Nyáridő




 

 

Mai bine te rătăcești în pădure, decât fără pădure.” *

                                    (kolozsvári falfelirat)

 

Ó, te nyáridő, te csatakos, izzadt, szomjas állat! Már megint azon vigyorogsz, hogy miattad micsoda elemi lendülettel hazudozunk önmagunknak. Hogy idén mekkora pihenésekben lesz részünk, hogy végre nem vállaljuk túl az életet, hogy most aztán lesz időnk magunkra, szeretteinkre, sőt, talán még ellenségeinkre is.

 

Aztán persze jössz te, a te nagy programjaiddal és fesztiváljaiddal és esküvőiddel és szülinapjaiddal és kötelező nyaralásaiddal valami kötelezően zsúfolt tengerpartra, ahol aztán kötelezően boldognak és önfeledtnek kéne lenni. Bevetsz mindent, hogy ne is legyen lehetőség bármi/bárki másra gondolni, csakis a karnyújtásnyira levő vacakolásainkra, szőnyeg alatti hordalékainkra, szekrények mélyén lapuló privát szörnyeinkre. Hát köszike.

 

Pedig tudjuk jól, mi jön ezután, csak még mártózunk a tagadásban, mielőtt bőrünkig ér a felismerés keserű lepedéke. Amikor végleg kiürülnek az utcák, csak a hőség rekeszt majd testünk mélyére sötét madarakat. Puhult aszfalt tanítja a hullámzást a talpaknak. Az olvadásból nincs kiút. Amit a zápor elmos reggelre, a kánikula kiszárítja estére. Mint másnapos reflux, kavarog a folyóban a sav. A halak vesszőhibák az ignorancia nyálkás szövegtestén. Olajbőrű kacsák puffadoznak a bedobott kenyérdaraboktól, sirályok hozzák el a külvárosok kiáltásait. Teljes erőbevetéssel tompítjuk érzékszerveinket, nehogy észre vegyünk bármit is a felelősség kiszáradt gyökereiből. Nem vagyunk hajlandók félni, amíg nem látjuk a fától az erdőirtásokat.

 

„Valahol otthon legyünk benne.” Ez a Tamási-­közhely évek óta mocorog bennem. Hogy még mindig elhisszük, hogy az otthon koordinátákkal pontosan behatárolható, véges és zárt rendszer. Pedig az otthon nem hely, hanem állapot. Hogy itt vagyok, néhány napja a 27-ik esztendőmet taposom (tiporom?), közben egyre gyakrabban villan elém ez a jövőnek csúfolt fantazmagória. Hogy a Szahara kezdjen szépen diétázni, mert már így is túlnőtte magát. Hogy az eszkimók ne kelljen eladják a korcsolyáikat. És hogy az se zavarna annyira, ha még ötven év múlva is lenne élhető levegő. Meg víz. Meg ennivaló. Meg koalák. És hiúzok. Ők is hiányoznának.

 

Hiába minden összkomfort, mert lassan kitermeltük már a kifogásainkat is, és nélkülük pedig magányosabbak vagyunk, mint a cédrusok.

 

* Inkább az erdőben tévedj el, mint erdő nélkül.