Nemzetelés




Varga Luigi István: A tánc

Varga Luigi István: A tánc

Mert mindannyian egy nemzet vagyunk:
átmenetiek az országhatárok. Talán
emiatt gondolom: folyton a határ túloldalán
állok. Vagy egyszerűen csak: nem érdekel.
Nem tetszik, hogy a nemzet elvisel. Nem
lelkesít, hogy még tartozhatok, megemlítenek
kicsik és nagyok, ügyek, hitek, hevek
szolgálatában. A pódiumról zengett érv
hibátlan, mert a tömegnek józan esze nincs.
Csak szeme, szája, szíve és keze, s ha szép
az idő, ki törődik azzal: valóban mind egy
nemzet-e, aki egyetlen nyelv szavain át
nézi a világot és önmagát?
Egyek vagyunk tehát, mert ugyanúgy
esküdözünk, félünk és hazudunk,
imádkozunk, és szórunk átkokat,
ha a határt a megszokottnál sokkal
gyakrabban s pimaszabbul lépik át.
De hová tegyük, mondjuk, nagyapát,
aki más nyelven mondta ki,
hogy nagymamát a sírig szereti,
más tájon született, élt, volt fogoly,
s holttestében a nemzet nincs sehol?
Hová tegyük a párunk, ha nem érti, mi
nemzet, nemzetség és nemzetiség
közt a különbség, de nem is akarja érteni?
És gyerekünk, aki az említett nemzeti
nyelvet cseppet sem beszéli, s az átmeneti
határok között sem hajlandó úgy élni,
ahogyan mi éltük túl és át, hogy e fogalmat
másra nem cseréltük?
Mert nálunk ez az atyaisten,
örökéletünk záloga e hitben,
s ha ölni kell nevében, az se baj,
feloldja bűnünk majd, ha kell,
nemzeti múltunk, hollószárnyival.