Ódzsa-album




odzsa_konyv1-copy
 
 
Szabó József Ódzsáról (Székelyhíd, 1928–) keveset beszélünk, sőt Szabó József Ódzsáról hallgatunk. Pedig a Nagybányai Állami Színház magyar társulatának 1953-as létrejöttében, majd a Szatmári Állami Magyar Színház 1956-os megalapításában jelentős szerepet játszó rendezőről tudnunk, beszélnünk kellene. És korántsem csak az említett két, az erdélyi színháztörténet szempontjából kiemelkedő eseményben vállalt oroszlánrésze teszi figyelemre méltóvá a tevékenységét. Igaz, kétségtelen, hogy mind a rendezői pályafutása, mind annak elhallgatása szempontjából kulcsfontosságú az 1953–1957 közötti időszak. Aligha van még egy olyan alapító tagja a fent említett két intézménynek, akit annyiszor felejtenének le az alapítók listájáról, ahányszor ez vele megtörténik. Bizonyára nem ő az egyetlen, akire különböző okok miatt igazságtalanul kevés figyelmet fordítunk, de egykori rajongói, közeli barátai és mindazok örömére, akik még nem tekintik befejezettnek a huszadik század második felének színháztörténeti feldolgozottságát, Szabó József Ódzsa idejében nyújtott mankót a bicegő emlékezetű színháztörténészeknek.
 

Színház álom-indulattal – így szól Szabó József Ódzsa, Balogh Tibor szerkesztésében, dr. Pallai Ágnes társszerkesztésében megjelent önéletrajzi kötetének címe, amit 2016 júniusában mutattak be a nagyváradi Szigligeti Színházban. Az A4-es méretű, kétszázhatvan oldalas könyvben a rendező visszaemlékezései mellett leveleket, az előadásairól szóló kritikákat és fényképeket, az egykori előadások alapján készült fénykép-kompozíciókat, montázsokat ad közre. Ez utóbbiak Weiss István, Frankfurtban élő fotóművész 2006-os, Ki látott engem című kiállításának darabjai.

 

Ki látott engem? Kit láttam én? Ha úgy tetszik, ez a két egymás mellé állított kérdés is lehetne a kötet és egyúttal Szabó József Ódzsa eddigi életének és munkásságának feldolgozását irányító segédvonal. Szabó József Ódzsa könyvében Tompa Miklóstól, Delly Ferencen és Kovács Györgyön át Tomcsa Sándorig, Tamás Gáspárig és Harag Györgyig rengeteg, ma már az erdélyi magyar színháztörténet szerves részét képező alkotóról mesél, és bizonyára sokan meséltek róla is. Legalábbis az ezerötszáz oldalnyi, „SÜTŐ” fedőnevű megfigyeltről szóló titkosszolgálati jelentések ezt a látszatot keltik.

 

„Sz. J. Jól felkészült, tehetséges rendező, talán a legjobb a romániai magyar rendezők sorában, de…” írja jelentésében az egyik mesélő, és a de után következik, aminek következnie kell: nacionalizmus, irredentizmus, a dákoromán kontinuitás tagadása, hatalmi mániás, depresszív, befolyásolható, zavaros fejű, amorális pszichopata. Ma már, akár erkölcsi bizonyítványnak is tekinthetnénk, hogy a jelentésekben csak ennyit sikerült felsorolni.

 

„A világ legszerencsésebb embere vagyok. Valahányszor korpa közé keveredtem, mindig kitúrtak a disznók” írja Ódzsa, miután a Szekuritáté beszervezési kísérlete elől Kolozsvárról Nagyváradra szerződik főrendezőnek, de kiderül, hogy barátai és családja minden igyekezete ellenére ott sem menekülhet a rendszer elől. Két év leteltével az új igazgató, Senkálszky Endre visszaszerződteti Kolozsvárra, ahol elfoglalja a Marosásárhelyre távozó Harag György megüresedett rendezői posztját. Kolozsvári munkájának újabb igazgatóváltás vet véget. 1969-ben visszatér Nagyváradra, ahonnan 1983-ban Magyarországra távozik.

 

Hallottam, Ódzsa, hogy fúrnak Kolozsváron. Igaz?

 

Igaz, de kitolok én velük!

 

Hogyan?

 

Hagyom.”

 

Ha elsőre egyszerű anekdotának tűnik is ez az 1963-ból idézett rövid párbeszéd, igen fontos mind a Szabó József Ódzsa pályafutása, mind pedig a könyv szempontjából. Ugyanis a hagyás egyik következménye, hogy az újra és újra megismétlődő átszerződések miatt a könyvben viszonylag pontos és részletes képet kapunk a kolozsvári, a nagyváradi és az 1983 utáni magyarországi színházi világról is.

 

A könyv néhány oldalas prológussal indul, majd a gyermekkor, az iskolai és az egyetemi évek leltározásán keresztül jut el a színházalapításig, a moszkvai ösztöndíjig és a pályakezdésig. Ódzsa, az a Szabó József Ódzsa, akit a 2010-es Ódzsa-színház című portréfilmből vagy éppen a könyvbemutatóról megismerhettünk, aki mindig kedélyesen, a mondataiból áradó szentimentalizmust finom iróniával ellensúlyozva beszél, valahol a könyv hatvanadik oldala körül jelenik meg a szövegben, és onnantól kezdve határozottabban, felszabadultabban van jelen. Innen válik egyre olvasmányosabbá a könyv, és innentől kezdve fogalmazódhat meg az a gondolat az olvasóban, hogy újraolvassa és adott esetben újraértelmezze vagy újraértékelje néhány korábbi színháztörténeti tárgyú olvasmányát. A Nánay István szerkesztette Harag György színháza és a Kötő József szerkesztette A színház fanatikusa – Senkálszky Endre életregénye mindenképp odakívánkozik a Színház álom-indulattal mellé.

 

A Nagybányán bemutatott Victor Hugo: Ruy Blas előadást a színháztörténet Harag György vagy Harag György és Szabó József Ódzsa közös előadásaként jegyzi. Ezzel szemben Ódzsa története szerint Harag elkezdte ugyan az előadás olvasópróbáit, de egyéb kötelezettségei miatt már nem vett részt a színrevitelben. Hogy pontosan mi is történt, azt ma már aligha lehet pontosan rekonstruálni, az viszont beszédes, hogy összevetve a különböző forrásokat, kiderül: az 1954/55-ös évadban, a Ruy Blas bemutatójának évében Harag György összesen két előadást jegyez, mindkettőt társrendezőként, majd az 1955/56-os évad elején moszkvai tanulmányúton vesz részt.

 

Ódzsa így idézi fel a Ruy Blas körüli történéseket:

 

„Az előadás plakátjára hálából és tiszteletből felírattam a nevem mellé Harag György nevét is […] következő évadban a kolozsvári vendégszereplésünk alkalmával együtt néztük meg közös előadásunkat […]. A szünetben azt mondta nekem Gyuri tréfásan:

 

Te Ódzsa, ez az előadás olyan jó, hogy mindenki nekem fog gratulálni.”

 

Igaza lett.

 

Szabó József Ódzsa történetének és így a Színház álom-indulattal című kötetnek igen fontos szerepe lehet a huszadik század második felének színháztörténeti feldolgozásában, illetve a már rendelkezésünkre álló ismeretek pontosításában. Miközben a korábban megjelent színháztörténeti és színháztörténeti jellegű írások ha némileg töredékesen is jórészt lefedik a Színház álom-indulattal által bemutatott időszakot, a könyv személyessége és a bemutatott, több mint fél évszázadot felölelő időszak egyetlen nézőpontból történő megközelítése miatt olyan kapcsolatok megteremtését teszi lehetővé, amelyekre eddig nem vagy kizárólag jelentős kutatómunka árán nyílt lehetőség.

 

Ugyanakkor a Színház álom-indulattal elsősorban nem színháztörténeti műnek készült. Még ha részben annak is íródott, a szerkesztés és a nyomdai munkálatok eredményeként egy, a régi rajongók és barátok irányába tett gesztus lett belőle. A nyomdai kivitelezés, a formátum tekintetében leginkább képzőművészeti albumra emlékeztet, igaz, ezt a legkevésbé sem lehet negatívumként felróni. A kötettel kapcsolatban felmerülő hiányérzet, elégedetlenség, ha van is, inkább abból fakad, hogy világosan látszik: a sorok között sokkal több részlet bújik meg, mint amit az érintettek személyes ismerete, a bemutatott időszak megtapasztalása nélkül ki lehet olvasni. A könyv meglévő kétszázhatvan oldala leginkább csak alapnak tűnik egy jóval hosszabb kutatáshoz. Ez viszont már aligha a Szabó József Ódzsa dolga. A Színház álom-indulattal megírásával végre megtette a szükséges lépést az elfelejthetetlenség felé.
 
 
 
Szabó József Ódzsa: Színház álom-indulattal. Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2016.