Mit mondhatunk el száz évvel Trianon után? Bemutatták a Székelyföld Trianon-lapszámát




A trianoni tragédia századik évfordulója alkalmából óhatatlanul felmerült a kérdés több irodalmi rendezvényen: (még) mit mondhatunk el Trianonról? A helyszíni prózaírás résztvevői bevallották, ha írnak is róla, nagyon óvatosan tematizálják. Benő Attila és Péntek János nemrég bemutatott könyvének is meghatározó, nagy nyelvi befolyású korszakhatára lett Trianon. Hasonlóképpen a Székelyföld kulturális folyóirat júniusi száma is teljes mértékben a Trianon-diskurzus köré szerveződik. A tematikus lapszám bemutatójára augusztus 20-án került sor a Bulgakovban, az esemény meghívottjai Benkő Levente és Molnár Vilmos lapszerkesztők voltak, akikkel Karácsonyi Zsolt beszélgetett.

 

Kezdésképp Karácsonyi Zsolt felidézte az egy nappal korábbi tematikus lapszámbemutatót, amelyen a Helikon krimi-számát ismertették, és amelyen elfelejtette megkérdezni, miért épp ez foglalkoztatja a lapszerkesztőket. Értelemszerűen egy Trianon-lapszám nem szorul akkora magyarázatra, mint a Helikon műfajtematikus lapszáma, mégis kíváncsi a Trianon-szám „mélyebb rétegeire”. Ennek kapcsán Molnár Vilmos elárulta, mivel a Székelyföld nem csak irodalmi lap, hanem olyan kulturális folyóirat is, amelynek nagy szegmensét történelmi tartalom teszi ki, így egyértelmű volt, hogy egy olyan máig megrázó történelmi momentumra, mint Trianon, valamilyen módon reflektálniuk kell.

 

 

 

A megközelítés módja elsősorban áttekintő, amolyan „hogyan-jutottunk-ide” scenáriót követ a magyarországi politikusok tehetetlenségétől és apátiájáról a legkritikusabb pillanatokban, egészen addig, hogyan érintett ez különböző erdélyi lakosokat. Molnár Vilmos hozzátette, abban is biztos, hogy annyi elhallgatott, napjainkig tisztázatlan esemény maradt, hogy bőven lenne még anyag az erdélyi vagy székelyföldi közelmúltról. A lapszámban közlő szerzőkről elmondta, jó részük már a Székelyföld „tősgárdájához” tartozott, mind magyarországi, mind hazai szerzők (többek közt Benkő Levente, Garda Dezső, Gazda József, Gottfried Barna, Mihály János, Nagy Szabó Csaba, Romsics Ignác). A lapszámot két erdélyi költő, Farkas Árpád és Ferencz Imre versei nyitják, utóbbi szintén meghívottja volt az eseménynek, azonban nem tudott megjelenni az eseményen, így egy fából faragott plakettet küldött „kárpótlásul”.

 

 

 

Karácsonyi Zsolt kiemelte a lapszámban érvényesülő egyensúlyt, amely még a tanulmányokban is fellelhető: kimért mind a keserves, mind a biblikusabb hangvétel. Felmerül a kérdés, hogy miben hoz újat ez a lapszám a korábbi Trianon-tematizálásokhoz képest, valamint mennyire lehet a Trianon-kérdésre tudományosan vagy más, irodalmi módon válaszolni? Benkő Levente elmondása szerint, ahogy annyi másban, úgy itt sincsenek „tabuk”: mindenképp beszélni kell a Trianon után megéltekről, ebben különösen Romsics Ignác írását emelné ki, aki azt vizsgálja, hogy a második világháborútól Trianonig hogyan csapódott le ez a történet különböző erdélyi vagy székelyföldi városokban, ugyanakkor Orbán Zsolt „Vége a komédiának” – Impériumváltás Csíkszeredában című írása is tanulságosan és gyönyörűen kíséri végig ezeket a folyamatokat.

 

 

 

Benkő Levente azt is hozzátette, érezhetően hiányzott az a magyar értelmiségi elit, amely akkor és ott közbeavatkozhatott volna, ebből adódóan igyekezett az „egyszerű ember” szemszögéből láttatni az eseményeket. Ami talán még Trianonnál is nagyobb trauma, és nagyon kevesen beszélnek róla, az a magyar nép férfilakossága színe javának („színe virágának”) drasztikus megcsappanása a háborúban. „Alulnézetből” ez még nagyobb veszteség, különösen az érintett családok és apa nélkül maradt gyermekek számára.

 

 

 

Lezáró körkérdésként a védekezés merült fel: Karácsonyi Zsolt megfigyelése szerint Ferencz Imre Honvédtemető című versében tűnnek fel bizonyos védekezési mechanizmusok, amelyek jellemző, reprezentatív gesztusok Trianon kapcsán. Benkő Levente megjegyzi, az 1919-es fegyverszünetet követően alig volt katonai jelenlét, szétesett a székely hadosztály (és ez volt érvényes 1944 őszére is, amikor a fronton a román és szovjet túlerő kiszorítja a német és magyar csapatokat). Ennek ellenére a „védekezésre való hajlam mindig is megvolt”, fűzte hozzá Molnár Vilmos, pont a szétesni látszó székely hadosztály szempontjából, akik, ha szükség volt rájuk, akár Kolozsvárig vagy Váradig is feljöttek egy ütközet érdekében. A lapszámbemutató utolsó mozzanataként Molnár Vilmos felolvasta Pár mondat a magyar nyelvről című írását.

 

 

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra