Mohács mint emlékezethely




 

S. Laczkó András első kötete nem kevesebbre vállalkozik, minthogy bemutassa Mohács irodalmi reprezentációjának egyik igen fontos korpuszát, a reformkor időszakában keletkezett költészeti szövegeket, és a rekonstruálható történeti kontextusok mentén értelmezze is azokat.

 

Olyan korszaka ez a magyar történelemnek, amelyben voltaképpen megkezdődött a nemzet kollektív szimbólumainak, kulturális kelléktárának összegyűjtése (és létrehozása), s e nagyszabású munkában kiemelt szerepe volt a nemzeti irodalomnak. Nem véletlen tehát, hogy az ekkortájt született, Mohácsról szóló szövegek alkalmat szolgáltattak a nemzettel kapcsolatos új elképzelések, reprezentációk kifejezésére. Laczkó egy látszólag szerény vállalással a Mohács-toposz történetének hatalmas szöveghalmazából csupán néhány, reprezentatív jelentőségű költeményt emel ki – Kisfaludy Károly 1824-es Mohácsát, Czuczor Gergely azonos című epigrammáját, valamint Eötvös József két versét (Búcsú, 1836; Mohács, 1847) –, ugyanakkor e szövegek kimunkált történeti interpretációjában lenyűgözően összegzi a Moháccsal kapcsolatos kultúrtörténeti anyag teljességét.

 

Az első fejezet Kisfaludy Károly Mohács című versének értelmezési hagyományát vizsgálja részletesen, kitérve többek közt a mű kanonikus helyének előtörténetére és okaira, valamint – a vers recepciójában újszerű módon – a közköltészeti kapcsolódásaira. A szikár gondolatmenettel bíró kötetnek ez a szakasza a leghosszabb, és ebben mutatkozik meg leginkább a szerző jártassága a Moháccsal kapcsolatos történeti szakirodalomban. Mindez valamelyest aránytalan szerkezetet eredményez a könyv egészére nézve, de ennek a résznek az is célja, hogy megismertesse az olvasót a Mohács-hagyomány legfontosabb vonásaival. Az ezt követő versinterpretációk csak így érthetők meg igazán, csak ennek fényében nyerünk rálátást a Mohács-motívumnak az abszolutizmus időszakában megnövekedett szerepére.

 

A könyv „cselekményfonala” az 1840-es évek végéig, a forradalom kitöréséig vezeti olvasóját, amely nemcsak a magyar történelemben, hanem a mohácsi vész reprezentációtörténetében is fordulópontot jelent. Az eddig vezető utat Laczkó rendkívüli problémaérzékenységgel térképezi föl, egyszerre villantva meg a nemzetközi irodalomtudomány legújabb trendjeit és a klasszikus retorikai, poétikai eszköztár magabiztos használatát. Értekezése elején röviden megjelöli ugyan azokat a megközelítéseket, amelyeket alapvetőnek tekint, ugyanakkor az elméleti apparátus egyáltalán nem uralkodik el a könyv egészén. Az interpretációkban nem az értelmezési hagyomány homályos perspektívái kerülnek előtérbe, hanem mindenekelőtt a szövegek elsődleges kontextusa, a létrejöttük mögötti történeti valóság jut szóhoz.

 

S. Laczkó András: Új nap, régi fény. Mohács a reformkori magyar lírában. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2019.