiból idéz (ahogyan azt tenni szokta), de saját filmjeinek pastiche-a is ez egyben: ha nem egyebet, akkor színészeket, autókat, kellékeket emel át innen-onnan, de van, amikor egy-egy hátteret, párbeszédfoszlányt vagy beállítást ismerünk fel korábbi filmekből. A legerősebben talán épp a Becstelen brigantykat (nemcsak az említettek, hanem az erősen hithcocki módon exponált lángszóró miatt is), de a DiCaprio és Pitt közti dinamikában sem nehéz meglátni a John Travolta – Samuel L. Jackson párost a 25 évvel ezelőtti Ponyvaregényből.

 

Igazi Tarantino-mozi lett a Volt egyszer egy… Hollywood, legalább tíz éve nem készített ilyen jót, a téma ismerete és szeretete által mozgatott keserédes mesélőkedv simán magával sodorja az egyszeri nézőt is, s pláne a korszakot (a hatvanas évek Hollywoodját, vagy a Tate-gyilkosságokat) ismerő beavatottabbakat; vizualitásában is tökéletesen hozza a korszakot, de anélkül, hogy elidegenítené a „mai fiatalokat”. Elgondolkodtató viszont, hogy az elmúlt éveknek az amerikai filmipart alapjaiban megrázó botrányai mennyiben felelősek ezért az erősen nosztalgiázó hozzáállásért, illetve a kérdés is szinte adja magát: hogyan nézne ki Amerika, a világ, de főleg az amerikai filmek, hogyha nem ér véget a hippikorszak (vagy ha nem így, az altamonti és a Tate-tragédiákkal ér véget)?

 

Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time… in Hollywood), színes amerikai–angol film, 161 perc, 2019. Rendező és forgatókönyvíró: Quentin Tarantino. Operatőr: Robert Richardson. Vágó: Fred Raskin. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie, Al Pacino, Margaret Qualley, Kurt Russell, Dakota Fanning, Emile Hirsch.