„Mintha versre gondolnék…”  – Beszélgetés a 65 éves Markó Bélával




250px-marko-bela1

 

 

 

– Kezdjük külsőbb terekből, hiszen egyike vagy azon kortárs erdélyi szerzőknek, akiket viszonylag gyakran fordítanak, például román nyelvre. Hogyan látod a kortárs román és magyar irodalmi kapcsolatokat, vagy egyáltalán: mennyire hiszel egy irodalmi mű lefordíthatóságában?

 

– Ezzel kapcsolatosan megvan mindkét fontos tapasztalatom. Az egyik az, hogy fordítottak, több könyvem is megjelent románul, franciául, angolul is, másrészt annak idején én is fordítottam. Nem olyan sokat, az az igazság, mint amennyit lehetett volna annak idején – mert 1989 előtt a románról magyarra fordítás valóságos ipar volt. Minden jelentősebb magyar író belevágott.

 

Abban például, hogy egy vers lefordítható egy másik nyelvre, én kételkedem, illetve eléggé árnyaltan próbálnék fogalmazni, amikor azt mondom, hogy a tapasztalatom szerint szabadverset, olyan költészetet, amelynek központjában nem feltétlenül a nyelv van: minden bizonnyal viszonylag hitelesen lehet fordítani. Nyelvközpontú verset, kötött formájú verset sokkal nehezebb. De ez nem azt jelenti, hogy nem lesz a fordításból egy másik jó vers. Saját szonettjeimnél láttam: egy nagyon jó műfordító, Paul Drumaru tolmácsolta őket (két szonettkönyven is megjelent románul), és ezek a román kritikusok szerint is érvényes szonettek, de nem minden esetben éreztem a magaménak ezeket a verseket. Miközben például Roland Gaspar fordította franciára több versemet és az ő esetében (többnyire szabadversekről volt szó) franciául is visszacsengett nekem, amit én magyarul papírra vetettem. Ami engem illet, a fordítás nagyon jó feladat a számomra, mert az eredeti szöveg  vezet engem, folyamatosan tudok dolgozni. Amikor fordítottam, azt szívesen csináltam, például Radu Stanca drámáját, a Dona Huanát, Blaga Manole mester című drámáját. Nyelvileg egyébként mindkét szöveg eléggé nagy kihívást jelentett, de ezek jó vállalkozások voltak.

 

– Ha már említetted a „fordításgyárat”, ez még magyarról románra is megtörtént a nyolcvanas évek közepéig. Az akkori középnemzedéknek is megjelent egy-két könyve románul, de azután ez a „szokás”  teljesen eltűnt. Látsz-e esélyt arra, hogy – valamiféle kultúrpolitikai tettnek köszönhetően, a történetnek ez a része megismétlődjön?

 

– Azt sem tudom, egyáltalán illik-e ma használni a kultúrpolitika szót. Én szívesen használom, mert az 1989 utáni időszak legnagyobb mulasztása az volt, hogy elfogadtuk, a többség elfogadta: a kultúra, és ezen belül az irodalom a piacgazdaság tárgya. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy a mai irodalom, a most született vers vagy próza egészen kivételes esetben tud piaci szempontból jövedelmezővé válni, támogatásra van szüksége. Mégis, nagyon sokan gondolták, hogy most itt piacgazdaságot alakítunk ki, és boldoguljon a kultúra is, ahogy tud. Ennek a következményeként az irodalmi folyóiratoknak sorra elengedte a kezét a művelődési minisztérium. Irodalmi, művelődési lapok kerültek ki a művelődési minisztérium égisze alól, tengtek-lengtek, egyesek meg is szűntek. A Romániai Írók Szövetségének sem volt elegendő pénze ahhoz, hogy az addigi lapjait eltartsa, és amit sikerült megmenteni – azt többnyire önkormányzati támogatással sikerült. A könyvkiadók esetében még rosszabb a helyzet. Az irodalom esetében általánosan szükség lenne arra, amit úgy nevezünk: irodalompolitika vagy kultúrpolitika. Az állam nem vonulhat ki a kultúra támogatásából és a mi esetünkben ehhez még hozzá kellene számolni, hogy ez valamiképpen az erdélyi magyar közösség gondja is kell legyen, hogy van-e saját irodalma, kultúrája, működnek-e az ezzel kapcsolatos intézményei.

 

1989 előtt valamiféle kultúrpolitikai prioritás volt a fordítás. E mögött sokféle szándék körvonalazható, de a lényeg az, hogy a műfordítást megfizették, és sokan azért fordítottak, mert tisztességes kereseti lehetőség volt, és ennek következtében a román irodalomnak elég jelentős részét ültették át, elsősorban erdélyi magyar írók. Egyébként ez már a két világháború között elindult. Áprily Lajos, Dsida Jenő és mások fordítottak román költőket. Az más kérdés, hogy abban a kommunista rendszerben rengeteg romlékony szöveget is áttettek magyarra. Aktuálpolitikai, proletkultos művek garmadája jelent meg magyarul, de jelentős költők és írók is. Ezt másként, mint valamiféle összehangolt támogatáspolitika segítségével, nem lehet. Nagy dolog, hogy az összehangolt támogatáspolitika hiánya ellenére, és a Román Kulturális Intézet sem foglalkozik…

 

– … a magyar könyvekkel…

 

– … a magyar könyvekkel sem, de a román könyveknek a hazai, románról való fordításával sem. Egyébként, ennek ellenére nagy dolog, hogy Magyarországon is jelentős román írókat le-lefordítanak, és azért itt is: egy-egy kiadó vállalja úgymond a kockázatot és fordít románról magyarra. Ennek az ellenkezőjét látom kevésbé. Ezt mi ketten megbeszélhetjük, de nem jutunk sokra, azt látom, hogy sokkal kevesebb erdélyi magyar irodalmat fordítanak románra. Magyarországi magyar irodalmat, tehát a nemzetközileg nagyon ismert szerzőket, Esterházyt, Nádast és még néhány írót fordítanak románra, de azzal sem állunk nagyon jól, és az én esetemben is sok múlott az egyéni kapcsolatokon.

 

– Ha az előbb nagy nevekről volt szó, térjünk vissza egészen Homéroszig, akit, úgy tudom, rendszeresen olvasol, elsősorban az Odüsszeiát. Arra kérdeznék rá: melyek voltak számodra a meghatározó magyar alapművek a kezdetekben, akár olvasni tudásod legelején?

 

– Ha már Homéroszt szóba hoztad – ez így van. Az Odüsszeiában benne van minden, ami az európai kultúrában aztán kialakult és időnként az embert nyomasztja is, hogy az akkori görög irodalom elmondta már azt, amit mi újból és újból megpróbálunk elmondani. Az Odüsszeia jó példa arra is, mert magyarul olvastam, hogy a fordítás, Devecserié, lenyűgöző is lehet. Ez cáfolja is azt, hogy nem lehet igazán hitelesen fordítani kötött verset, ebben az esetben hexametereket. Lehet, hogy a magyar Odüsszeia más, mint az eredeti, de fontos és számomra nagyon sokat jelent.

 

Az alapművek? Nem tudom, voltak-e alapműveim. Az irodalomban eléggé mindenevő vagyok. Kivétel, hogy a görög eposzokat kedvenceimként tartom számon. Ezeket sem olvasom nap mint nap, de nyáron vakációra minden alkalommal magammal viszem, és ha két-három könyvet kell válogatnom az egy hétre, tíz napra, akkor biztos, hogy az Odüsszeia ott van közöttük.

 

Kisgyerekként Benedek Elek meséit olvastam. Mind a mai napig emlékszem az akkoriban kiadott nagy alakú mesekönyvek tapintására, színére, illatára. Nem tudom, hogy ez meghatározza-e az embert. Nem bánom, hogy nem Grimm-mesékkel kezdtem, hanem Benedek Elek-mesékkel. Egyszer érdemes is lenne összehasonlítani ezeket a dolgokat – a mi meséink sokkal szelídebbek és humánusabbak. Legalábbis, amit Benedek Elek a népmese-irodalomból feldolgozott. A Grimm-mesék ahhoz képest rémes történetek. Andersen is nyomasztó. De mind olvasmányaimmá váltak, persze, a Hauff-mesékről nem is beszélve, ami megint egy másik világ.

 

– A családban milyen hagyománya volt az olvasásnak, könyvtár volt-e a kezed ügyében?

 

– Teljes könyvtára nem volt a családomnak, de megvolt az éppen akkor kiadott Jókai-összes, és a mesék után nekem Arany János volt az első nagy versélményem. Ez megint csak valami átmenet a történet és a líra között, akár a mese és a líra között is. Bizonyos balladák így is fölfoghatók. Édesanyámnak is kedvence volt, aki nagyon sokat olvasott. Létezett tehát a családban egy ilyen hagyomány.

 

Olvasni sokféleképpen lehet. Én, az az igazság: rendkívül felületes olvasó vagyok és voltam kamaszként meg kisgyerekként. Rengeteget olvastam, egymás után faltam a könyveket és ennek következtében sok mindenre nem igazán emlékeztem, a kamaszkorban olvasott regényeknek inkább csak a hangulatára emlékszem, mintha versre gondolnék vissza, és a történeteket elég gyorsan elfelejtettem. Így olvasott édesanyám sok könyvet, én is így olvasok. Apám is olvasó ember volt, de számomra idegesítő módon: képes volt egy könyvet egy-két hónapig olvasni. Minden nap rendszeresen néhány oldalt, de az égvilágon mindent memorizált és megjegyzett egy-egy ilyen könyvből. Onnan tudom, a családon belülről, hogy az olvasás sokféle szemléletet takar.

 

– Szó esett az Odüsszeiáról, hogy abban mennyi történet van, ami elég nyomasztó is lehet. Elég nyomasztó, hogy a legvégén, mikor a kérőket már elintézik Odüsszeuszék, utána a költőt is majdnem megölik, csakhogy ő, valahogy, arra hivatkozva, hogy: „sokan voltak, erősebbek, idehoztak erővel”, az asztal alól kiszól, és nagy nehezen megmenekül. Tehát nem mindig volt könnyű a költők élete. Másrészt, gyakorta az őrülettel, a megszállottsággal is kapcsolatba szokták hozni a költészetet. Te magad is írtál A téboly dicsérete címmel egy verset, amit Kőrösi Csomának ajánlottál. Ott írod le: „jöttünk, mert vár a Himalája, […] jöttünk, mert végre megőrültünk mi is”. Az őrület vagy valamiféle radikális elkülönböződés és a költőszerep, mindezek hogyan állnak össze számodra valamiféle egységgé?

 

– Azt hiszem, ha most itt nagy hirtelenjében egy életrajzi visszatekintést végeznénk – és  ez nem nehéz, azért az életrajzom azért nem olyan bonyolult, és elég ismert is, – akkor első ránézésre az derülne ki, hogy az őrület távol áll tőlem. Író kollégáim között is mindig a racionálisabb állásponton voltam, író barátaim is így szemléltek engem. Látszólag nem engedtem az őrület kísértéseinek – ennek az életforma szempontjából is megvoltak a következményei, nem éltem különösebben bohém életet. De most nem erről van szó, hanem a megszállottságról. És ha erről van szó, akkor megszállott embernek tartom magamat, mindig is annak tartottam. Erről az őrületről beszélek Kőrösi Csoma Sándor kapcsán is. Ha van egy cél, és az nem napi nyolcórai cél, nem egy részidő, akkor annak alárendeled az életedet. Én írni is így írtam. Még a költészeten belül is így vagyok ezekkel a dolgokkal. Írtam például haikut. Egyszer csak magával ragadott a haikuírás szédülete. De akkor csak azt csináltam. Nem tudtam, úgy, hogy csak mellékesen egy három soros apróságot a papírra vetek és közben foglalkozom egyébbel. Így vagyok a szonettel is – így voltam, mert most már kezdtem kigyógyulni ebből, miközben hosszú időn át nap mint nap őröltem magamban ezt a formát, gyömöszöltem bele, amit láttam magam körül, és ezért születhettett, akár hosszabb időn át, naponta egy szonett. Nem grafomániáról van szó, de arról, hogy alárendeltem a szonettformának tulajdonképpen mindent, amit magam körül érzékeltem.

 

Az őrület kell. Azt hiszem, a politikában is ez történt velem: egyfajta megszállottság, egyfajta őrület, azért nem tudtam hosszú időn át írni sem, mert megszállottja voltam a politikának.

 

– Az előbb idézett versed az Égő évek című, 1989-ben napvilágot látott kötetedben jelent meg, amely felerészt kötött formájú, felerészt szabadabb versekből áll. Az azt követő pályaszakaszban mintha szándékosan, egy ideig csak kötött formájú verseket tartalmazó kötetek sorjáznak, mostanság pedig ismét a szabadvers irányába mozdulsz el… Miért is van így?

 

– A változatosság vagy a sokműfajúság számos íróra jellemző, természetesen. Beszélhetünk a nyugatosokról: prózát, verset folyamatosan és egyidejűleg is írtak. Azonban az már nem annyira jellemző, és ezt készséggel elismerem, hogy például egy műfajon belül időről időre élesen hangot váltson valaki. Bizonyos értelemben irigylem is azokat, akik néhány év ifjúkori kísérletezés és keresés után rálelnek úgymond a hangjukra vagy a vélt hangjukra, és abban a mederben viszik végig az életművüket. Persze azért időnként változtatva, de megmaradva egyetlen mederben.

 

Nekem ez nem sikerült. Ha valaki végigköveti azt, amit a kezdetektől mostanáig írtam, tapasztalni fogja, hogy viszonylag kötött versektől indultam, ahogy az én egész nemzedékem, valamikor a hatvanas-hetvenes években. Eljutottam a szabadversig, képgazdag, nagyon szürrealisztikus versekig és aztán, egyszercsak szonettek következtek. De ha valaki nekem húsz évesen azt mondja, hogy majd szonetteket fogok írni, akkor én minden szempontból nevetségesnek tartottam volna ezt a jóslatot. Nem illett volna bele a kor irodalomképébe sem és az én személyes, irodalomról való elképzelésembe sem. Megszállottja voltam a haikunak is, egy idő után abbahagytam, ami nem jelenti azt, hogy nem fogok neki egyszer újból. Hosszú időn át megszállottja voltam a szonettnek a nyolcvanas évek végén, aztán abbahagytam, a 2000-es években megint hosszú időn át írtam, most már ritkásabban, ami nem jelenti azt, hogy nem fog visszatérni. Most például nagyon szeretem az esszét, amit írtam régebb is, de most egyszerűen nap mint nap foglalkoztat az, hogy megint esszében dolgozzam.

 

– Az újrakezdés okán sem tudom kikerülni, hogy volt egy hosszabb kihagyás, nagyjából tíz év, amikor nem írtál. Mennyire volt nehéz abbahagyni egy időre, és mennyire volt könnyű újrakezdeni?

 

– Számomra az volt a fontos, hogy van-e valami, aminek minden mást alá tudok rendelni. Ez sokáig az irodalom volt, mint cselekvés, mint gondolkodás. Aztán kialakult egy olyan helyzet, hogy a politika felváltotta az irodalmat. Nem is használom szívesen azt a szót, hogy politika…

 

– Úgy látom, inkább a „közéleti tevékenység” kifejezést kedveled…

 

– Így van. Ráadásul a politika az ideológiák ütközése, doktrínák harca, a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott küzdelem, benne van egyfajta társadalomvezetési és -irányítási szándék, képesség. A politikát sokféleképpen lehetne jellemezni. Ebből engem az a helyzet érdekelt, hogy 1989 után megbukott egy diktatúra, megnyílt a világ, ám mint kiderült, nem lehetett tabula rasával indulni, tiszta lappal, mert mögöttünk volt a múlt, és a társadalom nem tudott megszabadulni a múlt örökségétől egyik pillanatról a másikra, máig nem szabadult meg. De akkor úgy gondoltuk, hogy mégiscsak van egy tiszta lap, egy új helyzet, és föl kell építeni egy élhetőbb világot magunk körül. Ez nekem nagy kihívásnak és egyben alkotásnak is tűnt. Ha akarod, törvényalkotásnak. Mondatokat kellett fogalmazni fehér papírra, hogy miként nézzen ki egy törvénycikkely, ami ránk vonatkozik. Kevesebb benne a fantázia, de ahhoz is empátia kell. Ott is érezni kell, mi egy mondat következménye, hogy az a partner fejében vagy az olvasó fejében hogyan gyűrűzik tovább. A vers és általában a szépirodalom is erről szól. Engem mindez egyfajta alkotásként kötött le és előállt az a helyzet, hogy másnak nem maradt helye az életemben. Nem maradt hely az irodalomnak sem, sem mint időnek, sem mint energiának, sem mint gondolkodásnak. Tőlem annak idején sokan megkérdezték: összeférhető-e a politika és az irodalom? Azt mondtam: nem. Nem azért nem fér össze a kettő, mert a politikus az egy másfajta ember, ahogy franciául nevezik, politikai bestia, politikai állat, a költő pedig egy széplélek, egy árnyaltan gondolkodó, szépet álmodó lélek. Nem ezért nem férnek össze. Pedig nagyon szeretném, ha a politikában úgymond érzékenyen gondolkodó, kulturált, árnyalatokat is látó széplelkek működnének, de az az érzésem, hogy ez nem igazán lehetséges, főleg újabban. Tehát azért nem fér össze a kettő, mert ha megszállottja vagy valaminek, akkor az egész világot úgy szemléled. Ha az irodalomnak vagy a megszállottja, akkor a magad körül zajló életben verset keresel, én így tudok csak írni. Verset keresel, prózát keresel, esszét – azt keresed, hogy mit tehetsz át a körülötted lévő valóságból a papírra. Ez egy átok is. Mert sokszor rájövök: aki így létezik, az tulajdonképpen nem éli igazán a maga életét, mert állandóan hasznosítani akarja azt az életet. Az él igazán, aki nem akar irodalmi hasznot, vershasznot húzni az életéből. Vagy a festő, aki nem akar képhasznot húzni az életéből, olyan értelemben, hogy a festő állandóan színekben, formákban látja maga körül az életet. Ezért nem férnek össze. Hosszú-hosszú időn át törvénycikkelyekben, nyelvhasználati jogokban, meg ehhez hasonló, természetesen rendkívül fontos célokban láttam magam körül a világot. Most is látom ezt, most is érdekel, most sem mondtam le arról, hogy a közélet az értelmiségi embernek a felelőssége. Bár a napi politikát, ahogy lejár ez a parlamenti mandátum, teljes mértékben abba fogom hagyni, de nem hagyom abba a közéletről való véleménymondást, a publicisztikát sem. Szeretnék ismét a vers, az irodalom megszállotjává válni, de helye másnak is kell maradjon. Ami azt az időszakot illeti, a legegyszerűbb válasz, hogy nem volt időm verset írni. Ha lett volna ilyen kényszer, akkor biztosan idő is lett volna rá. De én törvénycikkelyekké gyúrtam át magam körül a világot, és koalíciós egyeszségekké. Nem bánom utólag, de nem is vagyok boldog, hogy kimaradt az életemből tíz esztendőre a vers.

 

– A családban mostanság egészen közelről figyelheted a legifjabb nemzedéket. Ami az irodalmat illeti, arra kérdeznék rá: fiatalként milyennek láttad az idősebb nemzedékeket, és milyennek látod a mostani pályakezdőket, helyzetüket az irodalmi mezőkön?

 

– Fiatalon eszembe se jutottak volna az ötven-, hatvan-, hetvenéves ismert írók. Ismertem őket és olvastam, de engem idősebb nemzedékként a közvetlenül előttem járók foglalkoztattak, akik huszon- és harmincvalahány évesek voltak. Az ő véleményük számított. A Lászlóffy Aladárék, a Király Lászlóék véleménye – ez a két generáció járt előttem, és az volt a fontos, amit ők gondolnak arról, amit én leírok. Egy rossz világban, ha már így fogalamazunk (persze, minden világ olyan, amilyennek megéljük), egy rossz rendszerben én egy jó irodalmi életbe kerültem bele kamaszként, aztán egyetemi hallgatóként. Egy olyan irodalmi életbe, amelyben figyeltek rám. Nagy dolog volt, hogy engem már középiskolás verselő gyerekként az előbb idézett generációkból származó írók, költők közül többen is megkerestek, amikor Kézdivásárhelyen jártak. Tudták, hogy verset írok, bejöttek az iskolába, szóba akartak velem állni, látni akarták, ki vagyok, mi vagyok, mit gondolok. Ez egy nagyon érdekes dolog volt. Keresték ezek a szintén fiatal emberek a kezdőket, és valóságos programként kezelték a kezdőkre való odafigyelést. Én megpróbáltam továbbvinni ezt a programot. Amikor az Igaz Szónál voltam szerkesztő, kiemelten foglalkoztam a fiatalokkal. Székely János, akivel igen jóban voltam (hosszú-hosszú éveken át egy szerkesztőségi szobában ültünk), időnként már bosszankodott is, amikor hoztam neki az újabb és újabb ifjú tehetségek kéziratait. Ifjúsági antológiát szerkesztettem: az Alapműveletet, az Igaz Szónál pedig szintén szertkesztettünk ifjúsági antológiát és mellékleteket is. Nem látok rá igazán, ezt ti jobban tudjátok, nálatok, a Helikonnál mégiscsak nemhogy rovata van az ifjaknak, hanem lapjuk a lapon belül, amelynek ez a hivatása, amit nagyon jó dolognak tartok. Annál is inkább, mert minden számban számomra új nevekkel találkozom. Egyébként úgy látom, hogy erre a Látónál is figyelnek. Remélem, hogy tovább ment ez az erdélyi, a kezdőket támogató program, és működik, mert működnie kell.

 

 

 

Markó Béla erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, politikus, 1951. szeptember 8-án született Kézdivásárhelyen. 1958-1970 között a Kézdivásárhelyi Líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–francia szakon tanult. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője, majd 1989-től 2005-ig főszerkesztője a Látó irodalmi folyóiratnak. 1993-tól 2011-ig az RMDSZ elnöke, 2004 és 2007, illetve 2009 és 2012 között a román kormány miniszterelnök-helyettese. Több mint félszáz kötet szerzője, verseit angol, francia és román nyelven is kiadták. Munkásságát többek között Füst Milán-, Déry Tibor- és József Attila-díjjal tüntették ki.
  
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter