Monódia – egyszólamú ének a néhai István király sírjánál




Panaszoktól fáradt fejem
hová hajtsam le? Jaj, milyen
gyászruhával fedjem magam?
Jaj, gyászok gyásza!

 

Életnél édesb a halál,
gondok rémítő csendje, ó,
siettesd végső napomat.
Jaj, múló rózsák!

 

Lenyugodott, elszáradott
életem igaz üdve már,
századunk dicső sugara,
– jaj, gyászok gyásza! –

 

mint harmat, gyenge liliom,
melyet a fűhúzó tavasz
fakaszt izzó nap jöttekor.
Jaj, múló rózsák!

 

Éketek bágyad, porba hull,
hervad viruló fejetek,
a földbe tértek vissza mind.
Jaj, gyászok gyásza!

 

Ó, lelkem fényes sugara,
sugárzó fénye! Jaj, kire
hagytál a viharok között?
Jaj, múló rózsák!

 

Ki gyámolít majd, ó Atyám,
az ellenség fenyegető,
haragos fegyverei közt?
Jaj, gyászok gyásza!

 

Most tétlenek a fórumok,
nem ülnek törvényt gyász miatt,
Európa fénye kihunyt.
Jaj, múló rózsák!

 

Idők forgása közepett
a zord rend így rendelkezett,
így ítélt égben a bíró.
Jaj, gyászok gyásza!

 

A föld hol ibolyaszínű,
s pompás, fényözön fürdeti,
hol iszonyú fagy perzseli,
– jaj, múló rózsák! –

 

amint a nap arany haja
hol messze fénylőn felfedi,
hol meg komoran elfedi
– jaj, gyászok gyásza! –

 

a sírt, ó mennyei Atyám,
mely fájdalommal telt edény,
s zöld fűvel ékes televény.
Jaj, múló rózsák!

 

Jancsik Pál fordítása