nem restauráció




Szentes Zágon: 4.0

 

 

            „Kardvasak csengése a távoli kutyaugatásban.

            Európa. A többi világrész hangulata néma.”

                        (Lászlóffy Aladár: Az éjszaka utolsó órája)

 
 

a hajnal szecessziós ornamentikái

visszafordítják a fényt a szemhéjak mögé

sirályok visítják szét a fellegeket

megint gyakorlatoznak a légriadóval

mint szilveszterkor rövid pórázra fogott tacskók

összerezzen a reggeli város

fáradt öregasszonyok kezéből kiesik a reklámszatyor

szívükben megcsörren a folyton késve érkező nyugdíj

megrázzák magukat a belső évszakok

és felcsikordul az első villamoskerék

 

*
 

országom partra vetett makréla

kopoltyújában gyűl a nedves homok

vergődéseit mi vezényeljük mi irányítjuk uszonyainak

kényszerű rándulásait azt mondjuk ez koordináció

azt mondjuk ez ritmika azt mondjuk ez bejáratott lendület

azt mondjuk ez kevély összetartás mert kapkodó tüdőnk

nem tud mit kezdeni a nyomáskülönbséggel

 

*
 

európa te vörös képű bajszos taxisofőr

országom egy másnapos zsíros hajú lány

megszédül mikor beül a hátsó ülésre

te mindegyre beszélgetni akarsz heló hová megyünk

nem figyelsz az útra folyton hátrafordulsz

amikor felnevetsz a saját vicceden

csípni kezd már téged is a szájszagod

 

*
 

európa tudom hogy szeretsz

hogy naponta ott vársz rám a szökőkútnál ötkor

kezedben egy csokor fonnyadozó populizmus

szemed rózsaablakából naiv gótika sugárzik

közben a háttérben lángnyelvek nyaldossák

a notre dame csonka tornyait

 

az elfutó kutyák lihegnek úgyis foguk között

ernyedten lóg a történelem a múltbanézés

kényszerű hibája többszáz tonna vizet locsol szét

a lángoló tetőszerkezet kiszáradt bordázata közé

 

*
 

kilakoltatni egy arcot nem restauráció

kilakoltatni egy országot mögüle úgyszintén nem az

besózni minden földjét befűszerezni

hogy a tehenek majd felnyalogassák

a szégyen elheverő tehetetlenségét

érdes nyelvük elsimogassa a karcolásokat

és azt mondjuk majd csillog tehát szép

akár a vízbefúltak kitartó tekintete

 

*
 

dokumentumfilmeket nézünk csernobil virágzó állatairól

azt mondjuk szép mert elég messze van

betakarózunk összebújunk lélegzetünk

visszatartjuk és részvétet színlelünk

mert tudjuk ha áttörik a képernyőt a farkasok

akkor kiesik a kezünkből a zakuszkás kenyér

 

*

 
összehúzzuk magunk néhány rothadó panelben

ha ránk terülnek férgesedő századok

fürdünk lubickolunk az állott rókatejben

hogy fenntartsuk még a kopott látszatot

 

nem vagyunk magunk ha űz a céltalanság

kóborlanunk muszáj kivásott éjszakába

arcunkat homályos tükrök megtagadják

bőrünket éhes nappalok szétharapják

és vámpírfogak feszítenek vigyort a szánkra