Mózes Attila novellisztikája




Bach Máté munkája


 
 

(részlet)
 
 

A novellista Mózes Attila munkássága egyrészt könnyen áttekinthető, másrészt azonban nehezen belátható. Könnyen áttekinthető, mert 1978-tól, első kötete megjelenésétől napjainkig mindösszesen kilenc rövidprózát tartalmazó kötete jelent meg, melyből három (Egy pohár vigyor, 1996; Napnyugati vándorlás, 2000, Foglaló, 2011) ráadásul reprezentatívnak szánt válogatás, új szöveget nem közöl. Marad tehát hat könyv (Átmenetek, 1978; Fény, árnyék átdereng, 1980; Üvegcsendélet, 1982; Füstkorom, 1984; Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, 1990; Zsibvásár, 2010), nem is igazán vaskosak. Másrészt azonban olyan íróról van szó, aki saját bevallása szerint kötet-lehetősége előtt éppen tíz évvel publikálta első prózai munkáját,1 s mire a „Forrás”-ig elért, nemcsak prózaíróként volt ismert, de kritikusként talán még jobban is hangzott neve az Utunk, az Igaz Szó vagy a Korunk olvasói számára – bizonyítja ezt, hogy első kötetének idején már az év erdélyi magyar szépirodalmi műveit rangsoroló Pezsgő-díj zsűrijében is helyet kapott, s a legtöbb kritikai fórumon hasonlóképp kikérték a véleményét. Az Utunk szinte mindegyik rovatába írt a nyolcvanas években több-kevesebb rendszerességgel, a már említett próza- és kritikarovatokon túl a Könyvjelző, a Margó és a hatos rovat is telt az ő tolla révén. Novelláit időnként sorozatcím alatt (Megsárgult képek – az Utunk 1983-as és 1984-es évfolyamában)2 adta közre (mely cím azonban nem lett kötet- vagy azon belüli ciklus címe – utóbbi nincs is Mózesnél), de regényeit is lapokban jelentette meg először folytatásokban. Sokoldalú tevékenysége és jelentős erdélyi visszhangja ellenére is azonban Magyarországon csak jó pár évvel és könyvvel később figyeltek föl műveire – mikor Erdélyben már azt az árulkodó megállapítást is lejegyezték róla, hogy „Mózes Attila mindent tud. Mindenekelőtt írni. A szó, a szókép, a jelző, a mondat, a párbeszéd, a leírás, a hangulatfestés, minden, ami egy szöveget fehérizzásba hoz, mintha öröktől fogva csak arra várt volna [..], hogy ő […] leírja egy darab papírra”3 –, s akkor sem túl sokan, vagy legalábbis nem sokan tették szóvá, egyértelmű elismerést pedig inkább az erdélyi magyar irodalmat mélyebben ismerőktől kapott.4 Az erdélyi és az anyaországi magyarság közötti kapcsolattartás nehézségei mellett, Mózes Attila olyan közegben, társaságban – „harmadik Forrás-nemzedék” – lépett kötetben a nagyközönség elé, melynek különösen jelentős lírikusi teljesítményei – kiváltképpen természetesen Szőcs Gézáé – mintegy elvonták a figyelmet a „társaság” vagy „nemzedék” más tagjairól,5 de közrejátszhatott ebben a „figyelmetlenségben” akár az is, hogy Mózes Attila nem éppen azt a „szegény erdélyi rokon”-képet jelenítette meg prózájában és/vagy személyében, amelyet akkortájt Magyarországon elvártak,6 írásművészete a szorosabban vett népnemzeti küldetéses vagy közösségi irodalom alakzataihoz nem esik éppen túl közel, mint ahogy „nemzedéktársai” esetében sem, pedig épp ez az „élmény” az, melyet előszeretettel keres(ett) és elvár(t) az anyaországi kritika kisebbségben élő szerzőtől. Mózes Attila és „nemzedéktársai” kapcsán az ilyen elvárások mentén kialakított olvasási stratégia kudarcára és elhibázottságára figyelmeztet egyik első magyarországi méltatója, Füzi László is: „Előítéleteink, feltevéseink tájékozódásunkat is zavarják: előbb fogadjuk el azokat a műveket, gondolatsorokat, amelyek az előre kialakított elvárásainkat igazolják, mint a szemléletet átalakító munkákat. A határokon túli magyarság irodalmával, kultúrájával kapcsolatban különös erővel mutatkozik meg ez a jelenség. A bennünk élő virtuális kép igazolását várjuk valamennyi elénk kerülő vers­től, drámától, elbeszéléstől. Átpörgetett verseskönyvek, motívumkeresések, egyes mondatok kiemelése: ezek egyaránt az említett jelenségekre utalnak. Arra már ritkábban gondolunk, hogy ezzel a külföldi magyar irodalmak, kultúrák illetékességi körét fokozzuk le, hiszen csak a sajátos létkörülmények kimondását várjuk tőlük. S ezzel nemcsak az alkotókat uraló világlátás megismeréséről mondunk le, hanem a határokon túli magyarság kultúrájának pontos ismeretéről is. A szomszédos országokban élő magyarság – az adott lehetőségeknek megfelelően – teljes kultúrát teremtett önmaga számára, s ez a teljesség a művészeti – s így az irodalmi – szférában is a többirányúság érvényesülését jelenti. A megismerésnek – természetszerűen – az irodalom területén is a legkülönbözőbb törekvésekre kell irányulnia. Ezáltal nemcsak a leszűkítő szemlélet csapdáit, de a meglepetéseket követő ocsúdásokat is elkerülhetjük.”7 Másrészt a prózafordulat éveiben, amikor azok éppen kezdtek kimenni a divatból, Mózes Attila történeteket írt, éppen a nyolcvanas évek közepén „vetve el” az önmagát író retorizált széppróza alakzatait, magáévá téve egy egészen áttetsző, történetközpontúságát látványosan hangsúlyozó beszédmódot. 8

 

 

Szövegszervező motívumok

 

Mózes Attila később tropikussá váló novella- és regényszerkesztési eljárása már első kötetében is megfigyelhető: zárt, valamilyen szinten együttműködő, vagy épp együttnemműködő kisközösségek vagy egyének, esetleg kisközösség és egyén sodródnak egymás mellé, s ezeknek a (magukban) tipikus közösségeknek és a (magukban) tipikus egyedeknek az egymásmellettisége mozdul el a „különös”, olykor egyenesen az extrém helyzet felé. Ez az extrém viszony mindaddig áll fenn, míg a közösségek, illetve az egyedek újra külön nem válnak, vagy más levezetésekben feloldatlan marad a vég, s az egymásmellettiség nyitva marad a történet végén.

 

A legtipikusabb egyén-közösség viszonyt megjelenítő szöveg egy másik változatában később regénybe is bekerült Történet falkányi kutyával, mely azontúl, hogy a magányba zárt egyén lírai monologikus ábrázolásának talán legletisztultabb példája egész életművében, egy másik Mózes-jelenséget is felvillant: a transzcendenssel, az ember- vagy épp természetfelettivel való érintkezést. Székelyhidas/Göcs Mózes magánmitológiájának talán a leginkább ontologikus pontja, létmeghatározó élménye, a szövegekben csaknem mindig valamilyen irreális, megmagyarázhatatlan jelenség történik itt (például Keresztes hadjárat a megmagyarázhatatlan talány ellen), akárcsak a falkányi kutya szerepeltetése, vagy egyáltalán, az állatszereplők: Mózes szövegeiben gyakorta találkozunk kutyákkal, oroszlánokkal. A történet pedig már csak azért is sarokpont Mózesnél, mert a már említett „regényesítés” mellett a Füstkorom kötetben is visszatér hozzá, abban is szerepel ilyen címen írás, ráadásul mindkettő ajánlott szöveg, sőt, „vitanovella”. Míg azonban az Átmenetek kötetben az elbeszélő „otthontalan”, idegen a kutyák világában, addig a másikban a kutyák a kirekesztettek a főszereplő (egyszerűen csak „te” személyes névmással helyettesíthető figura) újdonsült világában, igaz, ebben az újdonsült világban a főszereplő továbbra is épp olyan idegen, mint a falusi történetmondó, bár legalább nem társtalan, tulajdonképpen éppen beilleszkedni készül egy alakuló, s így szükségszerűen még nyitott közösségbe. De a városi történetben már nem található meg a kutyafalkának az a fajta misztikussága, irrealitása, amely a másikban végig érezhető, ezúttal bármilyen nézőpontból belátható, kézenfekvő racionális okok magyarázzák a kutyafalka létezését.

 

 

Az állatok mindkét szövegben egyfajta közösségen belüli közösséget alkotnak. Az első szövegben a táj félelmetes idegenségének tárgyiasulásaként is olvashatók, amennyiben a hideg, sötét téli éjszakában – a rémtörténetek archetipikus pontjain – minden közeledésre erőszakkal válaszolnak, nem különböztetik meg a fölöttük/köröttük élő emberi közösség tagjait – hiszen végül nem az idegent ölik meg, hanem egy falubelit. A második szövegben a falka az ember szempontjából legalacsonyabb fokon, a szeméttárolóban húzódik meg. Ebben a szövegben a táj kiüresedésének tanúságtevői ők. A két egy címen futó történet így aztán több helyen is egymás ellenpontjaként olvasódik, a fentiekben vázoltakon túl a két szöveg beszédmódja is eltérő. Míg az első szöveg, ahogy fentebb írtam, lírai monológban feloldott és körülbeszélt anekdotára épül tulajdonképpen, addig a másodikban már Mózes egészen áttetsző történetmondó irálya a domináns, több szálon futó történet bontakozik ki benne, bár vitathatatlan, hogy a jelen idejű, második személyű elbeszélés továbbra is tág teret enged egyfajta lírizáltságnak. És van még egy kutyafalka-módra megjelenített közöség a Mózes-novellákban: a telepi kamaszok üvöltő, vonyító falkája, amely uralja a kietlen utcákat, és nekiesik annak, aki útjába kerül. Mózes tehát minden látható és rejtett eszközzel, motívumhálók kiterjesztésével igyekszik egyre közelebb vonni egymáshoz főbb helyszíneit.

 

Az állatszereplők másik „csoportja” az oroszlánoké. Az első kötetben és az utolsóban találkozunk velük. Kalandos kedvű, színes mesélőknek, amilyen Mózes Attila is, alighanem sok lehetőséget tartogat a cirkusz: misztikus színpadi világával, a művész és a szélhámos között álló figuráival, kalandor kígyóbűvölőnőivel, miegymással, Mózes azonban mégis mindkétszer csak ugyanarra kíváncsi: a cirkuszi oroszlánra és annak szelídítőjére, az egyéb rekvizitumokat alig-alig említi meg. Az első kötet Leó ura és az utolsó Szultánja között azonban jelentős különbségek tapasztalhatók: az előbbi nyugodt, megfáradt, mesebeli darab, az utóbbi viszont a nyughatatlan, abszolút uralomra törő hímek fajtájához tartozik. És az idomár is ilyen: az egyik klasszikus-unalmas cirkuszi figura, a másik – nyughatatlan, abszolút uralomra törő nő, a közveszélyes kalandorok fajtájából.

 

Fontos összefüggésekre figyelhetünk föl az állatszereplőkön túl is Mózes két kisvilága között. A külváros és a falu Mózes szemléletében hasonló módon az érintkezés közege: a reáliák itt léphetnek legkönnyebben és a leginkább magától értetődően kapcsolatba valami rajtuk túl-lévővel: a fantasztikummal, a groteszkkel, az abszurddal és a tiszta transzcendenciával. Egyiknek babonák és megrögzöttségek, másiknak kényszerűségek és magántörvények által vezérelt világában állandóan a „bármi megtörténhetik” állapota uralkodik. A hivatalos törvények által el nem ismert ez a világ, ha úgy tetszik, teljes egészében törvényen kívüli, noha pro forma mindkettőben adnak a látszatra. Mózes tévelygő főszereplői és elbeszélői itt teljesíthetik ki között-lényegüket: saját világukból kicsúszva-kiszakadva egy másik, idegen világ peremére sodródtak, amely nem akarja befogadni őket, ellenben küzdésre kényszeríti. A harmadik megfigyelhető helyszín pedig maga a megtestesült „közöttség”: az úti novellák, az utazó szereplők világa. Ilyen például a Helyzetek, az A és Z között, a Közjáték, a Napnyugati vándorlás stb. Ezekben már nem is a lehetősége van meg az abszurddal és a groteszkkel való érintkezésnek, hanem egyenesen erről szól majd mindegyik ide sorolható írás: az úton levés a kiszámíthatatlanságnak olyan fokán áll, amely már-már „kiszámítható” – biztos, hogy olyasmi történik, amire nem számítunk.

 

Az elbeszélésekben kevés szerepet kap a külső idő. Az egységesnek tételezett szerkezetben, a köteteken átívelő narratívákban az egységes helyszínhez egységes idő is társul, amennyiben az adott topográfiai tér különböző pontjain tulajdonképpen szinkron események zajlanak, de erről közelebbit, hogy mikor is történik mindez, nem tudunk. Más kérdés a személyes, a belső idő, az egyén múltja: az elbeszélők elkeseredetten kutatják múltjuk nyomait, s igyekeznek igazolást találni egykori énjük jelenlétére. Több történet is váltott idősíkokban egyszerre bontakozik ki (például Tükörtánc, Yesterday), s az idősíkok egymásba játszása, el- és/vagy összecsúsztatása fontos kísérleti terepe nagyobb munkáiban is (például A krampusz halála a Gonosz színeváltozásai kötetből). Talán csak a Yesterday… kötet történetei szerveződnek az időbeliség telő-múló kontinuitása köré konkrétabban, azonban ezekben sem folytonosságuk, hanem elmúlásuk, még pontosabban elmúltságuk fontos. A jelen azonban többnyire a megállított pillanat jegyében telik a ­Telepen épp úgy, ahogy Göcsön – itt is, ott is, ugyanaz az egyidejűség tapasztalható.

 

Emberszereplői közül a legtöbben lecsúszás ellen küzdő egzisztenciák, általában értelmiségi-intellektuális beállítottságúak, színészek, vándordiákok vagy kamaszok. Kiszabadultak/eltaszítottak régi világukból, és egy (számukra) újba próbálnak beilleszkedni, amely azonban elutasítja vagy a legjobb esetben is megtűrtként kezeli őket. A mellékszereplők az elutasító világ tagjai: kocsmatöltelékek, utcalányok, bűnözők, vándorcigányok, egyszerű teleplakók és falusiak, akiket rigolyáik és berögződéseik elválasztanak a külvilágtól, az élettől. Keserű tapasztalatuk, hogy alulmaradtak az előrelépésért folyó harcban, s a beletörődés kit megkeserített, kit gonosszá tett, kit pedig felszabadított minden kötelék alól. Mózes ugyanolyan szenvtelen rokonszenvvel képes ábrázolni ezt is, azt is, legsikerültebb darabjaiba nem enged szemernyi didaxist sem, s hagyja, hogy a tettekből álljon össze a jellem.

 

Világának minden eleme egyfelé tartó: mélyre hangolt tónusok, egyforma kopott hangulatok tárgyiasulásai szereplők, helyek és helyzetek, és talán ezért is olyan mellékes az idő ebben a prózavilágban: bármely korban az emberi hétköznapiság olyan szintjén mozognak a szereplők, melyen az időnél kézenfekvőbb dolgok szorongatóbbak. A történelemnek nincs esélye erre a helyre bejutni, legfeljebb csak mint jelenvaló eseménynek, emlékhagyónak (például a háború nyomai a Telepen), s mint ahogy a történelem nem tud ezekről a helyekről, ezek a helyek sem tudnak a történelemről.

 

 

Írásmód és technika a mózesi kisprózában

 

A novelláskötetek uralkodó beszédmódjai, alapvető stiláris jellemzői, a narráció stratégiái folyamatosan változnak, alakulnak, de a széttartó alapok felől építkezve is többnyire egyfelé irányulnak: a hangulatiság megteremtésére. Sokféle prózatípussal kísérletezett ezekben a könyvekben Mózes, témák és szövegszerző eljárások sokfélesége jellemzi rövidprózáit. Cselekményes, anekdotikus novellák mellett esszészerű vagy a csattanót feloldó, a zárlatot megkérdőjelező szövegek állnak; kisregény felé mutató nagyelbeszélések mellett karcolatok; a líraiság száraz, szikár szöveggel egészül ki, a realista novellát abszurd alakzatok „torzítják” el. 9

 

Ha egyetlen szöveg struktúráján belül maradunk, akkor is látható az állandó mozgás. Gyakori, hogy a lineáris történetvezetést, szociografikus pontosságú ábrázolást dramaturgiailag fontos pontokon metaforizált beszéd lazítja fel, ahol a főszereplő önértelmező mozzanatokkal kérdőjelezi meg a valóságnak tudott múltat – így ismeri fel a maga tragikusan zárt szituáltságát (Átmenetek, Kalandorok, Monológ a füstön). 10 Más, ugyancsak gyakori eljárás az önmagába visszatérő retrospektivitás vagy a szövegvariációk szinkron jelenléte, mely által lezárhatatlanná válnak a szövegek.

 

Mózes Attila nyelvi kísérlete sajátosan a modernség formáinak határait feszegető jelenségekhez vezet, noha narratív eljárásai, történetközpontúságra törekvő beszédmódja és láthatóan nem szétszórt középpontiságból zajló építkezése tipikusan a modern hagyományából ered. Azonban Mózes szövegeiben mindig tetten érhető az irónia és a szatíra, a többször jelzett egységre törekvés pedig már igenis széttartó irályt jelez. Könyveit egyben olvasva bomlanak ki motívumai, jelképei, olykor egy-egy szövege játékba hoz korábbi szövegeket hipertextusként (például a többször említett Történet falkányi kutyával). Merészen reflektál kortársi irodalomtörténésekre, köteteiben nem fél megmutatni stílusparódiáit sem. Kötetei sokféleségében a modern alapjain nyugvó szemléletmód posztmodern eljárásokkal való provokálása is hozzájárul a színességhez.

 

 

 

(Részlet a Lector Kiadó gondozásában megjelenő Történet polcnyi könyvvel. Mózes Attila írói világa című monográfiából)

 
 
 

Jegyzetek

1 Mózes Attila: A Forrástól az irodalomig, Utunk, 1984/28, 2.

2 Az utóbb a Yesterday… kötetbe került A fegyverkovács kapuja, A bádogbéka magánya, majd végül az 1984. február 17-i számban a Yesterday című novellák.

3 Szász János: Mózes Attila A-tól Z-ig = Uő: A fennmaradás esélyei. Gondolat, Bp., 1986, 326–327.

4 Vö. Bertha Zoltán: Mózes Attila újabb könyveiről = Uő: Gond és mű. Tanulmányok az erdélyi magyar irodalom köréből. Széphalom Könyvműhely, Bp., 1994, 226–240. és Elek Tibor: Az egyidejűségek írója, Alföld, 1987/2, 71–78., de általánosságban is elmondható, hogy Elek Tibor és Bertha Zoltán külön-külön is többször írtak róla, mint más magyarországi szerzők összesen.

5 Elek: i. m., 71.

6 Berkes Erzsébet: Szökésben a felvédőről. Élet és Irodalom, 1986. IV. 18., 11.

7 Füzi László: Három erdélyi prózakötetről. Tiszatáj, 1984/3, 78.

8 Cs. Gyimesi Éva: Vízió a lát- és léthatárról = Uő: Kritikai mozaik. Kritikai esszék, tanulmányok, 1972–1998, Polis, Kolozsvár, 1999, 139.

9 Pozsvai Györgyi: Bodor Ádám. Kalligram, Pozsony, 1998, 34.

10 Aczél Ákos: Mózes Attila: Egy pohár vigyor, Jelenkor, 1997/7–8, 799.