„Mindnyájunk­nak egyszemélyes volt a nemzedék­tudata” – beszélgetés Gálfalvi Györggyel




– Az elmúlt három évben három könyved jelent meg, kettőnek szerzője, egynek egyfajta társszerzője vagy. 2016-ban a Szekuritáté irattárából kikért dossziédból összeállított Kacagásaink, 2017-ben a Beszélgetéseink, amely alcíme szerint is Emlékirat interjúkban elbeszélve, s az általad, illetve veled készült beszélgetéseket, interjúkat tartalmazza. A harmadik könyv, a Gáspár György által írt kismonográfia, az Alattvalónak alkalmatlan című pályakép igazodik a korábbiakhoz annyiban, hogy mindhárom könyv az én olvasatomban egyfajta számadás, számvetés, mint ahogy a Marad a láz? című, a Beszélgetéseinkben újraközölt kötetében is számadást készíttettél a második Forrás-nemzedék tagjaival. Hányszor vet az ember számot az életben?

 

– Egész életünk számvetés. Különösen akkor, ha számvető alkattal átkoztak meg. Engem állandó mérlegkészítés és állandó önkontroll jellemzett, s végső soron a nemzedékem is ezzel jellemezhető. Bár én a második Forrás-nemzedéket már nem használom olyan szívesen, az évek során ellegendásodott a fogalom, már mást jelent, mint kezdetben. S én nagyon nem szeretem az irodalmi életben a mítoszokat, mert eltakarják a valóságot. De hogy ne kanyarodjak már az első kérdésben más irányba: a számvetésnek az a lényege, hogy az ember éber, s mindig felméri, tettei révén hova kötődik s azoknak milyen hatása, következményei lehetnek. A számvetés emlékeink számba vétele. Most olvastam Illyés Gyula egy nemrég előkerült naplórészletét, amelyben azt írja, tulajdonképpen egész életünk emlékezés, az emlékeinkből élünk. A leggazdagabbak pedig halálunk órájában vagyunk, mert akkor van a legtöbb emlékünk. Nos, az emlékeim mindig mellettem vannak, a múltam mindig mellettem van. Egy ágyban alszunk a múltunkkal, vele szimbiózisban élünk. Mikó Imre mondatát a hetvenes években sokat idézték mindenféle irodalmi versenyeken, eszerint a múltunk nem mögöttünk, hanem alattunk van, azon állunk. Ez azonban csak részben igaz, állhatunk rajta, de a múlt nem azzal segít, hogy van, amin álljunk, hanem azzal, hogy velünk van s érezteti hatását az életünkben. Az emlékezés kényszere valahol itt gyökerezik. És természetesen az emlékezés hangsúlyosabbá vált az évek teltével. Megöregedtem, s ez hangsúlyosabbá teszi a számvetést.

 

– A kötetek számvetésében egyfajta felelősségre vonást is érzek, egyéni, illetve nemzedéki szinten egyaránt. Jól érzékelem?

 

– Nem éreztem magam felhatalmazva arra, hogy bárkit is felelősségre vonjak, saját magamon kívül. Magam viszont feltétlenül. A Marad a láz? születésekor (1977-ben) is azt éreztem, fontos utánajárnom, számot vetnem azzal, hogy a szétszéledésünk óta eltelt tíz évben ki mire jutott. Visszatérve egy pillanatig az irodalmi mítoszokhoz, a második Forrás-nemzedékhez köthető mítoszokhoz: a Marad a lázban? is az emlékezésen volt a hangsúly. Azt akartam tudni, kiben hogy él a múltunk, hogyan élnek az emlékeink. S ami számomra nagyon fontos, s mindenképp szeretném hangsúlyozni: a második Forrás-nemzedék körül kialakult mítosz eltakarta, hogy a leglényegesebb kérdésekkel mindenkinek személyesen kellett megküzdenie. Mindnyájunknak egyszemélyes volt a nemzedéktudata. Tehát nem kollektív őrület volt – persze, sokat számított, hogy ott voltak a társak, hogy azokat a kérdéseket, amelyekkel szembesültünk, közösen megtárgyalhattuk, de egy pillanatig sem áltattuk magunkat azzal sem a műveinkben, sem a mindennapi cselelekedeteinkben, hogy a többiek beleszólhatnak sorsunk alakulásába. Az elszámolás, elszámoltatás akkor lett volna aktuális, ha országos árulásokat láthattunk volna magunk körül. Fogadkozásaink voltak, persze, sokszor, sok helyütt idéztem Király Lacinak azt a sorát, hogy „élek – hibátlan kell legyek!” Ez ugyan megmosolyogtató, mert jól tudjuk, esendőek vagyunk, de nem is törekedtünk végső soron arra, hogy erkölcsi piedesztálra álljunk. De azt, hogy valóban azon az úton maradtunk-e, amin elindultunk, feltétlenül időszerű volt megkérdezni. Többszörösen leírtam már: soha nem azt vártam a barátaimtól s a Marad a lázban sem azt vártam, hogy ugyanazon a ponton találjam őket, ahol hagytam őket, hanem ugyanazon az úton. S végső soron az általad érzékelt számonkérés inkább számvetés, tulajdonképpen próbálkozás arra, hogy rögzítsem a pillanatot. Pillanatfelvétel arról, hol tartunk. Örvendek, utólag nézve is, hogy az az érzelmi kapcsolat, ami a fiúkhoz fűzött, megmaradt. De akinek van szeme és füle, annak a beszélgetésekből is kiderült, ez a viszony nem egyforma: mindenkihez más-más viszony fűzött. Bizonyára az is kiderül eddigi munkásságomból, hogy Király Lacit éreztem magamhoz a legközelebb, kiskötetnyi esszét is írtam a szövegeiről. S hadd emeljem ki, mindig a nemzedékhez tartozónak éreztem Szőcs Kálmánt, aki vásárhelyi lévén iskolatársam is volt. Beszélgetéseink meghatározták a későbbi gondolkodásomat. A nemzedékiségre visszatérve, hadd tegyem hozzá, igencsak különböztünk egymástól, még Farkas Árpád és Király Laci is, akik együtt laktak abban a padlásszobában, amit én passzoltam át nekik. De persze lehet nagyon komoly dolgozatot írni, hogy ugyanarról a témáról mit írt az egyik, mit a másik, a maga tehetségének a törvényei szerint.

 

 

Gálfalvi György. Fotó: Cseke Kata

 

– A Szekuritáté irattárából előkerült dossziéd (ami a Kacagásaink gerincét képezi) ismeretében nem gondoltad, hogy érdemes lenne újra felkeresni a nemzedéktársakat és egy új Marad a lázat készíteni?

 

– Nem. Ez fel sem merült bennem. A szekusdossziét átolvasva sok meglepetés ért. De az egy pillanatig sem, hogy azok, akik a legközelebb álltak hozzám, jelentettek volna rólam. Az igen, hogy szorult helyzetben esetleg más taktikát választottak a párbeszédre, mint amit én választottam volna, ha ezt taktikának lehet nevezni. De soha nem gondoltam, hogy akármilyen szorult helyzetbe kerüljenek, jelentést írjanak rólam.

 

– Meglepetéseket említettél…

 

– A meglepetéseket nem ők okozták. Ha már itt tartunk, el kell mondanom, nagy elégtételem volt, mikor Aradi Jocó barátom – aki a hetvenes években az irodalmi kört vezette – eljött az első alkalommal hozzám, s elmondta, olyan dolgokat is leírt rólam, amik nem igazak, s hogy nem tudta magáról, kényszerhelyzetben hogy fog viselkedni. Vagy említhetem Györffi Kálmánt, aki az egyik legnagyobb tehetség volt akkor, s nagyon sajnálom, hogy hallgat, s akinek a hetvenes években megjelent kötetei máig nincsenek kellő súlyukban értékelve. Igazat kell adnom Mózes Attilának, aki többször leírta: Györffi Kálmán az egyik legnagyobb író a 60–70-es években. Kálmán is megkeresett, elmondta, két napig ült a Szekun, olyan dolgokat is aláírt, amiket nem kellett volna. De a nemzedéktársaim közül soha nem gondoltam volna, s nem is volt senki, aki jelentett volna. Persze a Markó Béla által egy zöld szatyorban Bukarestből elhozott kb. hatezer oldalnyi jelentés is gyanús. Amikor Bukarestben kikértem a dossziémat, több olyan dokumentumot láttam – és kérvényeztem a másolatukat –, amelyeket végül nem kaptam meg. Túl azon, hogy fekete tussal nevek vannak át- és kihúzva, a kikért jelentéseket sem kaptam meg mind. Nem tudom, miért. Ezért vagyok zavarban a folytatást illetően is, rengeteg a pontatlanság, de még csak feltételezni sem akarok valakikről olyasmit, ami nem halálosan biztos.

 

– A Kacagásaink nem csak kordokumentum. Szinte napra pontos tudósítás Gálfalvi György életéről. A jelentéseket kötetté formálni, beavatni a nyilvánosságot a jelentések világába, magyarázatokkal ellátni szintén számvetésre készteti a szerzőt. Melyek voltak a szelekció szempontjai? Meddig terjed a feltárás gesztusa – gondolok itt például arra, hogy nincsenek felfedve a besúgók.

 

– A Kacagásainkban a besúgás mechanizmusát akartam érzékeltetni, rávilágítani arra, miként működött. Igaz, ezt megtette Markó Béla is (Egy irredenta hétköznapjai – szerk. megj.), s azt kell mondanom, nem igazán érdekli ez a kérdés a társadalmat. Néhány embert lehet, hogy érdekelt, de a fiatalokat nem érdekli. Többen mondták már nekem: ez a ti életetek, Gyurka, a legfontosabb elfelejteni, minél hamarabb. Ezért sem akartam még a besúgóimat sem felfedni. Mert nem lényeges, a cégéreztetés akár éltükben, akár halálukban nem célom. Miért csak erről tudjon róluk az utókor, amikor kiváló írásaik vannak. Nincs bennem kompenzálási vágy sem, aki abban a rendszerben élt, tudja, rendkívül bonyolult volt az életünk – magunkról tudhatjuk talán, hogy alkatunknak megfelelően hogyan viselkedtünk volna kényszerítő körülmények között, de nem tudhatjuk azt, hogy miként viselkedtek volna szorult helyzetben azok, akik vallottak. Példaként Székely Jánost hoznám, aki rendkívül egyenes ember volt, megírta a dicsőítő verseit, az Itthon vagyokat, hogy az apját kihozhassa a börtönből. De még kilencven után is azt vallotta, amikor már nem szorította a hatalom, hogy újra megtenné. Székely János nem ismerte el az ítélkezés jogát. Mi, bár az Igaz Szónál kollégák, asztaltársak voltunk, nyugdíjazása után kerültünk igazán közel egymáshoz – akkor sokat beszélgettünk, vallott, vallott és vallott. Én úgy gondoltam, azok, akik méltatlanok voltak, semmiképp sem érdemesek arra, hogy folytassuk velük a kapcsolatot. Például Hajdu Győzővel. Székely János szerint azonban Hajdu szegényszagú ember volt, hihetetlen ambícióval, aki arra volt kényszerülve, hogy elárulja a lelki vezetőjét, ezért XI.-es diákként feljelentette, mert – Székely János szerint – nem tehetett mást, mert akart valaki lenni. És persze kilencven után sem sikerült parkolópályára tenni, hiszen kapott egy lapot, amit szerkesztett, hatalmas fizetést, kitüntetést a román és magyar államtól egyaránt. A mai napig vannak, akik azt mondják nekem, ő volt a leghasznosabb magyar ’89-ig. Székely János az ítélkezés jogáról akart lebeszélni.

 

– Ha jól értem, a dokumentumok szelektálása, a jelentések egymás mellé rendezése, a kommentárok mentén kell az olvasónak levonnia a következtetést?

 

– Igen, ez volt a célom, a kötet szerkezete, a dokumentumokhoz fűzött véleményem, amilyen világításba helyezem őket, ezekből ki kellene derülnie, hogyan látom a helyzetet, hogy mi a véleményem a korszakról, amelyben élnünk adatott.

 

„Pontosan tudom, a fontos dolgok nem történtek meg velem, mert nem tudtam átélni a belső feltételeket, nem tudtam megteremteni ezeket. Nagyon sok dolog kimaradt az életemből. Én nem lettem az, aki, hanem félresiklottam” – olvasom egy interjúban, amit Gáspár György a monográfia első oldalain is idéz. Mi az, amit másként kellett volna írni, tenni?

 

– Az életem egyik legnagyobb problémája volt, hogy nem verekedtem eleget. Mindig szelídítettem magam, önmagam hamisítványaként éltem le az életem. Mert vissza kellett fogni magam. Nagyon egyetértettem Szilágyi Istvánnal, aki a vele készített interjúmban elmondta legnagyobb hiányérzetét: többet kellett volna verekednie (lásd: Beszélgetéseink) S most is ez van: lett volna lehetőség a számvetésre, de ahogy Markó Béla írja, ököllel nem oldok meg semmit. Igazat adok neki, mert ugyan bennem feloldódik valami, hogy igazságot tettem, de hát a kételyek mindig bennem vannak, hogy valóban igazság-e az igazságom. A Gaál Gábor körben is mindig a másik álláspont átgondolására intettem a fiúkat. Az ellentétek kiegészítik egymást, vallom, de a másik megértésének a szándékát, a másik álláspontjának a megértését mindig a szememre vetették. Valóban, ez a fajta viszonyulásmód lebénít. De hát ennél a kérdés azért bonyolultabb. Szeretnélek meggyőzni benneteket, fiatalokat, s kétségbe ejtő, hogy emberileg elmondhatatlanok vagyunk. Közölhetetlenek, mert nem értenek meg minket a fiatalok. Nem lehetett így, mondják, kétségbe vonva az emlékeinket.

 

– Szerkesztőként, kritikusként, szociográfusként végigkövette az elmúlt ötven év erdélyi irodalmát. Mi az, ami fennmarad az idő rostáján ebből az igen gazdag irodalmi termésből?

 

– Valóban, szerkesztőként, kritikusként végigkövettem ezt az elmúlt ötven évet, s bátran merem állítani, az európai irodalomban is érvényes művek születtek. Székely János Caligulája az egyik legnagyobb magyar dráma, világirodalmi szintű, biztos vagyok benne. A nyugati hadtest ugyancsak. Sütő András esszéi, gondoljunk bármit is Sütőről, épp a nyelvi bravúrjai miatt, nehezen fordíthatóak, s nehezen lehet érzékeltetni, mit is jelentettek, de szintén időtállóak. Lászlóffy Aladár, Markó Béla versei szintén. Király Laciról nem is beszélve, hisz mindenki tudja, szívem csücske. Soha semmivel sem tartottam az Erdélyben született irodalmat kevesebbnek az egyetemes magyar irodalomnál. És azt is tudjuk, a függőhidak borzasztó ingatagok és túlságosan nagy kilengéseket igazolnak.

 

 

 

Gálfalvi György 1942. április 28-án született Marosvásárhelyen. Középiskoláit szülővárosában, a Bolyai Farkas Líceumban végezte, az Unirea–Egyesülés Líceumban érettségizett (1960), a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1965). Öt éven át az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott Bukarestben; 1970-től az Igaz Szó több rovatának szerkesztője. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett, majd a riport műfajához fordult, és további pályáján ez maradt fő írói megnyilatkozási formája. A második Forrás-nemzedék 11 képviselőjét szólaltatta meg Marad a láz? című interjúkötetében (1977). További fontos művei: Szülőföldön, világszélen (riportok, 1974), Találkozásaink (íróportrék, 1989), Egy áruló monológja (naplójegyzetek, 2000), Kacagásaink (2016), Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve (2017). 2018-ban jelent meg Gáspár György monográfiája Gálfalvi Györgyről, Alattvalónak alkalmatlan. Pályakép Gálfalvi Györgyről címmel. 1991-től a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese, 1993-tól 2005-ig a lap tényleges vezetője, majd főszerkesztője.