Neoabszurd színpadi líra




 

A várótermesek Halakjáról nehéz írni. Annak ellenére nehéz, hogy az előadás erős és intenzív élmény, vagy éppen azért, mert az. Erős és intenzív élmény, de fogalmilag nehezen megfogható, mert nyelvileg-dramaturgiailag abszurd, így nem ad kapaszkodót lineáris történet vagy realista párbeszéd, de azért is, mert nem kapcsolódik közvetlenül semmilyen esztétikai hagyományhoz. A legpontosabb az lenne, hogy a Fishez „autonóm”: laboratóriumi típusú közösségi alkotás eredménye, és úgy tűnik, hogy az alkotófolyamat során sikerült saját színházi nyelvet kitalálniuk, kicsit úgy, ahogyan az ikertestvérek saját nyelvet találnak ki maguknak. Ez lehetne öncélú és kifelé érthetetlen. De nem öncélú, mert a létrejött alkotás izgalmas, és ugyan „érthetetlen”, de nem befogadhatatlan, sőt, csak nem racionálisan-fogalmilag befogadandó, mert nem mimetikus, egy kicsit sem az.

 

Hosszúkásan elnyújtott (medence alakú) játéktérbe lépünk be, a világítás színei, textúrája és játéka nemcsak felidézik a vizet, hanem Gherasim Emil (azaz Fluidian) zenéjével együtt megkonstruálják a vízben, mint eltérő anyagú térben való lebegést, benne-létet. Az audiovizuális környezet nem leutánozza, hanem újraalkotja a vizet, ebbe a vízbe merülünk bele tehát, mikor belépünk a térbe. A víz (az elnyújtott tér, a zene) nemcsak a teret, az időt is megváltoztatja. Más elem, más mozgás, a lebegés lelassítja és fluidabbá teszi (lásd: Fluidian). Ebbe a medencébe-akváriumba úszik bele két meztelen test, és már ezzel a mondattal kicsúszott a kezemből a leírás, nincs mimézis: a két meztelen test belépdel, rendkívül lassan, de a két színész mozgása és tekintete a halakat idézi. A szöveg később majd kibont egy másik réteget, a szöveg kontextusában ugyanis nem két hal úszik egy akváriumban, hanem két hulla sodródik egy medencében. Ez a fajta jelentésjáték jellemző amúgy az előadásra, és rámutat egyik jellemzőjére is: nem akar semmit sem kezdeni szimbólumokkal és allegóriákkal, racionális jelentésalgoritmusokkal, hanem közvetlen módon akar színház lenni.

 

Aztán (bár szöveget eddig is hallottunk, de inkább csak díszletelemként) megszólal a két hulla/hal, és itt indul el az alkotás egy másik tartóíve, ami igazából a humor. De ez így leegyszerűsített, mert a humor forrása az abszurd esztétikájú szöveg és a színészi játék együttesen. Nem abszurd humorról van szó, és nem a „klasszikus” abszurd drámai esztétikáról. A Fishez szövegrétege új módon használja az abszurd esztétikát: megtartja a szituáció és az elhangzó szöveg jelentésromboló ellentmondásosságát, az abszurd beszédre jellemző nonszenszt is, de ez a nonszensz nem nihilista, hanem vicces, miközben az abszurd szituációba hozott szavak-mondatok igazából sokszor líraiak, nagyon is mély értelműek. Csak ez a „mély értelem” nem közhelyesedik el, mert nem vonatkozik szövegként önmagában semmire, csak az előadás összetevőjeként segít közvetlen módon szembesülni ezekkel a fogalmilag már elkoptatott mélységekkel.

 

Mint például az idő. Ami központi kategória az előadásban, és nem csak lelassul. Olykor fel is gyorsul, kiterjed és összeszűkül. Az idővel is közvetlen módon játszik, és több szinten. Rákérdez a szöveg is. De meg is ismétli önmagát, ugyanaz az időintervallum teljesen más időminőség lesz, mikor az előadásban más perspektívában és más esztétikai kontextusban megismétlődik. De az alkotók az idővel játszanak, mikor a ritmussal játszanak, a játékritmus pedig össze is kapcsolja az időt a zenével. A zene szintén kulcskategória a Fishezben, Fluidian élőben eljátszott meditatív, a klasszikus minimalizmusból táplálkozó elektronikus gitárzenéje miatt is. Az élőzene együtt játszik a színészekkel, együtt játszik a fényekkel, és meghatározza a hangulatot, a ritmus által a dramaturgiát is. De a zene kategóriája azért is releváns ebben az előadásban, mert az a fajta nem-mimetikus közvetlenség, amire igényt tart, éppen a zene sajátja, ennek a fajta, az érzékszervre közvetlenül, a racionális fogalmi rendszer megkerülésével ható színháznak a zene dramaturgiája és logikája lehet(ett) a mintája.

 

A szöveg amúgy igazából csak alátámasztja a színészi munkát itt. A játéknak pedig ugyanúgy szerves eleme a humor és az abszurd esztétika. A négy színész – Rácz Endre, Csepei Zsolt, Pál Emőke és Sebők Maya – testük munkájával is következetesek maradnak a „nem-mimézishez”, a nyelvi abszurd nem csak hangot és regisztert kap, legalább ilyen súlyú a testek néhol abszurd, néhol humoros, de mindenképp közvetlen módon a szemre és agyra erős jelként ható mozgása. Sebők Maya szerepét a legutóbbi előadásokban Varga Hunor-József vette át, nagyon izgalmas volt látni, hogy egyszerre hozza pontosan az eredeti (teljesen más alkatú) test és hang lényegi mozgásait, és hogy el is kezdi hozzátenni a saját autentikus játékát.

 

A tér és az idő megbontása színháztechnikai megoldásként is újra és újra visszaköszön a produkcióban. Például a már említett megismételt időintervallum, amit szövegszinten úgy oldanak meg, hogy a dialógusban résztvevő két szereplőből először csak az egyiket látjuk-halljuk, másodszor csak a másikat. Egy másik jelenet kapcsán a közönséget kérdezik meg, hogy ki hány percnyire becsülte az adott jelenetet – az időérzékelés szubjektivitása színházi helyzetben, és mégsem klisé így. A tér megbontását a díszlet vizes-neonos textúrái is elkezdik, a tükröződő felületek is ráerősítenek, aztán ez a további lépésekben folytatódik: bevonódnak a külső terek, de a hang révén – az épület udvara telefonos kapcsolat útján válik játéktérré. A telefonbeszélgetések virtuális hangtere, a már nem látható, de érzékelhető tér is bevonódik a játékba, témává válik.

 

A kolozsvári Váróterem Projekt Fishez/Halak című előadása kísérleti színház, a szó legizgalmasabb értelmében, vagyis kísérletezik, kockáztat, új utakat keres. A kísérlet az én olvasatomban arról szól, hogy lehet-e olyan színházat csinálni, amelyik nem az agyunkon, a fogalmi gondolkodásunkon, a nyelvbe beleragadt koncepcióinkon és prekoncepcióinkon keresztül működik, hanem közvetlen módon hat az érzékszerveinkre. A kísérlet végeredménye egy lírai előadás, de nem az érzelgős verselgetésre kell gondolni, hanem abszurd költészetre, izgalmas, de nem szimbólumként működö vizualitásra, élő, az előadásban, az előadással együtt megtörténő zenére. A különböző rétegek – szöveg, látvány, mozgás stb. – mind az abszurd esztétikájához közelítenek valamilyen módon. Mind humorosak is – valamilyen módon.

 

Végül is ez abszurd színház. De nem a Beckett/Ionesco fémjelezte valamikori, hanem kortárs abszurd, ami akár könnyen elcsépelhető filozófiai kategóriákkal is mer játszani (tér, idő, élet, halál stb.), mert nem közvetlen módon megérteni akarja ezeket, hanem a megértéshez való közelebb jutás reményében akarja játékhelyzetbe hozni őket. A kísérletet a magam részéről sikeresnek nyilvánítanám, izgalmas, sokrétegű, gazdag előadás lett.

 

 

Fishez. Váróterem Projekt, Kolozsvár. Rendezte: Sipos Krisztina. Szereplők: Rácz Endre, Csepei Zsolt, Pál Emőke, Sebők Maya / Varga Hunor-József. Rendezőasszisztens: Gábor Zsófi és Vass Zsuzsanna. Díszlet és jelmez: Gábor Zsófi. Zene: Emil Gherasim. Technika: Sipos Júlia.