Nemes és érzelmes keringők




Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy munkanapokon – akkor még szombaton is! – kelet-európai időszámítás szerint tizenhárom-húszkor a Kossuth Rádió jóvoltából ezreket szögezett a hangszóró közelébe a Ki nyer ma? (Játék és muzsika tíz percben). Nem közismert, hogy ennek a zenei kvíznek Európa-szerte voltak körmönfontabb elődei is. Efféle játék zajlott le például 1911-ben Párizsban.

 

Történt, hogy egy mára felejtésbe süllyedt nevű zongorista, Louis Aubert különleges hangversenyt adott: a műsoron csupa „ősbemutatandó” darab szerepelt, a holt és élő szerzők kilétét azonban nem hozták nyilvánosságra. Jórészt hivatásos zenészek és ítészek, publicisták, közéleti kultúrlovagok alkották a hallgatóságot, s az ő nemes feladatuk volt tippelni a komponistákra. Maurice Ravel új zongoraciklusa, a Valses nobles et sentimentales (Nemes és érzelmes keringők) is ekkor csendült fel először, amelyet szerzője egy szimbolista költő, Henri de Régnier szavait mottóul kölcsönözve „a haszontalan elfoglaltság ízes és mindig új öröme” inkarnációja gyanánt írt. Az interaktív koncert hallgató-döntnökei persze több lehetőséget is fölvetettek a szerzőségre: Eric Satie – akitől azért, lássuk be, ennyi harmóniai fantáziafinomság nemigen volt várható –, Blanche Selva (1844–1942, francia zongoraművész, zeneszerző), Teodor Szántó (Szántó Tivadar, 1877–1934, zeneszerző és zongoravirtuóz), sőt még Kodály Zoltán neve is elhangzott a tippek sorában. A korszak Ravel-rajongóinak egy csoportja – akik pedig rendesen már az első hang hallatán el szoktak volt alélni a Mester zenéjétől – most kétségek közt vergődött, majd Ravel-hűsége jeléül megpróbálta lehurrogni a frissen hallott anonim zongoraciklust. Ravel maga is jelen volt a hangversenyen, állítólag semmilyen érzelmet nem mutatott.

 

Az impresszionista és modern elemekből-hatásokból építkező, nyolcrészes keringősorozatot – bár a valcer-műfaj koronázatlan uralkodó-dinasztiájaként a Strauss családot tartjuk számon – nem a bécsiek ihlették, hanem elsősorban Schubert zongorára írt nemes és érzelmes keringői. Mégsem feledkezhetünk meg róla, hogy Ravel La Valse című, ugyancsak keringő-alapú művének első „gondolatfoszlányai” már 1906-ban felbukkantak, mégpedig a tisztelgés jeleként Johann Strauss előtt. Sőt a La Valse-nak, a Valses nobles előfutárának eredetileg a Vienne, azaz Bécs címet szánta. („Örvénylő felhők között keringőző párok tűnnek fel halványan – írta le vízióját Ravel. – A felhők fokozatosan eltűnnek, egy hatalmas termet látunk, telis-tele táncoló emberekkel. A szín egyre világosabb, a »B« jel fortissimójánál hirtelen felragyog a csillár. Uraim, a helyszín: egy fényűző császári udvar, 1855.”

 

Valses nobles et sentimentales közönségsiker lett, persze nem az eredeti zongora-változatban, hanem a zenekari verzióban, melyet Adélaide, ou le language des fleurs (Adélaide, avagy a virágok nyelve) címmel balettként mutattak be 1912. áprilisában a Châtelet Színházban. Az orkesztráció terén igazi virtuóznak számító Ravel pompázatos zenekari színeket kevert ki palettáján, elegánsan, ellenpontokban és színekben dúskáló változatossággal komponálva meg a különféle „vérmérsékletű”, olykor elmélázó, máskor dévaj vagy épp tomboló keringőket. Az érzelmek és vágyak virágok (pontosabban virág-táncosok) színpompájában tűnt fel, maga Ravel adta ezekhez az ötletet, sőt a bemutatón maga is dirigálta művét – karmesterként tíz évnyi szünet után! Az előadást követően, mint mondják, fáradt-boldog öniróniával csak ennyit tett hozzá dirigensi teljesítményéhez: „Nem volt nehéz, végig háromnegyedben van.”

 

Semmi kétség, Ravel – aki ekkor már maga mögött tudhatta a Pavane-t (egy infánsnő halálára), a Daphnis és Chloét, a Lúdanyó meséit – ezúttal is némileg eklektikus művet alkotott. Dodekafon sejtelmek, dzsesszes pontozottság és operettes bűvölet hatja át a Valses nobles részeit. De nem meglepő a keringős felszabadultság mögül átsejlő meditatív mértéktartás sem. Az új irányzatokra való nyitottság és a zeneszerzői tapasztalat – mint bázis – határozza meg a szerzői magatartást. Ekként a robbanékony kezdő és záró tételek közé érzelmes „szkeccsek”, a boldogságot, néha ugyanakkor a melankóliát hangsúlyozó részek ékelődnek. (Ezt a gazdagságot egyébként 2017 szeptemberében hiánytalanul megvalósította a Gabriel Bebeşelea által karmesterelt kolozsvári Filharmónia. Természetes, hogy elsősorban a fafúvósok teljesítménye volt kiemelkedő, hiszen Ravel szinte összes fontos Valses-témája oboán, fuvolán, klarinéton, angolkürtön szólal meg vezértémaként, miközben a líráról és az érzelmekről a nagyívű vonós-hátterek, a hárfa és a szordínós rezek gondoskodnak lankadatlanul.)