Novellák




Győrffy László: Aki fertelmes legyen fertelmes ez után is XIX.

 

A szabadságról

 

Napjainkban kevés szó van, amit sűrűbben ismételgetnének embertársaink. Elnyűhetetlen fogalom: jelenthet szabadnapot, munkaszünetet, zavartalanságot, autonómiát. Nem is folytatom.

 

És most itt egy íróember (egy skribler) szabadságáról szeretnék néhány szót ejteni. Arról, amit nekem jelentett és jelent, mióta az eszemet tudom.

 

Hát az első időkben, eszmélkedésem idején, nem sokat. Természetesnek tűnt, hogy lehet, avagy nem lehet magvalósítani dolgokat. Én szűkös lehetőségeim között is – ha lehet így mondani – szabadnak éreztem magam. Döntéseket hoztam, nem tépelődtem elvont, elméleti dolgokon. Erre nevelt világom: iskoláim és munkahelyem.

 

A helyzet 1956-ban megváltozott. Először a forradalom napjaiban, majd amikor az úgynevezett „szabad világba” kerülve észrevettem, hogy az értelmetlen szabadság sem jobb, mint volt a szabadság hiánya a vasfüggöny mögött.

 

 

*

 

 

Ezekből az első időkben született írásaimból idézek.

 

„Június 18-a volt, tombolt a Rajna völgyében a tavasz. Az egyetemen már befejeződött a tanítás, értesítettek, hogy átvehetem a bizonyítványomat.

 

Francia civilizációt tanultam, ez volt a legrövidebb kurzus. Úgy gondoltam, hogy amint végzek, hazamegyek. Addigra otthon is, mint mondtuk, »rendeződni fognak az állapotok.«

 

Vagyis hát két rajtam kívül álló hatalomtól, az orosz hadseregtől és a franciák ösztöndíjától függött ott, a szabad világban is az életem.

 

Befordultam a diákkocsma, Victorie ajtaján. Lediplomáztam! Madarat lehetett volna fogatni velem!

 

A sűrű füstben, a tükör alatt, már ott ültek a többiek. Babó, a balettáncos, Szőlő, a bokszoló, és Mező, a zsebtolvaj. A féllábú Vernó bácsi és kis Alex. – Leveled van! – fogadtak.

 

Akinek nem volt bejelentett kéglijük, itt, a tükör szegélyébe dugva kapták a postájukat.

 

– Ezt olvasd el! – mondták, és elém tolták a Derdiéres Nouvelles-t, a kelet-franciaországi napilapot.

 

Ekkor, ebben a pillanatban kezdődött számomra a száműzetés. A címoldalon ismerős arc nézett velem farkasszemet. Nagy Imre, 1956 miniszterelnöke!

 

Ólomszürke csend ült a teremre. Nagy Imrét kivégezték! Nem volt amnesztia! Elmaradt az ígért közkegyelem. Az ember­arcú szocializmussal végzett az idegen, megszálló hatalom.

 

Hazakészültünk valamennyien, de erről ettől fogva szó sem lehetett. Emig­ránssá váltunk egy csapásra. Hontalanokká, mint a körülöttünk vegetáló világháborús öregek.

 

Ez lett számomra a szabadság. Értelmetlen kallódás a »művelt Nyugaton«. Ekkor kezdtem megírni ’56 igaz történetét. Mire megtanultam franciául, ez a munícióm is elfogyott.”

 

Egy másik írásom már ebben a légüres térben született.

 

„A rádióban Alain Delonról, a francia színészről beszélnek. Nekem pedig egy párizsi társam jut eszembe. Egy írópalánta, aki belefáradt a visszhangtalanságba, és főbelőtte magát. Hogy hívták? Nem emlékszem a nevére. Csak egy újságban olvastam az esetet.

 

Alain Delon valami nagydíjat nyert, és nekem elszorítja a torkom a szégyen és a rémület.”

 

 

*

 

 

Értem én, hogy mindezeket másképpen éli át, aki 1956 után nem szedte a nyakába a világot. Aki otthon maradt.

 

„Nem élhetek szabad életet ott, ahol be voltam zárva” – írja a rendszerváltozást követő szép világban Kertész Imre. Majd a koncentrációs táborok szomszédságában, Berlinben kezd új életet.

 

„A szabadság!” – teszi hozzá Vajda Mihály. „Végül is mire jó? Végül is mire volt jó, mondják meg nekem!”

 

Dehát nekünk kell kormányoznunk az országot. „A szabadság olyan, amilyen, de végül is nekünk kell élni vele!”

 

Fel van tehát adva a lecke. Ma, harminc évvel a rendszerváltás nagy nyitása után, végre a szabadság „szép, okos fiai” lehetünk. Levetkőzhetjük az örökölt önmarcangoló gyűlölködéseket.

 

„Szabadság! Te szülj nekem rendet!” – írta annak idején József Attila. Rendet, igen, mert ennek az új világnak is vannak törvényei. Ezeknek kell most megzabolázni a szabadságomat.

 

Íme, mi minden jut az ember eszébe, amikor fél évszázados száműzetése után hazatér.

 

 

Lakó voltam

(jegyzetek)

 

 

Úgy éltem le az életemet, hogy nem volt házam és hazám. Lakó voltam három kontinensen. Más szóval, volt lakhelyem, postai címem. Otthonom annál kevesebb.

 

Most, vénségemre, a régi házban érzem először ha nem is otthon, de a sajátomban magam. Belakom a padlást és a pincét, kutakodom a kacatokban, amit szegény anyám a manzárd és a bunker között rámhagyott.

 

Van itt minden: matracok, Singer varrógép, üres képkeretek. És ez a keményfedelű füzet. „Lakók nyilvántartása – tíz évig megőrzendők”, áll a penészes papíron.

 

Mert hogy itt is lakók éltek évszázadon át. Lények, akiknek nem volt otthonuk ez a ház, ahol én anno gyanútlanul leéltem boldog gyerekkoromat. Emberek, akiknek még a nevét se tudom.

 

Olvasom a foszladozó füzetet, a „betűsoros nyilvántartásra vonatkozó magyar királyi rendelkezéseket”.

 

„A lakókat tintával kell beírni” – áll a belügyminiszter rendeletében. „A beírt adatokat padig vakarással olvashatatlanná tenni tilos.” Végül, a hatósági közegek felszólítására bármikor fel kell mutatni az iratot.

 

Nem vagyok hatósági közeg, most mégis – nem tíz, ötven év után! – leporolom, beleolvasok.

 

 

*

 

 

A „kötelező rovatok” címszó alatt felsorolásra kerülnek a lakók személyi adatai, vallásuk, foglalkozásuk, a be- és kiköltözés ideje. És hogy milyen minőségben éltek itt, természetesen.

 

A nyilvántartásban, ábécésorrendben, nem kevesebb, mint negyvennyolc név szerepel. Tíz év alatt ennyien laktak a házban, ami – a közbejött sajnálatos események miatt – csak most, vénségemre lett újra otthonom.

 

De kezdjük az elején! A borítón elmosódó pecsétek sora látható. Fent Budapest székesfőváros bélyegzője, alatta az élelmiszerjegyek, ez már nyilván a háború alatt. Végül, a kerületi rendőrörs stemplije, egy koromfekete, fenyegető pecsét, ha valaki ne adj’ Isten ismeretlen helyre távozott.

 

És jönnek, hosszú sorban, mindazok, akik életük egy pillanatában itt, a mi tetőnk alatt húzták meg magukat.

 

Ács János háziszolga az első. Hároméves lehettem, amikor egy reggel megláttam őt a gyermekszoba ablaka alatt. Ő ültette a cseresznyefát, ami túlélte a világháborút. Fehér, húsos gyümölcsének ma is érzem az ízét, amikor már régen elpusztult az a fa.

 

János nem maradt sokáig nálunk. Ami megmaradt róla: párás, őszi reggel, és egy húszéves fiú a gyerekszoba ablaka alatt.

 

Orvos apám nem barátkozott az utca német környezetével. Vele csak azokhoz jártunk át, akik valahonnan messziről kerültek ide. A püspökladányi Tímárékhoz, akik hatan zsúfolódtak össze a szoba-­konyhás házmesterlakásban. Lengyelékhez, akik két évig maradtak itt, valamikor a negyvenes évek elején.

 

Tunyogi, egy kőműves, hajnaltól estig harsányan fújta a divatos nótákat, menetdalokat. Vele volt egy emlékezetes esetem: megvette tőlem apám csákóját. Fényes egypengőst kaptam érte, emlékszem, apám fejcsóválva csinálta vissza a furcsa üzletet.

 

Apa szívesen szóba állt a frajlányokkal is, akik németre tanítottak. Amíg csak szigorú anyám ki nem adta az útjukat.

 

 

*

 

 

Ő nem barátkozott a személyzettel. A cselédlányokkal is szüntelenül veszekedett. Egy Somfai nevű nyilas házmester, foglalkozására nézve rendőr – erre jól emlékszem – kardlappal verte a falat az ablakunk alatt. Üvöltözve rohant a ház körül, anyánkat az albertirsai kertész, Jankovszki Pista mentette meg.

 

Gelencsér úrral egy francia légijáraton kerültem össze. Amikor megmondta a nevét, rákérdeztem, hogy annak idején hol lakott. Kederült, hogy a mi utcánkban, Budán. Aztán landolt velünk az Air France, és én nem árultam el, hogy milyen régen ismerem Gelencsér urat.

 

Következik a sok gyereklány. Volt közöttük, aki hamar továbbállt, másokat kis híján örökbe fogadtunk. Egy Majsi nevű alföldi kislány még évekkel később is felkeresett. Akkor, a háború után, már anyánk lakott a cselédszobában, én meg valahol túl a Pocsolyán, Amerikában. Eltűnődhettünk a világ furcsaságain.

 

Németül tanultunk, annakidején ez volt a divat. Szüleim németajkú pesztonkákat vettek mellém, burgenlandi kislányokat. Lenke, Mária, Anna, mind az osztrák határról érkeztek, egyik a másik után.

 

Szalmaszőke bakfisok voltak, hozták magukkal a szókincsüket és a szokásaikat. Soha nem felejtem el, állva pisiltek, és még csak fel sem emelték színes szoknyácskáikat. Akkor, vidéken még nem hordtak bugyit az asszonyok. Szétrakott lábbal, terpeszben öntözték a virágokat.

 

Ötéves lehettem, a homokozóban kuporogva szereztem első anatómiai ismereteimet. A homokozókról még ma is ők jutnak eszembe. A kislányok, akik türelmesen elviselték komiszkodásaimat.

 

A lakók névjegyzékében Oberfellner Lenke, Mosonszentjánosban született, utána két mosonszolnoki lányka, Weis Mária és Würtzinger Anna következett. Foglalkozásuk „gyereklány”, mindhárman római katolikusok.

 

Én hamar megszerettem őket. De vajon ők hogy érezhették magukat, száműzetésben, egy idegen világban, tizenhat évesen?

 

 

*

 

 

Vidám fiúcska lehettem, nem szerettem a szomorú történeteket. Pedig hát körülöttünk, a háború közepén, nem voltak ritkák a drámai helyzetek. De én még ezekről is csak mulatságos emlékeket őrzök. Mint az emlékezetes találkozás osztrák nevelőnőmmel, 1945 kora tavaszán, a romos Sashegyoldalon.

 

Rabovszky Alfrédnét, Tantét, kibombázták.

 

– Képzeljétek! – mesélte valahol a Nagysalló utca sarkán. – Nem volt időnk leszaladni a pincébe, magunkra zártuk a garderobe ajtaját.

 

– Azután – mesélte kacagva – lefújták a fliegeralarmot, és mi nem tudtunk kijönni. Pedig kint várt csak ránk a meglepetés: az épület leszakadt. Mi meg fent kuporogtunk a szekrény ajtajában, két emelet magasan.

 

Um Gottes Willen! – kiáltotta anyám. És mit csináltak?

 

– Vártunk. Majd csak felmászik értünk valaki!

 

Tante harsányan nevetett. Az, hogy most hová mennek, eszébe sem jutott. Mi pedig befogadtuk őket.

 

Üvöltöttem a gyönyörűségtől. Tante és kislánya, Ellyke, ezentúl itt fognak lakni velünk! Ezt a találkozást százszor is elmeséltem. Az, ami ezután történt, a folytatásból valahogyan kimaradt.

 

Rövidre fogva. Rakovszky úr eltűnt a Don-kanyarban. Ellyke megbetegedett. Egy szerzetes iskolában voltam bentlakó, amikor eltemették. Rakovszkyné magára maradt. Múltak az évek, és ő kitartóan várta a férjét. Akkor már egyre ritkábban érkeztek a hadifoglyokat szállító vonatok. És vitte a virágot Ellyke sírjára.

 

Tehette: kertészetben dolgozott.

 

Nem kérvényezte, hogy visszahonosítsák. Ide kötötte minden. Szomorú részlet: még anyámmal sem tartotta a kapcsolatot. Huszonöt forint lakbért fizetett. Az elismervényeket én vittem át neki.

 

Amikor most, fél évszázad után, hazatelepültem, a régiek már nem éltek. Tantéról senki sem tudott. Visszament volna Bécsbe, ahol 1902-ben született? Keringtek róla mindenféle legendák. Hogy néha még látták: végigsétál az utcán, és megáll a ház előtt. Nézi a lakók névjegyzékét a kertkapuban.

 

Ellyke – Eleonóra – sírját nem találtam. A háborús halottakat már exhumálták fél évszázaddal Budapest ostroma után. A Rakovszky név nem szerepelt a temető irataiban.

 

Törékeny, szőke lány volt. Az arca még felvillan előttem, ha a régiekről álmodom.

 

 

*

 

 

A lakók névjegyzéke nem csak az idegenekre vonatkozott. A szabályok alól a rokonok sem képeztek kivételt. Márpedig a háborúnak túlélői voltak. Alig ült el a fegyverropogás, a romok alól előkerültek a kibombázott rokonok.

 

– Hová jöttök! – kiáltották anyánknak. Itt csak egy lakható szoba van!

 

– Az nekünk éppen elég lesz! – válaszoltuk.

 

 

Így kezdődött közös életünk Edit nénivel és Lajos bácsival. Akik – kislányukkal, Mercikével – már elfoglalták a nagyszobát.

 

Nagy civódások között teltek-múltak a hónapok. A bácsi ittasan tért haza minden este, a néni zokogott. Mercikét a katonák elől rejtegették. Nem tudom, meddig tartott volna ez a vircsaft, de egy szép napon beállított Mercike testvér­bátyja, Bubi. Németországból jött, ott már szélnek eresztették a hadifoglyokat. Nénémék átköltöztek egy másik romos lakásba, Mercikét eljegyezte egy szomszéd fiú. Lajos bácsi egy osztrák lágerből küldözgedte a képeslapokat.

 

Elfoglalhattuk a nagyszobát. Nem sokáig örültünk: hamarosan beállított egy másik kibombázott család, Jenő bácsiék. Ők is hárman voltak, de szerencsére csak rövid időre maradtak. Osztály­ide­gennek nyilvánította és kitelepítette őket az új hatalom. Róluk a lakók nyilvántartásában csak ennyi állt: foglalkozása: ügyész. És hogy ők is római katolikusok.

 

A Hortobágyról egyenesen nagyszüleim kriptájába kerültek. Nagyapámék az ostrom utolsó napján telitalálatot kaptak. A szomszéd házról az én címjegyzékemben nem szerepeltek részletesebb adatok.

 

Maradtunk mi öten, apám, anyám, testvéröcsém és kishúgom. De ez itt a régmúlt. A boldog békeidők krónikája nem ide tartozik A házunk az utolsó békeévekben épült. Apánk hat évig élt velünk, a nyilasterror őszén a Zrínyi utca egy szám alá költözött. Ez persze bizonytalan adat. Az illegalitásban élők nem verték nagy dobra a címüket.

 

Mi pedig itt, ahová most, ötven év után, én is visszatértem. Ahol lett újra házam és hazám. Ha ugyan van még értelme a szónak: otthonom. Azóta, túlélő, itt ülök, apám íróasztalánál, anyám arcképe alatt. Nem történt semmi: írom tovább a penzumomat.