Női sorsok a filmvásznon. Szabó Magda mozija




A tavaly száz éve született Szabó Magda nem csak a betűkön keresztül, hanem a színházban és a mozgóképeken is képviselte mindazt, amit szülővárosa, a régi Debrecen jelentett. Magával hozta a cívisek rátartiságát, a kálvinisták keményfejűségét, a protestánsok puritánságát, de leginkább azt, hogy a fenti elvek szerint nevelt nő milyen női sorsokat lát meg maga körül. A háború utáni új, Rákosi-rendszer először magasztalta feminista hozzáállását, majd hirtelen meg is büntette ezért. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még aznap meg is vonták tőle. Majd az ezt követő tíz év szilencium után, a forradalom után felállt Kádár-rendszer legtámogatottabb szerzőinek sorában találta magát, és a rendszerváltás utáni éra sem ejtette ki a kegyeiből. Ázsiója nem csak hogy megmaradt, hanem a polgári világ reneszánszának ideája kapcsán történetei talán még nagyobb elismerést váltottak ki ország-, majd világszerte.

 

Az első Szabó Magda-adaptáció a Gertler Viktor által 1960-ban filmre vitt Vörös tinta volt. A történet önéletrajzi ihletésű, hiszen a költőként hallgatásra ítélt Szabó Magda egy budapesti általános iskola tanára volt szinte egy évtizeden át. Ugyanakkor a serdülő lányok érzékeny és bensőséges világa, amely végigkíséri a történetet, szintén az írónő sajátja, hiszen a debreceni Dóczy Leánynevelő Intézetben eltöltött diákévei szintén munkásságának ihletői voltak. Gondoljunk csak a későbbi Abigél című népszerű filmsorozatra, amellyel Szabó Magdát az irodalom felé kevésbé nyitottak is megismerték.

 
 

 

Vörös tintában a már felnőtt és emiatt komoly etikai kódex szerint élő rideg tanárnő, és az éppen nővé érés szakaszában leledző tanítványok érzékenysége is megkapóan jelen van. Az eleve filmforgatókönyvnek megírt Vörös tinta szimbolikus cím. A vörös tinta a tanár privilégiuma, a javítás eszköze. A hibák kijavítása a későbbi művek során is feltűnő problémakör lesz, azaz Szabó Magda egyik fő motívuma. Nem csoda. Elvégre egy olyan – nem kimondott, de mégis érzékelhető – vallásetikai problémakörbe csúszik számos esetben a szerző és ezáltal főhőse is, ahol csak egy magasabb eszmében való hit segíthet. Ez persze nem csak a református hit esetében, hanem a szocialista erkölcstanban is elfogadott állapot. Viszont a hiba kijavítása, az erkölcsi rend helyreállítása és úgy egyáltalán az önkritika-gyakorlás mégis mindkét részről a kádári puritanizmusban találhat ebben az időszakban feloldásra. A film közege is ezt sugallja. A személyi kultusz jelei hiányoznak a díszletből. A Vörös tintában nyilván nincsenek már Rákosi-képek a falakon, de érdekes módon nincs Lenin-kép sem.

 

Az új, falusi gyökerekkel bíró, alföldről érkezett tanárnő, Kádár Mária (Vass Éva) és a lányiskola tanítványai hamar egymásra találnak. Kiváltképp a rajzban tehetséges Katival (Nádasi Myrtill), a rajztanár kolléga (Pálos György) lányával fűződik szorosra a tanárnő kapcsolata. Illetve nem csak vele, hanem egy párhuzamos szálon magával a papával is. Mikor az eleve érzékeny életszakaszban levő Kati erre rájön, óriásit csalódik a világban. A fellángoló szerelem közben a rajztanár visszanyeri ugyan kreatív énjét és a lapos hétköznapiságból ismét ihletett művészé válik, de a Szabó–Gertler páros lemond ennek kibontásáról. Inkább a női nézőpontok felé kormányozza a történet hajóját. Hiszen a rajztanár felesége (Tábori Nóra) a szinte családtagnak számító tanárnő vállán sírja el megcsalatása miatti bánatát. Innentől ez a történet a három nő magánügyévé váló erkölcsi dilemmaként talál megoldásra. Az erkölcsi botlás után Kádár Mária, hitet öntve tanítványába, egyszerűen kilép mind az iskola, mind a család életéből, és egy állásajánlatot elfogadva elutazik vidékre. A film szerzőit nem érdekli a férfi sorsa. Sokkal inkább a gyermek és a hű feleség megnyugtatása és az erkölcsi megtisztulás lesz a végkimenetel. A befejezés nem lezárt, inkább sejtető. A férfi visszamegy a családhoz, és minden a régi kerékvágásban megy tovább. Tény, hogy ez a fajta női szolidaritáson nyugvó vég is egy lehetséges verzió a történet lezárására. Ezért is gondolhatunk rá úgy, mint női filmre.

 

Így van ez az 1971-es, Zsurzs Éva által jegyzett A Danaida kapcsán is. Itt a Törőcsik Mari által alakított Kati egy könyvtári állásra érkezik Pestre. Az új, autodidakta nőtípus megtestesítője, akit a tudásszomj hajt. Nyitott a világra. Ebben mestere Nóra (Tolnay Klári), a kifinomult úrihölgy, aki a polgári világ társadalmi normáinak megfelelően a könyvtárban, könyvtárosként őrizte meg a szellemi szabadságát. A két nő egymásra talál ugyan, de az egyik élete zenitjén túl van, míg másikuk éppen ellenkezőleg, férjre és gyerekre vágyik. Elvileg ebben lenne segítségére a Bulla Elma alakította karakter, aki a zsurnaliszta és egyben egyetemi tanár Simkó (Sinkó László) néhai feleségének a férfivel egy háztartásban élő anyja. Kati tehát a volt feleség panoptikumába költözik be végül rabszolgának. Az ötvenes évek szűk levegője, a házon belüli paranoid légkör lassan teljesen elsorvasztja a kapcsolatot. Kati szellemi élete beszűkül, szabadságából egy nevetségesen torz jellemű ember börtönébe kerül. Sinkó László egy kamasz bőrébe bújt, hisztériás és nárcisztikus vonásokkal felruházott, elviselhetetlen férfit ábrázol. Mivel a férfi nem akar gyereket, így Kati maguk mellé veszi a szerencsétlen sorsú egyetemi hallgató Melindát (Sir Kati). A három különböző korú nő így megint egy férfi köré lesz csoportosítva. Ez a helyzet pedig új megoldáshoz, a szabaduláshoz vezet majd.

 

Hasonló szellemiségben készült a legsikeresebb Szabó Magda-film (Az ajtó, 2012), amit az a Szabó István rendezett, akinek az életművét ügynökmúltjának leplezéseként is értelmezi a közvélemény. Hiába, nehéz a szerzőtől elválasztani a magánembert, főleg a pszichoanalitikus összecsengések miatt. A lebukás után megrendezett film sem lóg ki így a sorból. Mondhatnánk pedig, hogy a világhírű rendező nem véletlenül nyúlt egy sikerdarabhoz, de az a helyzet, hogy Szabó Magda Az ajtó című darabja tematikusan is beleillik a nemzetközileg is elismert filmes repertoárjába. Az ajtó mögött lappangó titok nem véletlenül fogta meg a rendezőt. De ez a film most csak közvetetten szól a rendezőről, hiszen ez az alkotás is leginkább, ha van ilyen, női film.

 

Sokat hozzátesz a filmhez az is, hogy az Oscar-díjas Szabó István meg tudta nyerni az Oscar- és két Golden Globe-díjas Helen Mirrent a regényből készült film főszerepére. Az 1985-ben írt regény angol fordítása nemsokára felkerült a New York Times szerkesztőinek listájára: „a 10 legjobb könyv 2015-ben”. A fiatal és befutott írónőnek és a szomszédjában lakó házi kisegítőjének, Emerencnek (Helen Mirren) az egyedi kötődése, úgy látszik, megfogta a világot. Cinkosságuk, meg-megforduló anya-lánya kapcsolatuk két erős egyéniségű nő belső világába enged bepillantást. A ház ura, „a gazda” (Eperjes Károly) itt is mellékes szereplő. „Minden férfi hülye”, hangzik el Emerenc szájából. A nők, ha egymásban nem is bízhatnak meg feltétlenül, de abban igen, hogy csak nő értheti meg igazán egy másik nő sorsát.

 

Szabó Magda írásait feldolgozta már rövidfilm is, példa rá a Rola, Krzysztof Zanussi munkája, mint ahogy készült műveiből tévéfilm és mesejáték is. Ilyen a Debrecen történelmét körüljáró Kiálts, város! vagy a mára már idejétmúlt technikai effektekkel machináló 1981-es Tündér Lala. Legnagyobb sikert azonban mégiscsak az Abigél című televíziós sorozat hozott a számára. Ekkor olyanok is elkezdték olvasni műveit, akik azelőtt egyáltalán nem érdeklődtek az irodalom iránt. Ez a tünet látszik haloványabban megismétlődni a Bereményi Géza által rendezett Régimódi történet kapcsán is. Ám Az ajtó sikere után szinte biztos, hogy az alig több mint tíz éve elhunyt írónő újabb írásai kerülnek majd a mozik vásznaira. Az ajtó legalábbis nyitva áll.