„Ne add magad, ne add magad, generációm”




 
 

Szilasi László új könyve, a Luther kutyái egy uralkodó társadalmi problémával, a daganatos megbetegedéssel és az ehhez kapcsolódó ’alapeszmékkel’, képzetekkel foglalkozik (miként A harmadik híd című művében a hajléktalansággal); az olvasó végigkövetheti, hogy egy betegség miként áll össze történetté. A narratív felépíthetőség mellett a műfaji kérdések is feladat elé állítják magát a szerzőt is. A Luther kutyáinak első mondata rögtön ennek a dilemmának ad hangot: „Naplót akartam írni” (7.), de a szöveg tagoltságával, prózapoétikai megoldásaival egyértelműen eltávolodik a napló műfajától. A képleírás (35.), útleírás (36.), emailek, megnyitó beszéd (227.), történeti fejtegetések, versek, valamint az intertextuális utalások lazítják a műfaji és témabeli kereteket. Időbeli elrendezését illetően 2015 eleje a legfontosabb momentum, pontosítva február 10-e este, amihez majd társulnak olyan időpontok, mint 2002, 2004, 2006 vagy 1966, de az események, feljegyzések datálása helyett inkább témák szerint rendszerez. Ezek a számozott témák, miként egy naptári évben a hónapok, tizenkét fejezetre tagolják a szöveget. A bevezetés és a zárlat, kezdő és végpont, nullával jelölt.

 

Ennek a rendszerezési logikának a mű ismeretében értjük a lényegét: az ájulást követően gyökeresen megváltozik a szegedi egyetem oktatójaként és több neves regény szerzőjeként ismert narrátor élete (az egyetem több szempontból fontos helyszíne, eleme a könyvnek). Az agydaganat diagnosztizálásából, kezeléséből, és a műtét utáni felépüléstörténet mozaikjaiból összerakott narráció mintha azt sejtetné, hogy egy új történet veheti kezdetét. Valami megváltozott, a változásnak fizikai és lelki tényezői pedig sajátos szimbiózist alkotnak. Ezt alátámasztva, a betegség a szövegben is egy direkt kezdőpont: a szegedi bölcsészkar Sík Sándor termében régi magyar irodalmi szeánszot tartó oktató egyszer csak ordítani, hörögni, fuldokolni kezd, látomásszerű élményei vannak, amit akkor akár „művészkedés”-ként is értelmezhettek a teremben ülők. De a helyzet feszültségét a külső tényezők felerősítik: a lámpa villog, vibrál a fény. Még ha a narrátor viszonylag későn is ismerteti a diagnózist, s a szöveg fragmentáltsága elodázza a bizonyosságot, ezekből az előzményekből, tünetetekből lehetnek sejtéseink arról, hogy mi ez a „nyugtalanító igazság” (8.), ami egyben az elbeszélő ’új’ önmaga is. Ennek terhét legutóbb Grecsó Krisztián Mint akinek hagyaték című, hasonló élethelyzetben íródó művében fogalmazta meg emlékezetesen:1

 

(de te már jobban egyedül vagy,
mint aki foganni készül),
Semmi másra többé
Nem tudsz figyelni.
Csak magadra.

 

Érdekfeszítő kérdés (természetesen amellett, hogy milyen felépüléstörténetet kapunk, felépüléstörténet lesz-e egyáltalán, ellentétben például az Esterházy Péter naplójából megismert betegség szomorú végkimenetelével, vagy a téma egyéb mintázataival), hogy miként ír feleletet arra, ami idegen.2 Jól láthatóan a betegség megértése, elfogadása során Szilasi gyógy­módja az emlékezés, noha a könyv, intenciója szerint éppen a felejtéssel akar foglalkozni, azzal a negyvennyolc órával, mikor „aktuálisan nem működött az agyam”. (7.) A kiesett idő szövegszerű megragadására képtelen narrátor (annak ellenére, hogy mások elbeszéléseit, visszaemlékezéseit is dokumentálja) a rosszullét utáni eseményekkel dolgozik, ami új, idegen tapasztalás. Emlékeiben nagyobb hangsúllyal válogatja ki azokat az történéseket, melyek esetleg már összefüghettek a jelenlegi problémával, mert meg­győződése, hogy „Előre beleírod magadba a betegségedet, beleírod magadat a betegségedbe.” (76.)

 

A fájdalom emlékezetét a Luther kutyáiban megjelenő emlékképek, a fiatalság távlata, egy hangulat, a narrátor kötődései keretezik, de ezek fokozatosan a betegségre szűkülnek. A szövegben szereplő monogrammok által is (belőlük néhányat egész pontosan felismerünk) az e köré szerveződő problémák szólalnak meg, levélben, telefonon, élőbeszédben. A hajdani utazások, a tenger távlata, múzeumi látogatások, séták, vagy egy esti szánkózás hangulata, a feleségével kapcsolatos közelség-távolság megtapasztalása ugyancsak ennek az előtörténetei. Ennél talán fontosabb azonban, hogy jól láthatóan együtt jelenik meg Szilasi történetében az aktuális és a lehetőség szerinti lét, az arisztotelészi actus és a potentia. A betegségnek, értelmezésében jelen volt a lehetősége, olyan előzményekre vezeti vissza, mint a gyerekkori agyhártyagyulladás, esetleg az antidepresszánsok mellékhatása. A borító hátoldalán olvasható szövegrészlet szintén arra reflektál, amikor és főként ahogyan a potentiális létből „aktuális” lesz. Szintén ebből a megfontolásból, sorra veszi, majd részletezi azokat az élethelyzeteket, melyek korábban úgymond kellemetlen helyzetbe hozták: már az első szövegegységben megjelennek a fekáliával kapcsolatos feljegyzések, ürítéssel kapcsolatos emlékek Szegeden, Rómában, Törökszentmiklóson, Újvidéken.

 

Fokozódik a fizikai alávetettség megtapasztalása. Talán ezt érzékelteti a címben szereplő kutya allegóriája is, noha ma már talán ritkán gondolunk rá, hogy egy állat mennyire kiszolgáltatott tud lenni a környezetének (a narrátor a CT-nek, a csöveknek, injekcióknak, sugár és/vagy kemoterápiának, utókezeléseknek, életnek – „kinek is tartozunk elszámolással”? [252]) Itt ezt a sorsot egyezményesíti a többes szám: mindannyian Luther kutyái vagyunk, esetleg egyszer azokká lehetünk. A példázatban Luther kutyája fizikai szükségletnek rendelődik alá, mégis mást választ, s éppen a választás mozzanata láttán lép kapcsolatba Luther nagyobb eszmékkel, mint amilyen a hit:

 

„Amikor a kutyája, Tölpel, tekintetét a feléje nyújtott húsdarabra szegezve hosszan és kitartóan várakozott, Luther így sóhajtott fel: Bárcsak úgy tudnék én imádkozni, ahogyan ez a kutya figyeli a húst!” (117–118.)

 

De nemcsak Luthernek, Lükurgosznak is vannak kutyái,3 akik „a nevelés, a tanítás és a szokások erkölcsi kiválóságra gyakorolt hatásá”4-val hozhatók összefüggésbe. Lükurgosz példázatában kétfelé tart a történet:

 

„E kutyák azonos alomból származnak. Az egyik komoly nevelést kapott, a másik semmit sem. Így az egyik jó vadászkutya lett, a másik meg csak a hasát akarja megtömni, mert falánk”5 (Plutarkhosz 2012, 13).

 

Szilasi könyve éppen arra keresi a választ, vajon mi történik akkor, ha a fizikai szükségleteink alávetettjei leszünk, különösen, ha ezek a mechanizmusok nem működnek megfelelően (étvágytalanság, émelygés, álmatlanság). Ellentétben a fenti példázatokkal, a szerző nem akar didaktikus lenni, az új élethelyzetben egyelőre nincs is rá lehetősége, még akkor sem, ha ugyanaz a dilemma mozgatja: hogyan reagálunk egy adott helyzetre. A narrátort a tünetek leválasztják a hétköznapiság megszokott kereteiről, ellehetetlenítik, kicsit érvénytelenítik is addigi életét (kiesik az egyetemi munkából, a friss tanszékvezetői pozíciónak örömeiből, új párkapcsolata is megsínyli a változásokat). Megannyi szerepben kellene önmagát a másokkal szembeni különbözőségében meghatároznia.6 Főként fizikai elkülönböződés ez, mivel először is fizikailag hagy nyomot a rák és ennek kezelése, amint a könyv első mottója is kiemeli: „Engem például azzal kényszerítettek vallomásra, hogy kést vertek a fejembe”7. A kép a szövegben visszaköszön: „felnyitották a koponyámat”. A beavatkozás az agyat mint fizikai faktumot érinti, noha szellemi, intellektuális szempontból legalább ennyire hangsúlyos lehet a változás.

 

Bernhard Waldenfels a betegséget az idegenséggel összefüggésben tárgyalja, megközelítésében a reszponzivitás az idegenre (miként a kutyák reakciójában) egyszerre testi és szellemi válasz, alapvető mechanizmusa pedig a normalizálás. Szilasi szellemi válasza azonban korántsem alakít ki olyan közeli viszonyt a rákkal, mint például Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban. Itt a szubjektív minták, a felébresztett filozófiai elgondolások leginkább közhelyek: „példa akartam lenni, exemplum, figyelmeztető jel arra, hogy az élet mennyire törékeny” (105.). Máshol viszont mintha túllépne ennek drámaiságán, azzal az érvvel, hogy a beteg ember tudatában sztereotípiák alakulnak ki, megváltozik a gondolkodása és a beteg testrészre szűkül. Ő maga is egyre inkább ’áldozata’ ennek, elkezd például populáris irodalmat olvasni stb.

 

Ebben a folyamatban a narrátor akárkivé válik, abban az értelemben, ahogyan Heidegger értette. A betegség összetettsége végett az agydaganatát felületesen képes megérteni csupán, azaz nem ért(het)i meg „magát a dolgot, hanem csak azt, amit mondanak róla”8. A belátást igen jól képviseli a következő felismerés: „El nem mesélhető történetekkel vagyok tele. Ezekről az el nem mesélhető történetekről néha azt gondolom, éppen ez vagyok én.” (92.) Összességében mégis úgy érezheti az olvasó, hogy a Luther kutyáinak narrátora bejárta az elbeszélhetőség terét, igaz, a borítón található arc minden tapasztalást magáénak tudó és maga mögött hagyó tekintete felülírja talán még a szövegben ismertetett részleteket is.

 

 

 

Szilasi László: Luther kutyái. Magvető, Budapest, 2018.

 

 

 

Jegyzetek

1 A vers a Jelenkor folyóirat 2018. októberi számában jelent meg: http://www.jelenkor.net/print/1146/mint-akinek-hagyatek

2 A megfogalmazás utal Bernhard Walden­fels Felelet arra, ami idegen című tanulmányára: http://www.c3.hu/~gond/tartalom/20/frawald.html (megjegyzés tőlem, P.-L. Zs.)

3 Vö. Szabó Zsófia: Lükurgosz kutyái, avagy a 17. századi holland életképfestészet példázatai a nevelésről, In: Képzés és gyakorlat, 2014. 12. évf., 3-4. szám, 109–120., http://trainingandpractice.hu/sites/default/files/kepzes_es_gyakorlat/tanulmanyok/08-szabo_zsofia-tanulmany-2014-3-4.pdf

4 Szabó Zsófia: i.m., 115.

5 Szabó Zsófia: i.m., uo., 115.

6 Buczkó Zsuzsanna: Az inautentikus létmód alapszerkezete Heideggernél, 87-91, itt: 89., file:///C:/Users/User/Downloads/2010–0008_kotet23_02_buczko_zsuzsanna_az_inautentikus_letmod_alapszerkezete_heideg.pdf

7 Nagy Lajos: A falu álarca, idézi Szilasi, i.m., mottó.

8 file:///C:/Users/User/Downloads/2010–0008_kotet23_02_buczko_zsuzsanna_az_inautentikus_letmod_alapszerkezete_heideg.pdf