Mindenki oda jár vakációzni




Jelenet az előadásból. Fotó: Vargyasi Levente

Jelenet az előadásból. Fotó: Vargyasi Levente


 
Az abszurdot az apokalipszis, az utolsó nagy robbanás utáni fehérségben képzelem el, ami után már letörlik az utolsó jelentést a világról, és semmi nem marad, amit biztosan be tudnánk ennek vagy annak azonosítani. Ott vannak az abszurd dráma szereplői, együtt egy lerombolt világban, és ülnek, álldogálnak, hajlonganak, alszanak, székeket visznek ide-oda, és folyamatos mormolás hallatszik, monoton beszéd, amiről nem lehet eldönteni, hogy dadogás, egymagában beszéd vagy imádkozás. Néha felhallszik egy-egy mondattöredék valakitől, akit mintha ismernénk, de aztán mindig rájövünk, hogy bárki mondhatta volna.

 

Dorota Masłowska (1983) lengyel író, drámaíró, akinek az első könyve, Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt 2002-ben rögtön bestsellerré vált. A Köztünk minden rendben van (Między nami dobrze jest) c. drámáját, aminek a címe Tomas Adamski lengyel költőtől származik, először 2008-ban mutatták be a Schaubühne am Lehniner Platz-ban. Román nyelvre Sabra Daici fordította.

 

A Bukaresti I.L. Caragiale Román Nemzeti Színház Radu Afrim rendezte, a szep­tember elején lezajlott sespiszentgyörgyi PulzArt fesztiválra is meghívott Între noi e totul bine c. elődását legalább háromféleképpen lehet nézni. Az előadás stílusa vállaltan abszurd – tehát lehet az abszurd hagyománya felől; a feldolgozott téma viszont erősen kötődik egy nemzet történelméhez – amit politikaiként is lehet értelmezni. Ez utóbbinak két olvasata lehet: az egyik egy nemzeti identitásképződés felőli, a másik egy XX–XXI. századi én-fogalom felőli olvasat.

 

Az előadás látványvilága kaotikus. A kilencvenes évek Kelet-Európáját idézik a felhalmozottság, a zsúfoltság, a virító színű füsstréning, a mintás „stretch-collant”, a leopárdmintás overall, a bordóvörös kivékonyodott fürdőköpeny, nagymama itt maradt gyöngyei, azok műanyag helyettesítői – vagy a naftalinszagú nagymama mindenestül. A díszlet szintén a nyugati kapitalizmus betörésének első jeleit mutatja. A Coca-Cola betűtípusa egy molinószerű mozivásznon, az első demokrata nyaralásokat idéző csíkos napernyők és napágyak, az ottfelejtett, de amerikai filmsztár arcával kiplakátolt fabudi, moziszéksor, színes villanykörtesor – az a piros, az a zöld és az a kék, amit soha nem felejtünk el. Az egészet körülveszi egy téglafal, aminek a hátsó részét játékba is hozzák: ha valakit vagy valamit átdobnak rajta, nagyot csobban.

 

Martin Esslin szerint az abszurd szerzők ahhoz, hogy kifejezzék az értelmetlenség értelmét és a racionális megközelítés alkalmatlanságát, megválnak a racionális eszközök, a diszkurzív gondolkodás hagyományától és annak minden eszközétől. Ha a Köztünk minden rendben van előadáson számonkérjük a történetet, a cselekvést, a koherens és fejlődő karaktereket vagy a követhetőség bármilyen fogódzóját, akkor ugyan találunk visszatérő motívumokat és témákat, de az előadás nem tart sehonnan sehová, nincs ideje, nincs különösebb szerkezete, az egyik jelenet nem készíti elő a másikat, mindennek teljesen felcserélhető a sorrendje, a szereplők képlékenyek, a viszonyaikról is a legkevesebbet tudjuk. Valószínűleg lengyel emberek, saját otthonukban. Az első valamennyire körvonalazható viszonyrendszerből beazonosíthatóak: a nagymama, az anya, annak a testvére és a fiatal lány. Az előadás második felében mintha eltávolodna a nézőpont – időben, térben, történelemben – az addigitól, és egy filmes stáb szereplői ismerhetőek fel: a rendező, a főszereplő, a két mellékszereplő és egy riporter. A két világ, aminek a résztvevői sokszor fedik egymást, az előbb említett film vetítésén találkozik. Az előadás teljes nyelvezete olyan, mint amilyennek Esslin leírja az abszurdét, hogy a nyelv radikális lerombolása felé közelít, a beszéd olyan költészete felé, amely a színpad konkrét és tárgyszerű képeiből kíván létrejönni. A szöveget az ismétlés, a dadogás, a félbehagyott és -vágott mondatok és szavak jellemzik. A dialógusok csak egy-két replikáig kapcsolódnak össze, nem mondhatóak beszélgetésnek, nincs témájuk. A két öreg nő között elhangzó egymásra-tromfolás arról, hogy hova nem mennek el nyaralni, hogy mit nem néznek meg, hogy hogyan nem fogják érezni magukat, és hogy gyakorlatilag sehova (nem) mennek, ott pedig mostanában sok ismerőssel találkoznak, mert mindenki oda jár vakációzni – az egymás mellett elbeszélés erős példája.

 

A politikai olvasat igénye az első hosszabb monológban jelenik meg, amelyben az anya szócikkszerűen beszél egy valamikori egészen lengyel világról, ahol mindenki lengyel volt és lengyelül beszélt. Ez a lengyelség viszont addig tartott, mígnem a németek, az oroszok, az amerikaiak, a franciák, stb. el nem kezdték csonkítani ezt a gyönyörű birodalmat, és maradt az egészből egy nagy krumpliültetvény, amit ma Lengyelországnak neveznek. Ez ugyan a második világháborús lengyel traumák felnagyított verziója, de a továbbiakban több minden vonatkoztatható az egész kelet-európai blokkra. A történelmi emlékezés szövetét áthatja egy szürreális költőiség, hogy például repülőktől lett sötét az ég. Mindenesetre az emlékezésen, az eufemizált történeteken túl semmi nem marad az emberek között – a nagymama is csak a háború előtt tudott járni. Innen nézve határozzák meg magukat. A kétségbeesés, az üresség személyes megfogalmazása is töredezett és szinte érthetetlen. A fiatal lány, aki egy másik monológban arról beszél, hogy ő nem lengyel, hanem európai, éppen arra a posztkommunista identitásválságra mutat rá, ami azt a generációt jellemzi, amleynek a háborúhoz vagy az azt követő állapotokhoz már csak a ráhagyott tárgyakon és frusztrációkon keresztül van hozzáférése. És éppen arról az inkoherenciáról látszik szólni az egész elődás, hogy megszoktuk: egy narratív folyamatban látjuk megképződni saját magunkat, a politikai és személyes identitásunk, viszont e folyamatba becsúszott egy-két gikszer. Az egyik, ami talán egy kézzelfoghatóbb kulcsa a problémának: a történelem eseményei. Hogy eddig mindenik stratégia előbb-utóbb háborút és forradalmat követelt, de ezek a fogalmak és tapasztalatok, amiken keresztül meghatároztuk magunkat, még a közelmúltunkhoz tartoznak. Valószínűleg nem tudjuk átmenteni őket az éppen kialakuló politikai identitásképző diskurzusba, de nem tudunk még az újakkal sem azonosulni, mert minden, ami körülvesz – mint az előadás teljes látványvilága – még a kö­zelmúltra emlékeztet. A másik egy ennél is absztraktabb kulcs, amivel végülis az előadás maga is befejeződik. A legfiatalabb családtag utolsó megjelenése már a világon kívül van, mondhatni, hogy az utolsó nagy robbanás utáni fehérségben. A nagyanyjával körbejárják az előadás változatlan terét, de már épületromokról, tégla- és embertesttörmelékekről beszélnek, amik groteszk módon emlékeztetnek családtagokra. Egy félmondatból kiderül, hogy a nagymama sem élte túl a robbanást, hiába látja a lángoló biciklit. És ha a nagymama nem élte túl, akkor az anya meg sem született, és igazából a fiatal lány sem. Az előadás tehát végig a lét és a nemlét között marad, de a végére ez a feszültség üres feloldozást nyer, mert letörölték az utolsó jelentést is a világról, és semmi nem marad, amit biztosan be tudnánk ennek vagy annak azonosítani.

 

 

 

Bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színház. Dorota Masłowska: Köztünk minden rendben van. Rendező: Radu Afrim. Szereplők: Dorina Chiriac, Marius Manole, Liliana Ghiţă, Téglás István, Florentina Ţilea, Natalia Călin, Cezar Antal.