Mint akit rajtakaptak az emlékezésen




„Memory is the faculty of the brain by which data or information is encoded, stored, and retrieved when needed. It is the retention of information over time for the purpose of influencing future action” – indít az angol nyelvű Wikipedia memory szócikke. Azaz: A memória az agynak azon képessége, amely által adatokat és információt kódol, tárol és szükség esetén előhív. Az információk időbeli megőrzése jövőbeli cselekvések befolyásolása céljából.

 

Matei Toșa grafikái elemeire bontják a memória adatait, mozzanatokra robbantják szét annak dinamikáját. Ismerős villanások, elmosódó egész-részek, homályos kavargások jelennek meg előttünk. Egy árnyék a lépcsőn, a panelek ismétlődő mintázatai. Játékok, garázsok és kertek. A gyermekkorban másféle részletekre figyelünk. Minden tiszta mágia, a mozzanatok kontextusból kiragadva, összekavarodva vannak jelen. How soon is now, kérdi a képsorozat, és érezzük ezt a szorongást, milyen közel van a most, milyen messze van a múlt… ott voltál-e, amikor most volt?

 

Mintha délutáni álomból ébrednénk, és még derengene valami, amiről nem tudjuk hirtelen eldönteni, hogy álom vagy valóság, emlékkép vagy valami más. Az emlékezet kiegészít, átrajzol – ezt teszi Toșa is, de anélkül, hogy becsapna minket, vagy önmagát. Tudattartalmakat hív le, tárgyakat az emlékezetéből, de nem azért, hogy megtisztítsa őket, hanem ellenkezőleg, inkább megőrízze azok tükör által homályos voltát, rámutasson a ködre, az emlékezet tökéletlenségére.

 

És ez az, ami grafikáinak elemi erejét adja: nem az emlékekről szólnak elsősorban, hanem magáról az emlékezetről. Az elhúzó kamion tetején álló Son Goku, az egymásnak eresztett játékszörnyecskék és -katonák, a ketrecbe zárt papagájok, az autóroncsok mind az emlékezet ködfátyla mögül sejlenek fel. A kutya szeme világít, a ragacsos mézharmatban lépkedő urat éneklő bárd kíséri. A roncstelep előtt magán könnyítő kutya úgy néz ránk, mint akit rajtakaptak. És pontosan ezt érezzük mi is, ártatlan befogadók vagyunk, akiket rajtakaptak a befogadás aktusán. Mintha hirtelen szembesítve lennénk saját agyunk információ-kódolási folyamataival. Animációk és filmek részletei záródnak be egyazon tudattartalomba. Érzések, meghatározó élmények pörögnek filmszalagszerűen, analóg vetítéseket nézünk. Beszédes, egy-egy képbe sürített némafilm játszódik le előttünk.

 

Ebből a szempontból nem is fontos, hogy valójában mi is történt. Hogy az a nő végül leugrott-e ernyőjével a garázs tetejéről. A fontos, hogy valahonnan ismerős, láttuk azt a nőt, azokat a téglákat, azt a szőlőt, valahol volt egy nyár, egy esős ősz, egy kilátás, egy alak ott lent, ahogy deszkákat rakosgat a kerítés mellett. A kérdés az, hogy egyáltalán, mennyire ismerjük a saját emlékeinket, és mondhatjuk-e, hogy a saját emlékeink azok. Hogy mihez kezdünk magunkkal mi, komplex számítógépek vagy predesztinált filmszereplők, egy tetszőleges délutánon, a gyermekkor varázsából ébredezve.

 

 

Matei Toșa: How Soon Is Now

 

Matei Toșa: How Soon Is Now

 

Matei Toșa: Objects From My Memories nr 4. – Stepping Into Sticky Things

 

Matei Toșa: Objects From My Memories nr 2. – Someone Jumping With An Umbrella Off Of My Garage

 

Matei Toșa: Portrait Of My Dog

 

Matei Toșa: Objects From My Memories nr. 23 – Passerby

 

Matei Toșa: Over Our Heads

 

Matei Toșa: Macho Insecurity

 

Matei Toșa: Temptation Tide II

 

Matei Toșa: Long Way Away III

 

Matei Toșa: Caged birds