Namajd




Apropó

 

Írhatnál valami novellát egyszer már nekem is, mondta a Nő, vagy rólam, tette hozzá, miközben az író alkotói válságának egyik legmélyebb tartományában ődöngött, vagy csak lebzselt, mert az írói, alkotói bolyongások a normális ember számára jó esetben is csak valamiféle csavargásnak tekinthetők, mentegetőzésnek, halogatásnak. Na majd írok, mondta az író, ahogy annyi mindenre mondta ezt a namajdot, hogy már kezdte megszokni. Vannak ezek a falvak, hogy: Mája, Kendő, Bere, Selye, Vaja, Göcs, Namajd, Márkod, Szováta. Na ki tudja, melyik a kakukktojás? Szováta, mert az nem falu, hanem város. Elmentem Namajdra, mondta azon a délelőttön, amikor újra előjött a Nő az ötlettel, a valamit rólam is egyik változatával. Ihlet kellene vagy előleg, dehát ez nincs, ösztöndíj, honor, kitüntetés, sehol semmi. Akkor marad az ihlet, iklet, ahogy régen mondta valaki, még amikor hittek az emberek az efféle dolgokban. Elmegyek, mondta az író, és összepakolt, azután pedig valóban útrakelt. Namajdig meg sem állt. Namajdon csend és nyugalom várta. Egyéb sem igen volt, de az író ennek örült a legjobban, mert tudta, hogy az alkotáshoz kell a csend. Mi kell még, kérdezte magától, bár azt szerette volna, hogy ezt a Nő kérdezze meg tőle, hogy: Te Író, kell-e még neked valami rajtam kívül? De a Nő ilyet nem kérdezett, mert mi az, hogy rajtam kívül, és mi az, hogy nélkülem? A hiányodról fogok írni, mondta az Író, és jóleső érzés fogta el a nagy Í-től. Végre valami haladás.

 

Novella

 

Kiapadt a kút, mondta az asszony azon a reggelen, amikor az ember másnaposan felébredt, és tudta, hogy az asszony ezen a reggelen is el fogja mondani azt, amit már napok óta tudnak, hogy küszöbön áll a kiapadás. Valamelyik nap vitatkoztak, hogy kiapad vagy kiszárad, melyik a helyes kifejezés, de nem volt ennek a vitának sok értelme, a búvárpumpa köhögött, a rozsdásodó vödör is csak félig merült meg. Az ember mélyen nézett a kútba, hogy igen, ki fog, aztán felnézett az égre. Megint adós a jóisten három havi csapadékkal, elcseszték az amerikaiak az időjárást, vagy az oroszok. Nem mindegy?

 

Gondolatban már el is indult sörözni, mert kiszáradás ne legyen, amíg sör van, addig nem fogunk szomjan veszni. Hiába mondja olyan kétségbeesetten az asszony, hogy nincs már egy vödörre való víz sem a kútban, és hiába tudjuk, hogy ez az ember miatt van, mert nem tud mélyebb kutat ásni, és a falut megcélzó vízvezetéket elsikkasztotta valaki, nyilván a bíró, primárnak mondják Namajdon. Ha nincs víz, akkor az asszony szól az embernek, hogy nincs víz, mi mást is tehetne? Igyál sört, mondaná az ember, de hát ettől az asszony csak megsértődik. Felkölt hát az ember, pisált egy rendeset, elszívott egy cigarettát, ivott egy kis kávét a tegnapi kihűltből, vette a baltát és elindult, hogy az úristen azt a…

 

Hova méssz, kérdezte az asszony, és az ember megvonta a vállát. Vízért, hova máshova. De persze mi tudjuk, hogy nem vízért indult, hanem az erdőbe, talán fát vágni. Ha már víz nincs, attól még tűzifa kell. És az erdő túloldalán volt egy kocsma, fogadó, csárda vagy menedékház, mindegy, mi a neve pontosan, a lényeg az, hogy tegnap hoztak pár hordó friss sört az általános kiszáradás ellen, ahogy minden második nap hoznak. Közben arra gondolt még, hogy visszafelé agyon kellene csapni a bírót a baltával, a primárt, mert miatta nem ért el a vízvezeték a faluig. Miatta is. Vagy miatta sem. Mindegy.

 

Az erdő sűrű volt, a sör finom. Amíg odajárt, az asszony elmet a községházára, és átadott a bírónak egy petíciót, szokás volt ez akkoriban, vagyis a primárnak. Már megint nincs víz, nem lehet mosni, mosdani, gyereket föröszteni. Magának nincsen is gyereke, mondta a bíró, miután átvette a petíciót. Ne is legyen, kérdezte az asszony. Nehogy már a víztől lenne, mondta a bíró pökhendien. Vagy a vezetéktől, mondta az asszony fenyegetően… Hogy miről beszélgettek még pontosan, azt nem lehet tudni.

 

Amikor az ember késő este sörszagúan és dülöngélve hazaért, az asszony nem szólt semmit. Kitette a vacsorát.

 

Az ember arra gondolt, hogy már megint kiapadt a kút, vagy kiszáradt – a rosseb. Azután evett jóízűen.

 

Az asszony egy ideig nézte, majd besirült a hálószobába. Az ember letette a villát, és gyorsan utána sirült.

 

Amikor a rendőrség megérkezett a községházára, ott minden vérben úszott. Egy szomszéd értesítette a hatóságot, mert erősen fogtak a kutyák, égett a villany, és tárva-nyitva állt az ajtó. Hajnalban történt ez, amikor a falu békésen aludt. Az ember az asszony mellett. Amikor az asszony a nagy szirénázásra felébredt, és kifutott az udvarra, már az egész falu a községháza udvarán tolongott, olyan volt, mint a filmekben, izgalmas és szomorú. A bírónak az éjjel ismeretlen tettes szétverte a fejét.

 

(Van víz a kútban, mondaná csendesen az asszony, amikor a rendőrök elmennek. Lesz, mondaná az ember. De lehet, hogy ez már csak reggel, vagy holnap, vagy azután, amikor az úristen kinyitotta az ég csapját és kellően hosszú ideig úgy felejtette, és hamarosan azért könyörgött mindenki, hogy zárná már el, de ő nem hallotta meg, vagy csak sokára.)

 

Epilógus

 

Az Író eltöprengett a dolgokon. Jól esett neki, hogy megint sikerült egy kis történetet karistolnia. Gondolta, hamarosan elküldi egy lapnak. Azután arra gondolt, hogy talán ki kellene pótolni egy kicsit, mert így túl rövid. Mégis csak agyonütötte valaki a bírót, még csak ki sem derült az igazság. Mert mi az, hogy egy faluban, mint Mája, Kendő, Bere, Selye, Vaja, Göcs, Namajd, Márkod nem lehet tudni, miért nincs víz a kútban, és ki miatt nem ért el ide a vezeték vagy a királyné sáljából a selyemszál? És mi lesz, ha a Nő valamiféle burkolt célzásnak veszi az egészet, ha azt találja megérteni belőle, hogy többet ne követelőzzön. Küldje az ikletet, adjon ötleteket és ennyi. Legyen csend. Pedig ő tulajdonképpen nem is ezt akarta mondani, mert lám, a Nő nélkül még ez a történetke sem született volna meg, ahogy víz sem lehetne a kútban, és a bíró is élete végéig sikkaszthaná a közpénzt, mint egy polgármester. Mégis csak van igazság, legalább is írói, Namajdon.