Mire képes a képregény?




Az ember érzelmi viszonyulását egy műfajhoz nagyban meghatározza az első találkozás. Az én legmaradandóbb képregényes élményem egy kacsához kötődik. Nem, nem Donaldnak hívják, a neve Mákvirág, és Kokóval, társával a zűrben együtt gyerekkorom egyik nagy kedvence volt. Emlékszem még ezekből az időkből a Napsugarak és Jóbarátok hátoldalán érkező képregényadagokra, és rémlik egy-két Pif és Rahan, amire a baráti franciák jóvoltából ritka kincsként, de szert lehetett tenni. Nagyjából ekkora vonalon mozogtak a 70-es, 80-as évek gyerekeinek s ifjainak belföldi képregényes lehetőségei – nem küzdöttünk a bőség zavarával. Azért ott voltak még a magyarhoni Fülesek, benne a jó kis Rejtő-adaptációkkal, esetleg, jó külföldi kapcsolatok révén kiegészülve IPM Alfával, Kockással, miegymással, a rendszerváltás után pedig a magam részéről Garfielddel, amelyből elég takaros gyűjteményt halmoztam fel annak idején.

 

Nem véletlen, hogy a képregénypiac ennyire sivár volt akkoriban. A képregény megítélése minden népszerűsége ellenére sokáig, sok helyen nem volt túl kedvező (néhol máig sem az). Kritikusai úgy gondolták, nem fejezhető ki vele komoly tartalom, sekélyes, olcsó illúzókkal, primitív erőszakkal operáló, ízlés- és személyiségromboló tömegtermék, felhígított irodalom, mely legfennebb olvasáspótléknak való, legnagyobb jóindulattal is gyermek- vagy ifjúsági műfaj. Ezek a bírálatok egyrészt az általánosításból fakadtak, a képregény egyes válfajai, illetve művei alapján ítélték meg a műfaj egészét. Másrészt az első tudományos kíváncsisággal vizslató tekintetek fényében is köztes, átmeneti dolognak mutatkozott, kevesebbnek a többi művészeti ágnál az azokhoz tartozó szempontrendszer és vizsgálati módszerek alapján. A helyzet akkor kezdett el megváltozni, amikor tudomásul vették, hogy ebből a köztes helyzetből egy önálló, képet és szöveget speciálisan ötvöző médium, új elbeszélő kifejezésmód alakult ki, amelynek megvan a maga sajátos formanyelve, szabályai, működési mechanizmusa. Sajátos befogadói attitűdöt is kíván: sűrítettsége, az elbeszélés töredékessége megkívánja a fokozott olvasói aktivitást, hogy az információkat a képkockák közötti hiányokat és átmeneteket kiegészítve olvassuk össze, ugyanakkor nem-linearitása nagyfokú olvasói szabadságot is kínál. A vádak és az ezt követő túlkompenzálások lecsengésével végre megállapításra került, hogy a képregény is ugyanolyan művészeti ág, mint a többi (mára a kilencedikként tartják számon), a maga válfajaival, zsánereivel, fércműveivel és kiemelkedő alkotásaival.

 
 

Képkocka a Fantomatikából

 

Ami a gyökereket illeti: kezdődhetett a barlangrajzokkal, ama bizonyos 11. századi, Hódító Vilmos hőstetteit képek egymásutániságában megörökítő bayeux-i falikárpittal, freskókkal, Traianus oszlopával, kódexábrázolásokkal, attól függően, hogy mit tekintünk elsődleges ismérvnek: a képek történetleíró sorrendiségét vagy a kép és szöveg egymást kiegészítő viszonyát. Szoros értelemben vett mai formája (kép plusz szöveg sajátos formában elrendezve és papírra vetve) viszonylag fiatal: sajtóval összefonódott születése a 19. század végére tehető. Első képviselőjeként Richard Felton Outcault New York Journalben megjelenő Yellow Kidjét szokás emlegetni: a fura sárga ruhás kiskölyök kalandjait megjelenítő pár kockás comic stripekben jelenik meg először s váltja fel a képaláírásokat a szóbuborék. A magazinokká, comic bookokká és graphic novelekké nőtt „vicces csík” bölcsője és mindmáig nagy fogyasztója Amerika, ahol a popkultúra szerves része, mi több, társadalomformáló tényező. De ugyancsak mélyen beágyazódott Nyugat-Európa egyes részein, főként Franciaországban és Belgiumban, valamint Japánban – ez egyúttal három fő vonulatot, stílust és elnevezést (comics, bande dessinée, manga) is jelent.

 

Erdélyi magyar viszonylatban a két világháború között volt pár izgalmas, Frans Masereel belga grafikus koncepcióját követő kísérlet a művészi képregény megvalósítására Dési Huber István, később Gy. Szabó Béla albumai által – ezek valójában összefüggő metszetsorozatok voltak, lírai mondanivalóval, szöveg nélkül, a magaskultúra részeiként. A képregény közismertebb, eddig emlegetett változatát egy ideig az újságok közölték tárcaként. Az államszocialista rendszer kultúrpolitikája alacsonyabbrendű műfajként kezelte, s jobbára a gyermek- és ifjúsági irodalom kategóriájába utalta egyfajta olvasássegítő eszköként. Nem önállóan működő műfajként, hanem valami másnak a leegyszerűsített, közérthetőbbé tett változataként tételeződött, egyedüli létjogosultságát az általa elért célok adták: a képregényre adaptált, kivonatolt művek és az olvasás népszerűsítése, illetve a népnevelő propaganda. Nem is igen lehetett vele találkozni máshol, mint az akkori, serdülő és serdületlen ifjaknak szánt, erőteljesen cenzúrázott és politikával átitatott kiadványokban, a Napsugárban és Jóbarátban. A Napsugár első képregényes elemei 3-6 kockás humoros és/vagy tanulságos képsorok voltak, akár több is egy lapban, elszórva a többi írás közé, mintegy a szövegek fellazításául. Ezek hol Kép szöveg nélkül címmel fordultak elő, hol címeket is adtak neki a könnyebb értelmezés érdekében (A póruljárt parittyázó, A hiú leányka stb.), hazai rajzolók mellett pedig átvették más gyereklapok (ABC Zeitung, Veszjolie Kartyinki) hasonló anyagait is.

 

A későbbiekben már külön oldalt szenteltek a műfajnak – a lap vége felé volt érdemes keresni –, ha az anyag hosszúsága megkívánta, akár több számon keresztül folytatásokban is közölték. A feldolgozott anyag (a hazafias nevelés penzumain kívül) elsősorban magyar és más népek meséiből került ki, de tartalmazta kortárs erdélyi írók történeteit (Fodor Sándor, Bálint Tibor, Hervay Gizella, Méhes György, Páskándi Géza) és klasszikusokét egyaránt (Móra, Mikszáth, Móricz, Garay, Verne). Rajzolói között a kor meghatározó művészeit találjuk: Soó Zöld Margit, Feszt László, Deák Ferenc, Rusz Lívia. Közülük mindenképpen ki kell emelnünk Rusz Líviát, aki számtalan illusztrációja mellett a képregény technikáját előszeretettel, úttörőként és mindvégig legkövetkezetesebben alkalmazta. Első képregényével, A két nagyokossal a Napsugár 1959/7-es számában jelentkezett, melyet hosszú sor követett egyoldalas meseadaptációktól a nagyobb lélegzetű, folytatásokban közölt feldolgozásokon át a részben saját figurákig. Így született sorozat a Csipikéből (1964, 1965, 1968), Verne Kétévi vakációjából (1968–1969), vagy Kempelen Farkas sakkozóautomatájáról A turbános titka címmel (1970), mindegyikük a Napsugár hasábjain. Mindemellett a román képregényes színtéren is debütált 1966-ban A furulya és kancsóval az Arici Pogoniciben, és további román lapokba is folyamatosan rajzolt képtörténeteket (Cravata Roșie, Luminița, Cutezătorii). Az eredetileg a Cutezătoriiban megjelenő, Dumitru Almașsal közösen alkotott Dan Buzdugan kalandjain a magyar ifjúság is izgulhatott, ugyanis a lap magyar megfelelője, a Jóbarát is ávette azt. A Jóbarát egyébként rendszeresen, folytatásokban közölt képregényeket a hátoldalán, ezek jórészt átvett anyagok voltak a már említett román társlaptól, fő témájukként a román történelemmel és hősökkel: Burebista, Mihai Viteazul harcosai, Plevna hősei stb. Üdítő kivételként bukkan fel például Beke György folytatásos képregénye a törökverő Kinizsi Pálról, Deák Ferenc művészi illusztrációival, vagy 1978-ban az Űrtalálkozó című sorozat.

 

Rusz Lívia kapcsán érdemes még megemlíteni, hogy az ő nevéhez fűződik tulajdonképpen az első képregénykönyv megjelenése is. 1967-ben Lucia Olteanuval karöltve megteremtik Mac és Cocofifi figuráit, akik az Arici Pogonici lapjain számtalan kalandon mennek keresztül egészen 1976-ig. Történeteiket a Ion Creangă Könyvkiadó 1970-től kiadta négy albumban összegyűjtve, előbb románul, hármat egy-két év eltéréssel magyarul is, Tamás Mária, illetve Marton Lili fordításában. Igen, ő az a bizonyos kacsa (Mákvirág kalandjai, 1972; Tessék mosolyogni!, 1974; Mákvirág legújabb kalandjai, 1980). (A negyedik, Gyerünk a Holdra! című kötet csak románul jelent meg 1978-ban, limitált számú magyar kiadás 2012-ben, Magyarországon készült belőle.) Kapott még önálló kötetmegjelenést Beke György és Deák Ferenc Kinizsiről szóló történelmi képregénye 1972-ben (Pál vitéz), és 1975-ben az Ifjúmunkás szerkesztőségében is felötlött, hogy az előfizetések ösztönzése érdekében, kihasználva a műfaj népszerűségét, képregényt adjon ki. A téma nyilván csak történelmi, klasszikus lehetett, a választás pedig Kós Károlyra esett. Az akkor már idős író nem lelkesedett túlságosan az ötletért, de azért áldását adta a dologra. 1976-ban meg is jelent Pusztai Georgeta Kós világát idéző rajzaival, 28 oldalon a képregényesített Varjú-nemzetség. És ezzel a sor be is zárult, egészen mostanáig.

 

A képregényekkel szembeni előítélet nem sokat változott, a közvélekedés még mindig egyfajta köztes, nem-eléggé-irodalom és nem-eléggé-képzőművészet dologként tekint rá: ugyanúgy az ifjúság hóbortjának nézik, vagy a gondolkodni lusta tömegek kikapcsolódására szánt ponyvának. Ehhez képest az utóbbi időben egyre több tudományos figyelem irányult rá, születtek a képregény történetével, esztétikájával, befogadásával és a társadalomra gyakorolt hatásával foglalkozó írások, és újra bekerült oda, ahonnan útjára indult: a sajtóba. Hogy csak három bennünket érintő példát említsek: 2015-től a kolozsvári Helikon közli a Vincze Ferenc–Csillag István szerzőpáros rövid képregényeit, a Főtér.ro internetes portálon is ez év októberétől lehet követni Jakab-Benke Nándor közéleti és egyéb aktualitásokra reagáló, Elég elé világ webcomics-sorozatát Doktorszabóval, Papbácsival, Gróf Úrral, Misuval, Ibivel, Bélabával és Lajossal, s szintén ekkortól közöl rendszeresen többoldalas, friss magyar képregényeket a hazai termésből is tallózó Szépirodalmi Figyelő. Tavaly októbertől másfajta új hazai időszámítás is kezdődött: megjelent az első erdélyi magyar képregény-magazin. Megnyerő külsejű, igényes kivitelezésű havilap, strapabíró borítóval, szép belső lapokkal – többszöri újraolvasásra szánt terméknél ez sem elhanyagolható szempont. A Szabó Kriszta–Sárosi Mátyás alkotópáros által írt, rajzolt és kiadott, úttörő kiadvány a Stanisław Lemtől származó Fantomatika nevet viseli, és az alkotók szóhasználatával élve mindenkié: paneljei nyitva állnak minden eredeti, jól megírt és rajzolt képregény előtt. Az első három számban a létrehozók saját sorozata debütál, melynek címe megegyezik a folyóiratével, s ezzel rögtön két olyan műfajnak (a képregény mellett a sci-finek) próbál társadalmi elismertséget és közönséget szerezni, amelyeknek rehabilitációs-integrációs folyamata még tart. Külön rokonszenves vonása a Fantomatikának, hogy Lem mellett erdélyi magyar sci-fis hagyományokat is épít magába és gondol tovább – talán többen el-újraolvassák majd a hivatkozási alapként működő Majtényi Erik-novellát, melyből a mesterségesen kreált világot irányító Kékek Tanácsának szervezete ered, vagy a Mandics–Veress szerzőpáros Heraklida-trilógiáját, ahonnan a galaktodemencia nevű kór származott át a képregénybe. A rajzoló bevallott példaképei is erős hatású, stílusteremető egyéniségek, akik jelentősen hozzájárultak a képregény mint művészeti forma elismertségéhez (Will Eisner, Art Spiegelmann, Alan Moore, Dave Gibbons, Frank Miller, Scott McCloud). Nos, hogy ezek után milyen a Fantomatika? A 40 oldalnyi terjedelmű újság milyensége egyelőre leginkább abban ragadható meg, amiben különbözik az általunk eddig ismert mintáktól: nem szuperhősöket felvonultató történet, nem a magyar Fülesekből ismert veteránok, Zórád, Korcsmáros, Fazekas, Sebők által képviselt képregényes formanyelv, nem gyerekeknek szóló adaptáció, bár fiatalokat és fiatal felnőtteket céloz meg. Eredeti szerzői képregény, a művészi és populáris között lavírozó, egyfajta alternatívabb vonulathoz tartozó alkotás, mely szerzői bevallása szerint sem pusztán szórakoztatni szeretne, hanem reflektálni a világra, véleményt mondani róla. Emellett alkalmaz olyan, főleg a mainstreamre jellemző módszereket, melyek egy rajongói közösség, ha úgy tetszik, szubkultúra kiépítésében jól beváltak: a folytatásos jelleg mellett, mely fenntarthatja az érdeklődést a következő lapszámok iránt is, bevetésre kerültek az egyéb, gyűjtésre és relikviának alkalmas fantomatikás termékek, úgymint matricák vagy poszter. A történet egy pregalaktikus életmódjából elvágyódó falusi fiúról szól (hogy egy másik mandicsi terminussal éljünk), akinek végül sikerül megtapasztalnia azt a másik világot, amiről ábrándozik, a további feszültségek pedig abból adódnak, hogy ez mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket. Bereg akár székelyföldi is lehetne, legalábbis az első rész helyenkénti szóhasználata kedvezne ennek az azonosulásnak (berbetélnek, ejsze, esment, szakadunk belé), egy kis helyi ízt adva a szövegnek. A sztori kissé ráérősen folyik, de ez nem baj, és valószínűleg csak a Füleseken szocializálódott olvasó rövidebb, pörgősebb kalandtörténetekhez szokott türelmetlensége miatt érzékelhető így. A képi világ figyelemfelkeltően jellegzetes, kidolgozott és részletgazdag, korábbi képregényes tapasztalatokhoz képest néha talán túlságosan is – a kétségtelenül sajátos, művészi stílus a figurák ábrázolásánál, gyors beazonosításánál hathat zavaróan esetenként.

 

Összességében a Fantomatika friss, minőségi, hiánypótló és, tegyük hozzá, rendkívül bátor, lévén saját erőből működtetett vállalkozás. A visszajelzések szerencsére beigazolni látszanak a bátorságot. A folyóiratból az ötödik szám is megjelent, ahol már vendégalkotók (Szabó András, Simon Lehel Zoltán, Hover Zsolt, Galambos Tamás, Fazekas-Szűcs István) is teret kaptak – kiépülni látszik tehát a célul kitűzött, az ügyet éltető közösség. A szakma is felfigyelt rájuk: az alkotók a Fantomatika ízelítőjével bekerültek a Galaktika 331. számába (2017 október), Menhely című képregényükkel a Szépirodalmi Figyelőbe (2017/5). Idén jelölték őket a magyar képregényes élet legnagyobb elismerésére, az Alfabéta-díjra két kategóriában is: kép-regény kategóriában a Fantomatika első három számával, kép-novella kategóriában pedig a már említett Menhely című alkotással. Mire ezek a sorok nyomtatásba kerülnek, már azt is tudni fogjuk, megkapták-e valamelyiket – reméljük, igen. Ha így lesz, őszintén velük fogunk örülni, ha mégse, akkor is kívánunk az alkotói lendületnek és a lapnak hosszú életet, melyhez mi a magunk részéről azzal járulunk hozzá, hogy megvesszük, és bátran, a marginalizált műfajok iránti gyengeségünket nem is titkolva elolvassuk – a képregény képességeit ismerve már nem kell félnünk, hogy kiátkoznak érte a „rendes” kultúrából.

 

 

 

(Reményeink hiúnak bizonyultak: közvetlenül lapzárta előtt érkezett a hír, hogy a Fantomatika beszünteti működését – szerk. megj.)