Nem félünk a semmitől




Luckyt úgy is nézhetjük, mint olyan alkotást, amely szinte teljes egészében egy, a film végén elhangzó kijelentésnek készíti elő a megfelelő helyet és időt. A 90 éves címszereplő történetén keresztül úgy oldódik meg az elmúlással való szembenézés személyes problémája, hogy egy hirtelen, de jól bemért léptékváltással univerzálissá zsugorodik. Így rendeződni tud a film és az aktuális kocsmai helyzet konfliktusa is, pedig az összeugrás oka csupán annyi volt, hogy Lucky rágyújthat-e a helyiségben vagy sem – mégis A Nagy Kérdésre érkezik válasz. A precízen csapongó forgatókönyvben, az elsőfilmes rendező távoli részleteket összekötő figyelmében és Harry Dean Stanton őszinte alakításában közös, hogy az igazság születését eseményszerűségében akarja megragadni. Majd ezután azt is megmutatja, hogy a felszínre hozott igazság hogyan bontja meg a fennálló rendet, ami itt és most egy letüdőzés pillanatába sűrűsödik bele.

 

A finoman kimunkált történet- és karaktervezetésnek köszönhetően az is világos, hogy Lucky azért a film végén osztja meg az élet értelmére vonatkozó nagy állítását, mert ennek a tudásnak éppen most jutott birtokába. A szemünk láttára, éppen időben találja meg a neki szegezett kérdésre adható, merem hinni, mindannyiunk számára érvényes választ. Minderre azért képes, mert remek beszélgetőtárs, így feleletében ott van idézet, parafrázis vagy áthallás formájában saját világnézete mellett az összes többi szereplővel való találkozás és beszélgetés lenyomata. Mintha az ő felhalmozódott tudásukat is szavakba öntené: amennyiben a felelet mindenkit magába foglal, azzal már nem lehet vitatkozni, hiszen a közösség hangja szól.

 

Valószínűleg ennyi már elég ahhoz, hogy gyanakodni kezdjünk: a szemfényvesztés, a manipuláció vagy a jóhiszemű megvezetés milyen új stratégiájával támad ez a film, hogy a végére a megnyugvás már rég elfeledett érzését éljük át ismét? Mindezt úgy, hogy a realitásérzetünket egy percre sem szükséges kiiktatnunk, sőt arra vagyunk bátorítva, hogy a maximumra fölcsavarjuk? Mert azt mondja, hát persze, sok minden nem jó, ahogy van, mégis létezik a tehetetlenség bénító érzetén túl valami? Arról lehet itt szó, hogy a Lucky az eddigi korok akkumulálódott kudarcait és tanulságait oly módon fürkészi, hogy egy megfontolt szökkenéssel egy másik paradigmában találja magát. Azt biztosan merem állítani, hogy a világot nem a kurrensből szemléli, ebből a nosztalgikus kényszerüzemmódból, ami a posztmodern utáni útkeresésben addig jutott, hogy a megnyugvás hamis érzetét a már ismerőssel történő bíbelődés során váltja ki, mert így simán lehet ökológiai/nemzeti/esztétikai struccpolitikát folyatni. Ráadásul ezt a látszatcselekvést a piac is szorgalmazza, hisz a múltidézés számára profitábilis tevékenységnek bizonyul.

 

Úgy tűnik, van egy új, az eddigieknél sokkal inkluzívabb paradigma, amit egyébként metamodern néven emlegetnek. Ez nem csak (1) hozzá mer nyúlni A Nagy Kérdésekhez, de (2) merészel választ adni, (3) ez a válasz pedig a bizakodás vissza-visszatérő narratíváját teszi láthatóvá. Itt a bizakodás és életigenlés nem jellem, nézőpont vagy beállítódás kérdése. Inkább a helyzettel történő szembesülés öröméből származó bizakodásról és életigenlésről van szó. A számunkra új típusú öröm mértéke a felismert törvényszerűségekkel, struktúrákkal vagy veszélyekkel lehet arányos, mert ha ezeket képesek vagyunk szemrevételezni, akkor legalább azt tudjuk, hogy hányadán állunk. Lucky / Harry Dean Stanton filmtörténetbeli utolsó, alázatos mosolya ezt jelenti.

 
 

 

A világban elfoglalt helyzetünk felismerése során arra is ráeszmélhetünk, hogy emberként egy csomó mindenben osztozunk más élőlényekkel. Az állatok és növények radikálisan eltérő módon érzékelik a világot, de kétségkívül közös a tér, amiben élünk. De közös az is, hogy felépítésünkből fakadóan, ugyanolyan módon tapasztalunk például fájdalmat és szenvedést, boldogságot és szeretetet is. (4) Nem arról van szó, hogy az embertől mint az érdeklődés tárgyától elfordulunk, csupán melléje emeljük az eddig alantas pozícióban tartott állatét vagy növényét. Lásd a David Lynch által játszott Howard-karaktert, akinek megszökik legjobb barátja, President Roosevelt, a szárazföldi teknős. De minden rendben van – mondja, szintén a film vége felé Howard –, valószínűleg fontos elintéznivalója akadt, és ha minden jól megy, akkor dolga végeztével majd visszatér.

 

Mindezekből azért már kihallani, hogy a Lucky egy beszélgetős film. A cselekmény javarészt abból áll, ahogy az egymást követő jelenetekben idős főszereplőnk a határ menti texasi kisváros lakóival, az itt megforduló emberekkel vagy a vonal másik végén lévő barátjával beszélget. A történetet beindító esemény, hogy Lucky egyik nap elájul a konyhában, ami miatt mindenki, beleértve saját magát is, hirtelen rádöbben: ez a test olyan öreg, hogy nemsokára abbahagyja a működést. A valódi cselekmény mégis a belső színtereken játszódik, mert a film szereplői egyre őszintébb kitárulkozásaik és -rohanásaik közepette, sokféle úton és módon saját életstratégiáikat osztják meg egymással és a nézőkkel. (Nézhetetlen volna egy alkotás, ami leginkább a dialógusokból származó intellektuális és érzelmi töltetekből kíván szerveződni, de szereplői ámítják magukat.)

 

A beszélgetések egyik állandója Lucky, s ugyan ő sétál föl-le a városban, a film dramaturgiai szerkezete felől mégis úgy érezzük, hogy az összes többi karakter az ő vonzáskörében mozog. Ez mégsem eredményez egyoldalú viszonyt közöttük. Dinamikus visszahatások sorozatát figyelhetjük meg, hiszen mindegyikőjük másképpen reagál Luckyra, és fordítva is, Lucky az ő mondandójukra, mert különféle életútjaik különböző állomásain vannak éppen. Ezért fog az interakciók (ami annak is függvénye, hogy ez két- vagy több résztvevős) mondanivalója, őszinteségi faktora, humora mindig másképpen alakulni. Egy ilyen döntés azért rizikós, mert következményként egy jelenet felhajtó ereje sokszor másból táplálkozik, mint az azt megelőzőé, vagyis arról van itt szó, hogy más-más dimenzióban értékelhető skálák fokait kell egymáshoz mérni. Ebben a kavalkádban nagyon fontos a rendezőnek arra figyelnie, hogy mondjuk a feszült-humoros, a drámain magányos vagy őszinte éneklős epizódokon keresztül pontosan mennyi érzelmet kell és lehet felszabadítani a nézőben. Ezt az egészet John Caroll Lynch olyan szépen csinálja és adagolja (amihez természetesen segítségül hívja az operatőrt, a vágót és a betétdalokat), hogy azt észleljük, a dolgok tétje egy kicsivel mindig emelkedik, hiszen itt mégiscsak a főszereplő érzelmeiről és a saját érzelmeinkről van szó.

 

Na és miről szól, mit üzen nekünk ennek a vénségesen vén embernek és barátainak története? Hogy az elmúlással és saját halálunkkal való szembenézés elrettentő momentuma után arra kell rájönnünk, hogy az igazság ugyanolyan fontos marad; hogy a hatalom pont olyan önkényes és szubjektív, mint ezelőtt; hogy a tulajdonviszony még mindig a nagy megtévesztések egyike; hogy az egyedüllét ez után sem lesz egyenlő a magánnyal; hogy szerencsére mindig szükségünk van. Ne legyünk olyan kishitűek, hogy azt feltételezzük: a bátor tisztánlátás csakis boldogtalanságot és keserűséget okoz. Ez után minden megváltozik, még ha ugyanaz is marad.

 

 

 

Lucky, színes amerikai film, 88 perc, 2017. Rendező: John Caroll Lynch. Forgatókönyvíró: Logan Sparks, Drago Sumonja. Operatőr: Tim Suhrstedt. Vágó: Robert Gajic. Zene: Elvis Kuehn. Szereplők: Harry Dean Stanton, David Lynch, Beth Darren, Yvonne Huff, Barry Shabaka Henley, James Darren, Ron Livingston.