„Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak” – és mi történik, ha nincsenek?




 

„A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot”– írja Herta Müller a Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk – ha beszélünk, nevetségesek leszünk című esszéjében. Erős állítás, amely gondolkodásra sarkall, és érzékenyebbé tesz. Ami után nehéz megszólalni vagy legalábbis megfontoljuk, érdemes-e. A király meghajol és gyilkol kilenc esszéje, versei és összes mondata ilyen – megváltoztatja az olvasót, és elmélkedésre, magába fordulásra, odafigyelésre készteti. Nem hömpölygő olvasási folyamatot, hanem lassú, csendes élvezetet, másképp látást nyújt azoknak, akik kezükbe veszik a kötetet, és egyenként, minden mondatnál elidőzve egy kicsit, megismerkednek a Herta Müller-­féle írásművészettel és világgal, amelynek problémái valami nagyon általánosat, mindenkire vonatkozót rejtenek magukban.

 

Mióta 2009-ben Herta Müller irodalmi Nobel-díjat kapott, munkásságára jobban odafigyel a könyves szakma, számos műve olvasható már magyar fordításban. Az András Orsolya által készített A király meghajol és gyilkol-fordítás erénye azonban épp abban rejlik, hogy a bánsági írónő nyelvek közöttiségét úgy mutatja és tartja meg, hogy az olvasó nemcsak a magyar fordítást kapja készen, hanem mellette az eredeti szóalakot és szerkezetet is megnézheti, kóstolgathatja, a kettőt összevetheti egymással, szögletes zárójelben jelezve, hogy néz ki az adott kifejezés az eredeti műben.

 

Első ránézésre úgy tűnhet, ez a fordítói megoldás megakasztja az olvasást, de épp ellenkezőleg: azért fontos, mert a „falusi nyelvjárás”, a standard német, a román és a magyar fordítás megférnek egymás mellett, és érdekes kombinációt alkotva, együttesen képesek megmutatni az elbeszélő egész életén átívelő rácsodálkozását a szavakra, a gondolkodásra, a nyelvre. Nem egyszerűsítik le egynyelvűre az esszékbeli összetettséget, így nyújtva lehetőséget az olvasónak, hogy a fordításon keresztül megtapasztalhassa azt a heterogenitást, ami jelen van a Herta Müller esszéiben. A szerző maga is felhívja a figyelmet ezekre a különbségekre, és számos kifejezésen keresztül szemlélteti, hogy például „[m]ennyire más pillantás vetül a fecskére [Schwalbe] a román nyelvben, ahol ezt a madarat így hívják: rândunica, azaz sorbanülőcske [Reihensitzchen]” (24.), hiszen a román nyelvben a fecskék már nevükkel is kifejezik a villanydróton ülő szokásukat. Ilyen rácsodálkozások tára A király meghajol és gyilkol.

 

Külön megemlítendő, hogy bár Herta Müller románul nem írt soha, de, mint mondja, „a román nyelv velem együtt ír, mert belenőtt a látásmódomba, a tekintetembe” (25.). Ez a kijelentés előrevetíti, hogy a Herta Müller műveit fordító személynek nincsen könnyű feladata, hiszen nemcsak a németet, hanem implicit módon a román nyelvet (és kultúrát, történelmet) is ismernie kell ahhoz, hogy megértethesse az olvasókkal azoknak a szófordulatoknak, kifejezéseknek a lényegét, amelyekre az írónő kitér, miközben emellett azokat az utalásokat is észre kell vennie, amelyek rejtett módon átszövik a műveket.

 

A kötetbeli esszék egyszerűek, tömörek, időtállóak. Tartalmi és formai kidolgozottságuk egyedivé teszi őket úgy, hogy az alapvetően eltérő tematikájú esszék mélységükben minduntalan ugyanazokat a kérdéseket járják körbe: félelem, hatalom, gondolkodás, nyelv, felelősség, szeretet, környezethez való viszonyulás, elmondhatóság, hallgatás, traumák vagy halál. És feszültség, tehetetlenség, düh.

 

Érzelemgazdag biografikus ihletésű alkotások, visszatekintések, amelyekben a szerző egyes szám első személyben fogalmazza meg a romániai diktatúra erőszaktételeit, megfélemlítését és ennek következményét családja, barátai és a saját életére, miközben hálószerűen, az emlékek és történetek között oszcillálva elmélkedik a múlt eseményeiről, és jelenbeli hatásairól. Az időkeret kitágul, a történetekben egyszerre van jelen a gyermek- és a felnőtt perspektíva. Az írónő személyes tapasztalatokat és érzéseket oszt meg az esszéken keresztül, hiszen többek között arra is kitér, hogy milyen traumák voltak jelen családjában, mi vezetett az édesapja alkoholizmusához, édesanyja krumpliszenvedélyéhez, milyen következményei voltak nagyszülei kisemmizésének, és hogy ezek az eltérő szigetek hogyan tudtak együtt élni, és egyáltalán hogyan lehet élni együtt a hallgatásban.

 

A Németországba való emigráció és az idegenségérzet több esszében is kulcsfontosságú: habár az elbeszélő anyanyelve a német, az eltérő beszédmódját, kiejtését a többségi lakosok számos esetben felróják neki, miközben azt szeretnék megtudni, hogy vajon hol tanulta meg a német nyelvet „ilyen jól”. Ezt a származási helyével kapcsolatos kérdések követik, mintha folyamatosan magyarázkodnia kellene azért, hogy Németországban él. Az írónő ezeken az eseteken keresztül érzékelteti azt a feszült kívülállóság-érzetet, amelyre ezekkel az érdeklődő viszonyulásokkal emlékeztették. Ez az idegenség hosszabb folyamat eredményeként képződött meg az olyan észrevételekre, mint „itt nálunk, Németországban” vagy „de itt, Németországban nem úgy mondják” (168.), rámutatva arra az ambivalenciára, hogy Németországban, német anyanyelvűként, mennyire kiugrónak, különbözőnek hatott az ő nyelve.

 

Az esszékben a szerző más-más oldalról közelíti meg kapcsolatát a nyelvvel, az anyanyelvével, miközben reflektál arra, hogy utóbbi mitől volt másabb, mint az iskolában tanult német vagy mint az ország nyelve (legyen szó Romániáról vagy Németországról), és miért vagy milyen esetekben gondolja, hogy nyelve nem elegendő arra sem, hogy érzéseket lehessen általuk kifejezni. Több ízben is utal arra, hogy anyanyelvében nincsenek szavak, illetve hogy a meglévőkkel nem úgy lehet elmondani, amit akar, ahogyan azt szeretné, miközben „mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. […] Enélkül a vágy nélkül nem töltött volna el idegen félelem a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt” (13.). Nála a világ megismerése a nyelv által korlátozott, de a különböző nyelvek ismeretében lehetőség rejlik a másképp látásra, a felfedezésre. Kardinális szerepet játszik az elmondhatatlanság témaköre, és ennek a tehetetlenségnek a következményei, veszélyei nemcsak az egyén életében, hanem egy közösségében, egy családéban és egy országéban egyaránt.

 

A kilenc esszé és verseik közrefogják Herta Müller munkásságát, és hátteret, adalékot nyújtanak szépirodalmi alkotásainak megértéséhez (is). Az intertextualitásnak fontos szerep jut, hiszen nemcsak saját szövegeiből, hanem más írók munkáiból is beemel egy-egy részletet, gondolatot az esszékbe. Emil M. Cioran koncepciója az alaptalan félelemről vagy Alexandru Vona elmélkedései az emlékezésről, szervesen beleépülnek a szövegekbe, elméleti hátteret nyújtanak egy-egy kibontandó gondolathoz. Ezek kontextusában a szerző irodalomról, írásról, művészetről alkotott véleménye is megformálódik, és az olvasó azt is megtudhatja, hogy mit gondol Herta Müller, milyen egy jó szöveg, milyen hatása van az olvasóra, és miért dicsérik a prózában jól sikerült mondatokat úgy, hogy ­„líraiak”.

 

 

Herta Müller: A király meghajol és gyilkol. Ford. András Orsolya. Napkút Kiadó, Budapest, 2018.