One Way Ticket to… Know, Where?




 

 
Jegyzet Serestély Zalán jegyzeteiről. A nonhumánhoz.

 
 

Serestély Zalán legújabb kötete aggodalmat kelt. Nem áll össze. Nem esik szét. Aggasztóan igaz mindkét állítás. Ami pedig a legvérpezsdítőbb ebben az egészben, hogy az előbb említett aggodalom az egyik lehető legjobb fajtából való, amit szövegek kapcsán meg tud tapasztalni az ember. Próbáljuk hát megfogni, mi is az, amit most a Korunk – Komp-Press Kiadó jóvoltából a kezünkben tarthatunk.

 

Kezdjük talán azzal, hogy a kötet jórészt korábban – főként a Helikonban és a szemen – megjelent írásokat gyűjt egybe. Ötletes alcíme jelzi a műfaji homogenizálhatatlanságot: elfér benne tanulmány Borgesről és Nemes Nagyról, értekezés a kontingencia fogalmáról, esszé Kelet-Európáról, jegyzet Lajka kutyáról, sőt, személyes történet is madarakról, egy mezei nyúlról és egy Opel Astráról, persze a végén kis csavarral. Kifelé.

 

Ez a kifelé pedig épp az, ami a vér pezsdülését, azt a fajta borzongó aggodalmat adja, amitől az olvasó ötpercenként félre kell tolja maga elől a betűhalmazt, hogy tisztán meredhessen a semmibe. Tisztán, vagyis megszabadítva. Megszabadítva kategóriáktól, az egymást kizáró partikularitások önzőségétől, mindentől, amitől az adott témában meg lehet szabadulni. A téma pedig pontosan annyira szabad és csapongó, hogy attól a kötet nem áll össze (süppedősen sűrű, fojtogató masszává), és nem esik szét (egymással diskurzusba nem keveredő darabokra). De hát miről is szól tulajdonképpen e kötet?

 

Említettem, hogy az alcím ötletes, ugyanakkor cselhez is folyamodik. Azt állítja ugyanis, hogy jegyzetekkel lesz dolgunk, amik majd a nonhumánról szólnak. Hogy a jegyzet mi mindent takart, azt már elsoroltuk, de hogy a nonhumán a nem-emberin kívül még mire vonatkozhat, arra csak a kötet végigolvasása adja meg a választ. Ez a nonhumán ugyanis nem annyira az írások tárgyát minősíti, inkább a látva-írva-olvasva kutakodó ember viselkedését, szemléletmódját: a jegyzetek a nonhumán, vagyis nem humán látásmódhoz szólnak. Nem olyan állati, növényi, sőt, élettelen entitásokról beszélnek, amik az emberivel szembehelyezkedve nem humánok, azaz nonhumánok, sokkal inkább mindenről szólnak, ami nonhumán szemüvegen át szemügyre vehető. Mindenről, amit meg tudunk látni akkor (is), amikor nem emberként tekintünk ki önmagunkból. Amikor feladjuk a humánumot, hogy képessé váljunk látni. Amikor feladjuk annak a vágyát, hogy meghatározzuk, mi az ember és mi nem az. Meghatározzuk, azaz határt vonjunk. Ezen kitekintés lehetőségére a legszembetűnőbben akkor ad példát a könyv, mikor listázza, hány- és hányféleképpen tudunk lezárt kategóriaként (emberként, zoon politikonként, autoriter erőként) tekinteni egy másik, ugyancsak lezárt kategóriára (amelyet éppen mi zártunk le, lett légyen az nő, állat, cigány, zsidó, hajléktalan, vagy maga a természet). Kegyetlen listát kapunk olyan paradigmákról, amelyek meghatározták emberi gondolkodásunkat: a görög városállamok bűnbakállításának depolitizáló gesztusáról és rációalapú politikai felosztásáról, a zsidó-keresztény hagyomány felsőbbrendűségre aposztrofáló lélekképzetéről, a karteziánus filozófia test-lélek dualizmusáról, a nyugati kultúra vadőr- és kertészszerepeiről mint a környezetre felügyelő és azt alakító prediszpozíciókról, és így tovább.

 

De ugyanakkor „tudósít” a könyv a kapcsolatteremtés tereiben megnyilvánuló explicit előíró paradigmák hiányának felszabadító voltáról is. Az erotikus, azaz zsigerien érzéki érintkezés ősszabadságáról, sőt, „szexuális megértésről” is. Avagy középkori bestiáriumok mágikus gondolkodásáról, amely nem választja szét a jelentést és a jelölőt, az értelmet és a testet, nem engedvén kizsákmányolni, használni, hasznosítani azt. Ilyesmikről is szól e kötet.

 

Ha mégis vezérfonalat kéne keresni a műben, amire felfűzhessük a szövegeket – hiszen mégis csak kötetről beszélünk, kell, hogy legyen valamiféle kézzelfogható vezérfonál! –, akkor a Nemes Nagy szövegeinek vizsgálata során előkerülő Földényi F. László-parafrázisra lehetne asszociálnunk, Serestély ugyanis egyetért Földényivel abban, hogy „a természettel kapcsolatos definícióknak a preszókratikus filozófia óta egészen más a tárgya, mint maga a természet, a különböző századok különböző természetfilozófiáiban tulajdonképpen az embernek a saját sorsához fűződő viszonya az, ami kifejezésre jut.” A kötet ezen észrevételt folyamatosan szem előtt tartja. Annak a kiindulópontjáról van itt szó, hogy miért is akarjuk ledobni a fent említett ember-szemüveget. A kapott válasz az, hogy tudniillik azért, mert soha nem néztünk még szét nélküle. Nem arról van szó a nonhumán kapcsán, hogy miért látjuk folyamatosan az emberhez képest viszonylagosnak, hanem arról, hogy miért nem tudjuk másnak látni. Nem döntés kérdése, hogy ne annak lássuk. A helyzet sokkal aggasztóbb: a „választás” egyik serpenyőjében ott a depolitizált, tárgyiasított, használt, kihasznált, megformált, megnyesett, kizsigerelt, kategóriákba beszorított és politeiákból kiszorított nonhumán, amelyre az Ember embersége tükrében néz. A másik serpenyőben ott a semmi. Pontosabban annak a felismerése, hogy nincs alternatíva. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem lehet, nem létezhet alternatíva, csupáncsak arról, hogy épp most nincsen. Aggodalomra ad okot ez a felismerés, de ez az aggodalom korántsem kétségbeejtő, sokkal inkább borzongató, a keresés izgalmát meglebegtető, és nem utolsósorban felelősségteljes aggodalom.

 
Pontosítsunk: az alternatíva létezget. Kezd alakulni, összeállni és szétbomlani, hogy összeálljon újra. Az alternatíva benne van a szövegek végén felmerülő kérdésekben. Abban, hogy mennyire gép az állat, és mennyire gép az ember? Hogy volt-e az állatoknak Bábele? Hogy megillet-e mindenkit valamennyi jog? Sőt, el lehet-e vitatni a joghoz való jogot? Nyolcvan éve el lehetett-e a zsidóktól? És most bármilyen lénytársunktól? Hogy hogyan kerül ki valaki/valami az érzékelhető vonzásköréből? Hogy idegen-e az állattól a politika? A társadalmiság? Mi az élet a nonhumán számára: a körülmények szorítása, vagy a lét lehetősége? Esetlegesség vagy szükségszerűség? És egyáltalán: feláldozta-e magát Lajka kutya az űrben az emberiségért? Sőt, jogos-e feltenni a kérdést, hiszen Lajka számára a világ nem volt felosztható áldozatokra és nyertesekre, „telítettségre és ürességre, hódoltságra és hódolatlanságra, sötétségre és világosságra, megsirathatóra és megsirathatatlanra, anyagra és formára”. Ahogy kijjebb és kijjebb lépdelünk az egymást kizáró partikularitások kategóriáiból, úgy lesz egyre több a sőt, az egyáltalán, a de, az elvégre, a mégis, sőt, a nahát.

 

Végső soron ebben áll Serestély Zalán kötetének ereje: úgy beszélni etikáról, politikáról, társadalomról, létfilozófiáról az állat, a nonhumán kapcsán, hogy a kérdések vigyenek előre, ne pedig valamiféle célelvű megtalálásvágy. Amit találni lehet a jegyzetekben, azt csak feltalálni lehet, megtalálni nem. Nem volt ott. A kérdezésünk teszi jelenlévővé. A kérdezésünk teszi a szovjet, kísérleti Lajka kutyát egyszerűen csak… Lajkává.

 

 

 

Serestély Zalán: One Way Ticket – Jegyzetek a nonhumánhoz. Korunk – Komp-Press Kiadó , Kolozsvár, 2018.