Morgondiózus jegyzetek VIII.




Mikulások tömeges társtalansága

 
Bizonyára az emeletes házak túlsúlya okozza manapság, hogy a Mikulások nem osonnak sötét éjben az ablakokhoz, hogy az oda kirakott cipőkbe beledugdossák az aranyalmát, diót, csokoládét – meg a virgácsot! –, hanem csengetnek az ajtón, körülvesznek az áruházakban, felvonulnak a főutcákon, kirajzanak az állomásokból, ellepik a repülőtereket, és maratoni futóversenyeket rendeznek végig az elővárosok hosszában. És a titkos ajándékozás időpontja sem Szent Miklós napja, hanem kinyúlik Három királyokig, és visszafele is kezd kiterjedni Mindszentekig, azaz Halottak napjáig.
 
Egyre inkább az a jellemző, hogy az ajándékot fogadók öltik magukra a piros sipkát és veres köpönyeget, az elfogadók és a közvetítők, a tipegni éppen csak tudó emberfiókáktól testes nagyszülőkig és hordárokig. Az esemény szervezői és irányítói szürke hivatalnoki öltönyökben telefonálnak, jegyzetelnek, összeadnak… Természetes, mondja erre a mai közgazdászok és finánckegyurak által fel- és megnevelt köznép, tíz-húszezer Mikulás jelmezén mennyivel többet lehet keresni, mint megannyi piros papírzacskón és kakaókrémes mazsolán! El is képzelhető, hogy az orwelli Nagy Testvér társadalom-szervezésének kiterjedése idején a rendőr majd fel fogja írni azokat, akik nem Mikulás-egyenruhában közlekednek… Azonban: még ma sem lehet mindent a pénzügyek felől értelmezni!
 
Gondoljunk például a színházra: a közönség szépen kiöltözik, a szabadelvű agitáció és példamutatások ellenére, a jegyszedők csillogó vérteket öltenek, a ruhatárosnők nagyvilági bártáncosnőknek, a vécémamák…, nos lehet, hogy azok leépülnek, és a folyosók zugaiban egyszerűen csak orrfacsarókat szerelnek fel. A színpadon pedig, a nagy költői lángelmék szívbeható szövegeit piszkos edzőruhában, rongyos kordbársony nadrágban, pecsétes trikókban üvöltik, hörgik, vonyítják a színészek.
 
Ugyanis ebben a Mikulás-projektben mélyebbre nyúlnak a gyökerek. Mikulás apó valaha ugyanis nem egyedül járta útjait, hanem kísérővel, a Krampusszal. A kis krampuszkáknak háromszögletű vörös vagy fekete cserépfejük volt, fehér lószemük, a kutyafülük fölött mikroszarvacskák, testük sűrű fekete vagy vörös szőrzetből állott, sokszor volt farkuk, lábuk amorf, kezükben virgács – a hozzájuk fűzött ideológia szerint a Mikulás-járás nemcsak jótéti ajándékosztás, hanem dorgáló-fenyítő akció is, amelyben a krampusz az engedetlen, vásott kölyköket jól megneveli a virgáccsal. És néhány évtizede a krampusz egyszer csak eltűnt! A virgácsokat különböző színű, jelentés nélküli szalagokkal teleaggatva, buglyaszámra árulják az utcasarkokon, de Krampusz sehol, se a csemege boltban, sem a virágpiacon, sem a nagyáruházak reklámdíszítményei között!
 
Egyszer a piacon odahívtam néhány, vázákat és hamutartókat áruló korondit, lerajzoltam nekik a krampuszt, elmagyaráztam, hogy a cserépből égetett fejhez mint lehet odarögzíteni a drótszálból és vörös vagy fekete gyapjúfonalból összeeszkábált testet; bólogattak, látszott, hogy tetszik nekik az ötlet, de Mikuláskor azért sem csináltak krampuszkákat. Volt, aki úgy értelmezte ezt, mint a társadalom mélyből jövő visszautasítását a „rút mint esztétikai kategória” ellen. Komolytalanság! Ma, amikor a tévékészüléket be sem akarja kapcsolni esténként az ember, mert a vámpírok véres nyáltól lucskosak, és hol egy búvárt marcangol egy cápa, hol a cápát egy krokodil; medúza, polip, tintahal tekeri rá szívó csápjait mindenre, akkor épp a krampi nem kellene? Mert nem szép?
 
Maga a „Krampusz” szó kétszáz valahány éve adatolt az ausztriai németből, a nyelvészeti alapanyaga azonban visszamutat az indogermán nyelvek kezdeteire: „karomláb”, esetleg: (nagyon) „görbe láb”. Ez a képzet azonban még ennél is régebbi: az emberiség a legősibb idők óta a szörnyeteget különböző élőlénytípusok keveredésének tarja, ez a kiméraság!? Az ördögöt az leplezi le, hogy köpenye, palástja alól kilóg a lóláb, a mitológiai őslények mind keverékfajták, lásd: szatír, faun, szirén, sellő, de még a kis manók is. Bárhonnan eredezteti is a nyelvészet a maroklábot, a hozzáfűződő képzet az, hogy „a marka láb”, lásd a Csongorban Mirigy boszorkány leírását: „lába kéz és keze láb”!
 
Szerintem éppen ez a baj a Mikulás apró segédeivel, hogy nem elég rémisztőek, nem undorítóak, nem igazi szörnyetegek, hanem a mitológiai alvilág kedélyes domesztikációi. Figyeljük csak meg, mennyire divatba jöttek ma nemcsak a vámpírmaszkok, hanem a mindenféle „busó” fejek és pofák, mekkora divat a torzra festett arc – helyettesítendő a népi alakoskodást. (Erre nézve pedig lásd Németh Antal Színészeti lexikonját, és még ezer kiváló néprajzi tanulmányt!) A helyzet az, hogy a társadalmak éppen ki akarnak izzadni magukból új kulturális és civilizációs jelrendszereket, de az üzleti mohóság mindennek elébe vág, és zölden szüreteli le a magát létre kínlódni törekvő újjászületést. Azt a bizonyos revivalt!
 
Aztán vannak olyanok is, akik mindig direktbe kapcsolnak és titokzatos tévécsatornákon arról tartanak előadást, hogy a krampuszok kiküszöbölését a népi hagyományokból a rasszizmus elleni harc tette szükségessé. Ilyenkor, nem megfeledkezve a keresztényi jóság türelméről, minden nyomatékosabb hangszín nélkül szóljunk hozzájuk: Jaj, kedves, megint elfelejtettük bevenni az orvosságot!
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter