Míves strófák öröme




 

Bálint Tamás azon költők egyike, aki tud verset írni. Érti a szakma csínját-bínját, tudja, hogy a költészet mesterség is. „Meg kell írni a rossz verseket is ahhoz, hogy sikerüljön egy jó” – vallja egyik vele készült interjúban. Jelen kötetbeli versek mindegyikének súlya van, míves, kicsiszolt a forma, átgondolt a tartalom. A tartalmat a forma hordozza, mert ezeknek a verssoroknak zenéje van, fül, ritmusérzék kell az olvasásukhoz. Nem mellesleg a kötet versei élőszóval is jól előadható, „mondható” versek.

 

Jelen kötet Bálint Tamás immár negyedik verseskötete. Igaz, válogatás, mert az előző kötetek verseiből kerültek össze, néhány új verssel gazdagodva. A villoni hang és szerepvers ebben a kötetben is meghatározó, „igazi” villoni versek is vannak köztük: A kárhozat útja című vers hét főbűn címszavai alatt hét különböző nővel való szeretkezés leírása. Miközben a vers Dantéra utal („az emberélet útjának felén”), ám alvilág helyett a versben beszélő a bűnökben merítkezik meg.

 

A kötetben mégsem ez a merész, szabad szájú hangnem az uralkodó, sokkal inkább az elmélkedő, rezignált, enigmatikus versek. Van, hogy egyetlen aforizmaszerű gondolat a vers: „A fénynek nem számít,/ hogy hol törik meg: / a sportautó motorháztetőjén, / a vadászfegyver ravaszán,/a kedvesnek hitt szemében,/vagy annak a pohárnak a száján,/melyet utoljára a szádhoz emelsz” (Prizmáink). Néhol már-már egy festőt idéz meg a versben megrajzolt látvány: „A víz két partja közt,/a sivatagi homokban/ oldalára borult csónakot szárít/ a nap és a sós levegő” (A tenger karnyújtásnyira).

 

A míves, csiszolt, formagazdag versnyelv néha napjaink elidegenült világát idézi: irodaházakat, gázolajtól gőzölgő aszfaltot, nagyvárosi forgalmat. A versekben jól megfér egymás  mellett a nyugatos „álmatag”, a Tóth Árpádos „zaklatott, bús lélek”  napjaink olyan szleng kifejezéseivel, mint a „baromi”. De találunk a kötetben Dsida Jenővel „feleselő” verset is (A kedv csütörtöke), ugyanakkor fel lehet fedezni ezekben a versekben Kosztolányi hangját is, a formával, rímmel, ritmussal való fölényes játékban. Néhol ugyan a nyugatos hagyomány olyannyira rátelepszik a versekre, hogy a közhelyesen „szép” kifejezéseket is kritikátlanul átveszi („kietlen pusztaság”). Mivel az erős formaigényű vers az olvasói elvárást is megszabja, néhol zavarónak, közhelyesnek hat a túl direkt mondanivaló (Csomagolóanyag vagy). Nagyon jól sikerült viszont, amikor egy-egy konkrét, pontos, jelentőségteli kép sugall ki nem mondott tartalmakat, mint például a Miniatűr című versben: „Mint húrról félrecsúszott ujj egy gitáresten,/forró kád illatos vízben a kihúzott dugó./Akár a régóta vágyott cipő, melynek sért a sarka,/ s szélvédőn a madárszar autómosás után. / A második legszebbet tudni magam mellett, / vagy az elsőnél lenni örök második. /Magasabb szinteken sem történik ez másképp.”

 

 

Bálint Tamás: Hibalista. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017.