Néma lázongás




 
 
Rafi Lajos mesterkéletlen költészete az ezredfordulón már régmúltnak (és akkor is inkább félsikernek) számító őstehetség-képet villantja fel. Versei nyersek, de nem abban az értelemben, hogy megmunkálatlanok volnának, s nem is a keresetlen durvaság jelentésben: egyszerűen a ma már meglehetősen visszaszorult elemi önkifejezés, érzelemkitörés, menekülésvágy mutatkozik meg bennük, valóságos József Attila-i önfeltárás, sebkitakarás poézisének jelentős része – vagyis a vers mögött munkáló érzések, érzelmek hatnak kevéssé megdolgozottaknak, elemieknek e szövegek erőterében, vagy másképpen: nyers őszinteség jellemzi az írásokat. Tragikusan korán lezárult költészetére az egyik korábbi kötetét útnak indító Kemény Istvánnak egy másik, szintén tragikusan és még Rafinál is fiatalabban elhunyt költő verseire mondott találó mondata pontosan igaz: korszerűséghez, korszerűtlenséghez semmi köze. Rafi versépítő stratégiája érezhetően életstratégia – vagy annak hiánya. Mindez nem jelenti azt, hogy e versekből szerzőjük élete megismerhető volna, hiszen egyértelműen intellektuális alanyiság jellemzi, a beszélő szellemi, érzelmi életét próbálja megrajzolni minden egyes vers, a „külső” élet eseményei kevésbé kapnak szerepet (de azért kapnak), vagyis a nyílt „életrajziság” helyett a legtöbb esetben a lélekrajz klasszikus esetével állunk szemben Rafi Lajos költeményeinek olvasásakor. Persze mielőtt félreérthető lenne, Rafi sokkal tudatosabb költő az említett őstehetségeknél, a naiv népiség archaikus folklórja itt ha szerepet is kap néhol, reflektáltan kap, vagy ha önmagában nem is feltétlen reflektált, a versvilág egészét tekintve mindenképpen annak bizonyul.

 

Összegyűjtött verseinek igen igényes kiadása új rendbe állítja a műveket, sem kötet, sem ciklus, sem időrendi sort nem követ a szerkesztő-barát, Ferenczi Attila összeállítása. Alapos, előtanulmány értékű bevezetőjében jelzi, hogy inkább témák és motívumok köré szervezte a verseket, bár ezeket belső ciklusokkal nem különítette el. Külön „fejezetet” csak a három ifjúkori zsenge, a két nyelven írt versek, illetve a töredékek képeznek a kötetben — előbbi legelől, a két utóbbi a kötet végén — a többi, Rafi költészetének lényegi része egyben, 1992 és 2013 között írt versek címmel szerepel. Feltétlen el kell azonban mondani, hogy a szerkesztő által felvetett témák nem is igazán különülnek el határozottan ezekben az írásokban. Rafi Lajost nagy érzelmek, nagy fájdalmak mozgatták csendes indulatú verseinek írásakor, mely érzelmek, érzések egybefolynak, összegabalyodnak, rendre visszaköszönnek a kérdések a versekből, olykor kötetbeli helyüket tekintve egészen távoliakból is. Talán a legfontosabb közös pont a vágyakozás – valami másra, legyen az bármilyen értelemben más.

 

A kötet fő fejezete a Játék című verssel indul – érdekes ellenpontot képezve ezzel az életművel, mely a költői játékkal, játékokkal igen sajátos viszonyban áll. Hisz bár a költészet létmódja maga erősen kötődik a játékhoz – az eszképizmus gondolatával inkább csak eljátszik a vers, mintsem megadná, vagy pontosabban, úgy adja meg, hogy csak eljátssza, hogy megvan –, Rafi verseiről sem a formai, sem bármilyen más játék nem jut az olvasó eszébe. Természetesen e vers sem játszik, hanem mindjárt meg is fogalmazza e költészet egyik alapgondolatát: Tudtam, hogy harc lesz, / s földhöz-vert leszek, / sejtettem, vég lesz, s elveszíthetem – s bár úgy fejeződik be az idézett utolsó szakasz, hogy De nem gondoltam, hogy győztes leszek – éppenséggel egyáltalán nem a győztesség, hanem nagyon is a földhöz-vertség tudata, érzete az, amely áthatja ezt a versvilágot. Ám mégis jellemző az utolsó sor dacosan kiálló paradox deklamációja is: Rafi nagyszerűen aktualizálta saját magára az Ady-féle mégis-morált, s egyébként is Ady mindenféle indulatát, bár alapvetően József Attila-i indíttatást gondolnék jellemzőnek poézisére – az alanyiság természetesen mindkét esztétikának immanens része. S ha már a nem-játékos játékversnél tartunk: Rafi Kosztolányit idézi meg még a nagy nyugatosok közül többször is, s bár kézenfekvő lenne a szegény kisgyermek panaszainak összeolvasása vallomásos lírájával, mégis azt hiszem, hogy ez a szerep s beszédmód jobbára távol áll Rafi világától. Azonban azt sietnék leszögezni, hogy van abban igazán sebző önirónia, ahogy ezt a verset is Játéknak címezi, miközben súlyos állításokat tesz – s hogy a vereség ellenére győz: ez a fajta keserű önirónia Rafi számos versében munkál. De elég csak a gyűjtemény címét is az idézett mondatok, sorok mellé csatolni A másik énem c. versből – megint egy beszédes verscím! És ha már sorok és motívumok visszaköszönése: a Fekete májusban a szétfeszítő ambivalencia így kap hangot: Minden percem mostoha jóság. / Földhöz vert csoda.

 

Számomra Sinka István neve kívánkozik még ide: egy, a fennebb említett őstehetségek közül. Sinka Vád című kötetében a korabeli úri Magyarországot vádolta a saját, illetve az övéi sanyarú sorsáért – perelt másokért, de magáért is, minthogy sorsát születéskor rátestált kaszthelyzete miatt nem törheti meg, s hiába tehetség, nem válhat azzá, akivé érzései szerint lennie kéne. Rafi verseiben is jelen van a sorsverés, az eleve elrendeltség kényszere felett érzett súlyos fájdalom, ám nem vádol senkit, vagy ha igen, csakis magát és az övéit. Ez a fajta önsebzés, önostorozás rendkívüli mélységet ad az írásainak: komor, szomorú világ az övé, az esélyt nem kapott, jobb sorsa érdemes ember vívódása az embernek maradásért egy olyan világban, amely szerepet testál rá, szerep betöltését várja tőle – ez a szerep pedig éppenséggel a leglenézettebb etnikumhoz való tartozással tölthető be.

 

A kettős kisebbségiség helyet kap több írásban is: a cigánysorból, a magyar cigánysorból nincs kijárat, nagyon mély szakadék választja el ezt a sorsot még a székelyek sorsától is, akiknek élete e kötet lapjain érzékelhetően éppen csak a cigány sorsánál könnyebb (Güdüci február). A cigány folklór/mitológiatöredék/önsorskép verseivel szinte egybefolynak a (töredékesen felvillantott) saját élet elől való menekülés versei: a család, a szűkebb pátria vagy a kórház visszatérő szereplők és színek – mint ahogy állandóan a versek erőterében munkál az Isten, az Idő (nagybetűvel, úgyis, mint Perc stb.), a Csönd, a Sors: mindegyik sokjelentésű, jelképi erejű motívumként. Ez például egy szép romlatlan hit ebben a versvilágban: hinni a jelekben, szimbólumokban, az embernek sorsot adó fogalmakban – még akkor is, ha itt épp ezek is közrejátszanak a sors formálhatatlanságának nagy tragédiájában.

 

Felkavaró, szép, és iszonyú szomorú olvasni ezeket a verseket. Tőről metszett, kínból-keservből született alanyi költészet a Rafi Lajosé – felkavaró fájdalom robban ki sorai közül. Könyve kordokumentum, mentalitástörténeti példatár. Csiszolatlan gyémánt: a maga kizárólagos én-problémáival tesz láthatóvá egy, az irodalomban nem nagyon látható egész etnikumot.

 

 

 

Rafi Lajos: Halottként él az Isten. Összegyűjtött versek. Polis, Kolozsvár, 2017.