Nyomozás a török után, aki magyarként jött világra és egyiptomiként lépett le a színről




 

 

„Hej, rózsalevél, felkap a szél, / Messzi sodor innét. / Rózsalevél, egy sort vigyél, / Rózsámnak üzennék.” Hej, de sok szemből fakasztott könnyet ez a keserédes nóta 1943 óta, amikor Sárdy János elénekelte a Kalotaszegi madonna című filmben. Úgy tizennyolc éve írtam egy kritikát a filmről, amelyben elitista hévvel lehúztam Rodriguez Endre moziját. Azóta másképp látom a dolgot (meg is követem gondolatban az alkotókat): Rodriguez Endre rendező úr pontosan azt adta a kor (és biza, az utókor) érzelmekre éhes nézőjének, amire a legnagyobb szüksége volt és van: bukolikát, pátoszt, szerelmet és Erdélyt. Na igen, a film készülte idején Észak-Erdély épp visszatért az anyaországhoz. A fent idézett betétdal pedig tökéletesen illeszkedett ebbe a képbe. Már annak idején elcsodálkoztam, amikor megnéztem, ki írta a dalt, de a film alaptörténetét, sőt, részben a forgatókönyvét is. Egy török. Hogyaszongya: Széfeddin Sefket bej. Hogy a fenébe került ide egy kontyos, és hogy a fenébe írt egy ilyen óriási hatású nótát, történetet, forgatókönyvet, amelyből a kor egyik legsikeresebb filmje készült? Aztán valamivel később Bréda Ferenc kolozsvári íróval és baráttal beszélgetve szóba került ismét a Kalotaszegi madonna. Na meg a török. Ez a Széfeddin Sefket, mesélte Bréda, valami török követ és egy kolozsvári színésznő fia volt, „nagy ember, nívó, tudta ő”, aztán később kiment Egyiptomba és megteremtette az egyiptomi filmművészetet. Aha, mondtam, persze. Bréda Ferenc tele volt mítoszokkal és mitológiákkal, az Isten áldja meg őt ezért. Is. De hinni nem nagyon hittem neki.

 

Aztán eltelt tizenöt év, és most itt van Maksay Ágnes dokumentumfilmje, a Sefket-rejtély. Maksay szépen, sorban összerakosgatja nekünk, nézőknek a szanaszét pattant történetszilánkokat, amíg, amolyan tört tükörként, összeáll a kép erről a törökről.

 

Maksay dolgozata az ismeretterjesztő film, a beszélő fejes és a szituációs dokumentumfilm műfajai közt lavírozik, többnyire sikerrel. Narrátort is használ, bár van egy kulcsfigurája, Boros Lóránd néprajzkutató, filmes és nem utolsósorban idegenvezető, aki filmbeli tisztje szerint lelkes kalauzként vezeti végig az idegent, vagyis a nézőt Széfeddin Sefket bej életének különböző helyszínein, a szülővárostól (Kolozsvár) egészen Kairóig, ahol a rejtélyes bej ismét eltűnik.

 

Boros gyakorlatilag a kamera előtt göngyölíti fel a titokzatos török élettörténetét. A kolozsvári anyakönyvi hivatalban megtalálja minden földi halandó létének első hivatalos bizonylatát: az anyakönyvi bejegyzést. Eszerint ez a bizonyos Széfeddin Sefket (az egyszerűség kedvéért ennél a névváltozatnál maradok, annak ellenére, hogy az egész világ, sőt, a bej maga is össze-vissza variálta nevét) Kolozsvárott született, mégpedig 1913. június 6-án, apja neve Ahmed Dzselál bej, aki a bejegyzés szerint a török szenátus titkára volt (nem derül ki, miféle török szenátusról lehetett szó), vallása mohamedán, anyja neve Incze Gabriella, foglalkozása színésznő, vallása római katolikus. A kis Széfeddin Sefket a keresztségben a Tibor nevet is megkapta (kábé ez az egyetlen neve, amit sose használt).

 

Idegenvezető-nyomozónk szívós kitartással végigjár minden olyan levéltárat, iskolát, könyvtárat, a kincses várostól Gödöllőn át Budapestig, ahol a bejnek valamilyen nyomára akadhat. Megjegyzem: ez Maksay filmjének fő vonzereje. A néző Boros Lóránddal együtt izgul a legkülönbözőbb erdélyi, magyarországi, később egyiptomi helyszíneken: hej, rózsalevél, vajon a törött élettükör milyen újabb szilánkja kerül a helyére? Mert idegenvezetőnk izgul, néha túlontúl is.

 

Amiben Bréda Ferencnek maradéktalanul igaza volt, a filmből is kiderül: valóban nagy emberrel állunk szemben. Igaz, nem az elitkultúra képviselője, de ez nem baj, sőt! Széfeddin Sefket rendkívül finom érzékkel hangolódott rá szinte mindenre, amit, ha tetszik, a kor tömegkultúrájának nevezhetünk: az érzelgős versektől az útleírásig, a zenés kabarétól a tömegfilmig. Az egyik interjúalany, Selmeczi György zeneszerző találóan fogalmaz, amikor Széfeddin Sefket zenedarabjairól beszél: ezek közhelyek. A meghatározás egyébként a bej egész életművére érvényes (az általam ismert halmazra biztos), de a bej épp a közhelyekre épített: panelekből hozta létre azokat a remek szórakoztató műveket (könyv, zene, operett, film), amelyekre a nagyközönség vevő volt. Amennyire meg tudom ítélni a már Egyiptomban készített filmjeit, az egyetlen általam ismert magyar–egyiptomi koprodukció (Egyiptomi történet), illetve az ott készült alkotások előzetesei alapján, Széfeddin Sefket bej – a kolozsvári születésű török-magyar, akiről Egyiptomban ma nagyon nem tudják, honnan csöppent a piramisok országába – ugyanebben a stílusban folytatta új hazájában is. Maksay és stábja igyekezett felforgatni Kairót is a bej nyomában, és a színészek, hastáncosnők, filmes szakemberek, akik ismerték vagy tanulmányozták, egybehangzóan azt állítják, hogy Széfeddin Sefket ismert és elismert egyiptomi rendező volt. Fura viszont, hogy ha már ennyire híres valaki, miért nem találtak több dokumentumot a munkásságáról. És az is fura, hogy 25 elkészített film után a bej egy szép nap kapta magát és odábbállt Egyiptomból. Talán Libanonba. Ahol talán meg is halt. Hogy miért ez a sok talán? Mert a Sefket-rejtély nem oldódott meg teljesen. Maksay Ágnes filmje tulajdonképpen megszakad egy adott ponton. A néző pedig úgy jön ki a moziból (vagy áll fel a tévé elől), hogy várja a folytatást.

 

 

Sefket-rejtély, színes, magyar–román dokumentumfilm, 55 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Maksay Ágnes. Riporter: Boros Lóránd. Operatőr: Filep Farkas, László Lóránd. Hangmérnök: Wahl Frigyes. Narrátor: Szilágyi Szabolcs.