„Nem az örökkévalóságnak, csak az örökkévalóságról”. Beszélgetés Ferencz Imre költővel




– Bár az eleje biztos ködbe vész már, mégis, hogyan summázná indulását? Forrás-kötettel debütált 1979-ben, a második nemzedéktől némileg lemaradva (de még a harmadik nemzedék előtt), mintha a „faluról való bevergődés” késleltette volna…

 

– Csupa vergődés volt a gyermekkor, a kamaszkor, a felcseperedés időszaka, mert egy félreeső település, tájegység hegyei közül nekem, a zárkózott és gátlásos gyermeknek ijesztően tágasnak tűnt a pár kilométerrel távolabb lévő világ, nem csak Kézdivásárhely város, hanem Csíkszentmárton község is… Átvitt minket ősszel az autóbusz a Nyergesen, leszálltunk a bentlakás előtt, amely valamikor járásbírósági börtön volt, felsorakoztunk a kerítés mellett, és hánytunk, mint a murányi kutya. Szokatlan volt a busz? Hosszú volt az út? Nagy volt az izgalom? Akkor, 1962-ben, a hét osztályt végzettek zöme csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi, székelyudvarhelyi szakiskolákba felvételizett, hisz az elkövetkező években megkezdődött a gyárak, a lakónegyedek építése, és a falu ,,felesleges” lakosságának az elszívása, átirányítása a város felé, és következett majd a megyésítés is. Ha nem jön a kollektivizálás, bizonyára a gyermekek többsége a ,,birtok” mellett marad. Az én esetemben is az egyik sógor bácsim nehezményezve jegyezte meg apámnak, hogy ,,a fiad neked többé nem kaszál!” Hanem a líceumban már próbálkoztam versírással, és biztatást kaptam egy-egy szerkesztőségtől, szerkesztőtől, főleg Székely Jánostól, aki mondhatni postafordultával véleményezte a küldeményeimet. Ebben az időben a képzőművészet is érdekelni kezdett, egy osztályfőnöki órán a Szervátiuszoktól mutatott nekünk reprókat Marthy István matematikatanárunk, ezt követően a fásládában talált fadarabokból bicskával kifaragtam én is egy-két figurát… Később egy csokornyi verssel Lazics (azaz Lázár László) mutatott be az Ifjúmunkás IM rovatában, majd néhány versem napvilágot látott az Igaz Szóban és az Utunkban is…

 

– Humán értelmiségi pálya az öné is, de nem a klasszikus: a pedagógiai főiskolát látogatás nélkül végezte, közben már gyakorló újságíró volt a Hargitánál. Miután a laptól kitették, árubeszerző lett, majd elvégezte a hungarológiát és a pártegyetemen az újságíróit. Kész kaland…

 

– Érettségi után a marosvásárhelyi gyógyszerészeti technikumba felvételiztem, nem vettek fel. Így Hargitafürdőn a bányavállalatnál vállaltam munkát, dolgoztam laboratóriumban, majd pénztárnok lettem. Innen vittek el 1967 nyarán katonának… A katonaságtól 1968. december végén szereltek le, ugyanis a prágai tavasz miatt visszatartottak még három hónapig. Az új esztendőben a csíkszeredai városi pénzügyi hivatalnál kaptam állást. Miután sikerült a felvételim a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola látogatás nélküli tagozatára, román–magyar szakra, otthagytam a városi pénzügyet és kimentem Hargitafürdőre, a tanügybe. Ott 1970 őszén családot alapítottam, itt született meg a nagyobbik lányunk. Hanem 1972-ben gyermeklétszám miatt csökkenteni akarták a tanárok számát, és ezt megelőzendő, jelentkeztem a megyei újságnál, a Hargitánál, hogy újságíró szeretnék lenni. Próbáljuk meg, mondta a főszerkesztő, és felvettek. Hanem 1974 tavaszán a napilapot átszervezték, hetilapra változtatták, és leépítettek néhány embert, köztük engem is. Nyilvánvaló volt, hogy tisztogatás történt, például a művelődési rovattól mindenkit kirúgtak, a már könyves költőket is, Miklós Lászlót, Ferenczes Istvánt… Napokig hívogatott egy bizottság, hogy munkahelyet ajánljanak fel, végül beszerző lettem az úgynevezett „Vinalkoholnál”, ahol három hónapig dolgoztam, majd ősszel visszatértem a tanügybe. Lévén, hogy 1976-ban ismét napilap lett a Hargita, és szükség volt újságíróra, visszahívtak a laphoz, amelynél, illetve az utódjánál, a Hargita Népénél nyugdíjba vonulásomig dolgoztam. Visszatérésemet az is indokolta, hogy megelégeltem az elvtársak pökhendiségét, a kirúgott újságíróval szembeni magatartásukat, jobbnak láttam, ha újságíróként én teszek fel nekik kérdéseket, és nem ők nekem. Hanem a lapnál a pedagógiai főiskolát nem tartották elégségesnek, egyetemi végzettséget sürgettek, hát beiratkoztam a Bukaresti Egyetem hungarológiai szakára, majd a pártegyetem újságírói szakára is, mivel a kollégáim is ezt végezték. Ezek a nyüszkölések természetesen időt és energiát kívántak a nyolcvanas években… Az 1979 végén megjelent A hetedik évad című Forrás-könyvecske után belém fagyott a költészet, nem írok már, mentegetőztem a hazafias, pártos verseket kérő-követelő szerkesztőknek. Az irodalmi folyóiratoktól is „segítségért” könyörögtek…Aztán Murgu Pál ezekben az években egyedül lefödte a nemzetiségi kvótát.

 

Első kérdésére visszatérve: a Forrás-könyvemet Csiki László szerkesztette, felhívott Bukarestbe, nála voltam pár napig, majd Kolozsváron folytattuk a szerkesztést, ugyanis időközben oda költözött, majd aztán onnan telepedett ki Magyarországra. A nyolcvanas évek elején Bukarestben volt alkalmam bejárni-benézni magyar szerkesztőségekbe, vizsgaszessziók vagy felkészítők idején. Hanem ,,a látogatás nélküli élet” nem tudott engem beavatni az irodalmi életbe, úgy, mint a második és harmadik Forrás-nemzedék tagjait, akik többnyire Kolozsváron nappalin tanultak és irodalmi körre jártak… Forrás-kötetem megjelenése után Vásárhelyi Géza kíméletlen kritikája is lebunkózott, attól is megtorpantam, elbizonytalanodtam, jóllehet Borcsa János kedvezően írt a könyvemről.

 

 

Fotó: Ádám Gyula

 

– Akkor nem az újságíró „fojtotta meg” a költőt?

 

– Nem, inkább azok az idők, azok az évek. Aztán a rendszerváltás után fellélegezve, a publicisztika mellett a vers is kihajtott, s mindkét műfajban immár jöttek a könyveim. Jó hatással volt rám a Székelyföld folyóirat létrejötte Csíkszeredában, amely társaságot is jelentett a számomra, és amely közlési lehetőséget is kínált. Verseim mondhatni rendszerességgel bekerültek az Erdélyi Szép Szó című, évente megjelenő antológiába is. Székelyföld-díjat kaptam, kiadták a válogatott verseimet a Székely Könyvtár sorozatban…

 

– Mi volt a pozitív hozadéka – költői szempontból – az újságírásnak, a falujárásnak?

 

– A terepismeret, a tapasztalatszerzés. Ahogy a laphoz kerültem, már februárban beledobtak a mélyvízbe. A grivicai üzemeket kerestem fel, a hajdani sztrájkok évfordulója volt éppen, Vasile Roaită utódait faggattam, mit jelent nekik ott dolgozni, ahol ő hősi halált halt stb., persze a munkások legyintettek, de valaki párttitkár, propagandista szövegelt helyettük is. Aztán a postapalotában a térdemen megírtam a riportot és telefonon bediktáltam a szerkesztőségbe, mert reggel a szerdai számban már benne kellett, hogy legyen. Onnan mentem Sloboziára, ahonnan felszedtem még két riportanyagot, és jöttem haza… Persze, a megye, a szülőföld tüzetesebb megismerése gazdagította az ember személyiségét, sok emberrel kerültem kapcsolatba, egyáltalán az újságírás, a terepezés felszabadított a gátlások alól… Ugyan volt olyan érzése az embernek, hogy az újság mint itatóspapír felszívja a költő vérét, de ha nem lettem volna újságíró, talán a versírást egy másik munkaterületen nem folytatom. A dolognak több összetevője van, nemcsak az ember kalapálja a sorsát, hanem a sors is közben a nagy pöröllyel odasóz… Tulajdonképpen a lírai jegyzeteim, vallomásaim is valahol egy tőről fakadnak a verseimmel…

 

– Most már több mint tíz éve nyugdíjas, azóta mintha megtáltosodott volna költőként: nem csupán a jelentkezések száma lett több, rendszeresebb, hanem mintha a hang is ekkorra tisztult volna le igazán.

 

– Előrehozott nyugdíjba mentem hatvanévesen. Megérte, mert hasznos dolgokra tudtam koncentrálni, például segítettem a kisebbik lányomnak egy lovasbázis létrehozásánál. Ami a versírást illeti, mondhatnám azt is, hogy az élmények, a tapasztalatok mennyiségi felhalmozódása vezetett valamiféle minőségi ugráshoz, beéréshez. Ahogy a székely gyermek kérdezte: Édesapám, ez a kék szilva miért piros? A felelet: Azért, fiam, mert még zöld! Tény, hogy későre, valóban az élet délutánján és alkonyán jöttek össze a dolgok, vagyis sikerült végül megkékülnöm…

 

– Egész életében megmaradt jó értelemben vett falusi embernek – lírai élményanyaga is innen táplálkozik. Mit jelentenek a Kászonok a költő Ferencz Imrének?

 

– A szűkebb, de meghatározó szülőföldet, a gyermekkort, egy olyan életforma és életmód megismerését, amelyet az elődök, az őseim is éltek. Talán a szülőföldhöz való hűség, ragaszkodás jele, bizonysága az is, hogy idegenben nincsenek rokonaink. Itt vannak eltemetve a nagyszüleim, a szüleim. Anyám 89. évében 2015-ben, apám 98. évében, 2017-ben hunyt el. Közel a hetvenhez tanúja voltam aggastyánkoruknak, eltávozásuknak. Ha katarzis szüli a verset, akkor katartikus időket éltem át a közelmúltban a szülői háznál, és mindennek nyoma maradt a papíron. Az embernek a versben önmagát kell adnia ahhoz, hogy másokat is megérintsen. A magad anyagából kell építkezzél ahhoz, hogy hiteles, elfogadható légy. Igaz, senki sem lehet próféta a saját hazájában! Író-olvasó találkozóra szűkebb szülőföldemre nem hívtak meg legalább húsz éve, viszont egy nyugdíjas nőegylettől felkérést kaptam, hogy írnám meg a himnuszukat. Nem tettem ígéretet erre…

 

– Ars poeticája szerint nem vidékies, hanem vidéki és nem népies, hanem népi. Körüljárná alaposabban ezt a kijelentést?

 

– A vidéki és népi: identitásomhoz tartoznak. Van egy földrajzi hely, ahol élsz, és van egy kor, amely azon a helyen múlik el. Magamat és a világot egy helyről és egy időből ismerem. A mindenséget hiába akarom versbe szedni – lásd Babitsot –, magadnál tovább úgysem juthatsz. Senki sem lépheti át az árnyékát. Élményvilágom tesz vidékivé és népivé. Az életem, ahogyan élek. Nem játszhatom meg az urbánust, a nagyvárosit, a polgárit… Az vagyok, aki vagyok. Olyan a versem, amilyen én vagyok. Én vagyok a versem felmenője. És nem az örökkévalóságnak akarok írni, csak az örökkévalóságról…

 

– Elég gyakori motívum verseiben a ló – gondoljunk csak például a válogatott verseinek Lóhalála című darabjára. Milyen szerepet tölt be a ló az életében?

 

– Noha nagyszüleim lovas emberek voltak, anyai nagyapám huszárként harcolt az első világháborúban, apai nagyapám és dédnagyapám fuvarosok voltak, nekünk teheneink voltak gyermekkoromban, és nem véletlenül írtam verset a Virág nevű tehenünkről, mert annak a tején maradtam életben, ugyanis édesanyámnak elapadt a teje, amikor csecsemő voltam. A lovas történet, amit a Lóhalálában megírtam, velem történt meg a lányom lovas tanyáján, ahol szolgálatosként voltam jelen és gondoskodnom kellett egy lótetem elszállításáról. Boldog volnék, ha ez a vers bekerülne egy, magyar költők lovas verseit tartalmazó antológiába, mondjuk Bözödi György A szegény ló és Kányádi Sándor Sörény és koponya című költeményei mellé…

 

– Novemberre a Marosvásárhelyi Könyvvásárra új kötete jelenik meg Haladék címmel. Úgy érzi, kapott még némi haladékot, hogy az elmúlással szembenézzen?

 

– A tavaly Kászonban a hetvenéves kortárs­találkozón kiderült, hogy akik voltunk valamikor hatvanan, közülünk már húszan hiányoznak. Aki tehát túl van a hetvenen, joggal érezheti azt, hogy haladékot kapott az Istentől. Ezek a versek őszikéknek is mondhatók. Hogy meddig kapok még haladékot? Kányádi is ennyi idősen már csak körömhátra írt versi­kéket. Lehet, beszakadozott körmeimre még felírok én is valamit, de műkörömre semmiképpen! Már előfordulhat az emberrel, hogy az utolsó könyve hirtelen a legutolsóvá válik…

 

– Korábban már említette, hogy szobrászattal is foglalkozik, farag. Hogyan viszonyul vers és szobor egymáshoz?

 

– Talán ha a képzőművészet felé orientálódok, ma már hivatásos szobrász volnék, de így csak műkedvelőként ,,játszom” a fával. Faragtam karakteres portrékat, corpusokat is. Kifaragtam Márton Áron püspök portréját, amit a csíkszentdomokosi múzeumnak ajándékoztam. A nagy püspök bérmált meg engem is hajdanán a kászonaltízi templomkerítés tövében. A Félbemaradt tüzek című könyvem borítóján az általam készített dombormű részlete látható. Vagy két alkalommal kiállítást is rendeztem. Követem a képzőművészet eseményeit, főként a szobrászat érdekel, írtam verset Henry Moore-ról, Giacomettiről, és persze Szervátiusz Jenő emlékére is…

 

– Alkotásainak többsége vallomásos énbeszéd, van azonban egy olyan vonulat is, amely egy alteregó mögé kívánkozik. Ki ez az Ivan Seholov, az új kötetében halljuk-e a hangját?

 

– Ivan Seholov orosz költőt a Félbemaradt tüzek című könyvemben mutattam be az olvasónak. A szövegben részletezem megismerkedésünk történetét és körülményeit, szóval ez a figura egy árus volt a hajdani orosz piacon, akitől kaptam egy versesfüzetet. Ebből akkor kilencet fordítottam le és közöltem a könyvben. Most az új verseskötetemben mintegy huszonöt ,,oroszból fordított” versike van. Az új könyvem utolsó, ötödik ciklusának a címe: Ivan Seholov füzetéből. A könyvem ötödik kereke? Egyfajta játék ez is: néhány versemet átengedtem Seholovnak: bizonyos kifejezések, helyzetek nem illettek hozzám, hanem inkább egy „jeszenyines” orosz figurához, aki a rendszerváltás után több helyen megfordult, s akiről nem tudni, hogy költő lett-e végül, vagy csak azzal maradt, amit rám testált…

 

– Tavaly a Válogatott versek című kötetéért a Romániai Írók Szövetsége díját vehette át. Milyen jelentőségük van a kitüntetéseknek alkotói pályáján?

 

– A kitüntetés fontos minden alkotó számára, hisz elismerést, megbecsülést jelent. Megnyugtató. De amikor olyanok gratulálnak, akik nem olvassák a verseidet, akik eddig nem vettek észre, akkor ez bosszantó. Szóval jobban örülök annak, ha a könyvem olvasása után gratulálnak, s nem akkor, amikor jogosan vagy véletlenül díjra, kitüntetésre érdemesítenek. A díjak esetlegesek. Az én értékrendemben vannak alkotók, akik rangos kitüntetéseket érdemelnének, de az még várat magára. Meggyőződésem, hogy mindig van valaki, aki jobban megérdemelné a Nobel-díjat, mint az, aki ott és akkor megkapja.

 

– Milyen érzés volt bekerülni a Székely Könyvtár sorozatba?

 

– Meglepetés. Én akkor tudtam meg, illetve hittem el, hogy beválogattak ebbe a sorozatba, amikor a csíkszeredai könyvvásáron Sütő István könyvének utolsó lapján elolvastam: előkészületben Ferencz Imre… Nagyot nőttem a szememben. ,,Bekerültem a székely százba, s hál’ Istennek még talpon állva!” – így dedikáltam valakinek a könyvet. Persze, az embert azonnal megkólintja a kérdőjel, hogy most már hogyan tovább? Mert hát nem fog ezután sem csak válogatott verseket írni, mint ahogy nem fog ezután sem csak válogatott életet élni… Hálás lehetek a sorsnak, hogy ilyen társaságba keveredtem, hogy eljutottam idáig…

 

– Bár részben már érintettük a témát, de ha mégis összegezni kellene: találónak véli-e lírájára az alábbi szókapcsolatokat: székely költészet, közösségi költészet?

 

– Én a magam részéről találónak tartom, de jobb, ha ezt mások állapítják meg, ha mások mondják rám. Vidéki, népi, székely, s úgy egészében magyar. Nem kettészelt óriás, és nem kerti törpe. Aki Juhász Ferencet idézve, szeretné magáról is elhinni: „Költő vagyok vagy fene mi / embernek ez is valami!” Esetleg magában még hozzáfűzi a saját verssorait: „Araszoltam én fától fáig / Kászonimpértől Szeredáig / s egy-két könyvem ha napfényt látott/nem hatotta meg Kántor-Lángot…” De hadd álljon még itt befejezésül egy idézet: „Nem jutottam fel a Helikonra / lehet hogy rövid volt az a létra / lehet hogy magas volt a nívó /sebaj mondtam ha így van így jó // Nem keresem már senki kegyét / nem futkorászok mint a menyét / a költő él ír hisz és remél / s a semmi ágán zenél a szél…”

 

 

Ferencz Imre 1948. szeptember 28-án született Kászonaltíz község Impér falujában. Az elemi iskolát szülőfalujában végezte, majd a csíkszentmártoni líceumban tanult. Érettségi után a hargitafürdői bányavállalatnál dolgozott, onnan vitték katonának, ezt követően rövid ideig Csíkszeredában a városi pénzügyön helyettesített, de miután sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola látogatás nélküli tagozatára, visszatér Hargitafürdőre, tanítani. 1972 őszétől a Hargita napilap munkatársa, 1974 és 1976 között Csíkszentmártonon és Csíkszentkirályon tanít, majd ismét a Hargita napilap, illetve a Hargita Népe újságírója. Közben folytatja tanulmányait, látogatás nélkülin elvégzi a Bukaresti Egyetem román–magyar szakát, és ezzel egyidőben a pártegyetemen az újságíróit. Mint publicistát, a MÚRE Nívó-díjjal tünteti ki 2006-ban, mint költőt, a Székelyföld folyóirat díjazta 2012-ben. Tavaly hetvenévesen a Magyar Arany Érdemkeresztet vehette át, idén pedig Bukarestben a Romániai Írók Szövetségétől kapott díjat, a válogatott verseit tartalmazó kötetéért. Csíkszeredában él.