Önmagunkat meg nem találni




 

Günter Kunert: A véletlen archeológiája. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017. Fordította Benő Eszter.

 
 

Günter Kunert a második világháború utáni időszak egyik legsokszínűbb, legtermékenyebb német írója, költője, akire nagy hatással volt a történelem alakulása. Amit talán ő inkább véletlennek nevezne, mint ahogy ezt a kötet címe is sejteti. Csakhogy Kunert poétikája esetében nemcsak az egyetemes történelem játszik nagy szerepet, hanem a személyes történelem, az egyén sorsa és a külső ráhatások kölcsönhatása, ami mérvadó. Ennek okán a legkézenfekvőbb az lenne, ha kötetét az egzisztencialista filozófia irányából olvasnánk, értelmeznénk. Valójában ez nem ilyen egyszerű, hiszen a költő nemcsak létkérdésekkel foglakozik – meglehetősen nihilista szemlélettel –, hanem ökokritikai, társadalmi, irodalomelméleti problémákat is megfogalmaz verseiben. A kötet heterogén jellegét betudhatnánk akár annak is, hogy ez a Benő Eszter által fordított és utóhangolt kötet válogatás, ami ízelítőként próbálná többféleképpen feltárni, árnyalni Kunert költői világát. De ebben az esetben egy örökké kereső, folyamatosan megújuló poézisről beszélhetünk. Archeológusként ő is „(…) tudja, hol/ vár rá az ismeretlen” (58.), de ez tulajdonképpen egyfajta játékként, létállapotként is felfogható: „némelyek / csak azért keresnek valamit, hogy önmagukat meg ne találják” (58.), ami sokszor mellékutakhoz, az élet vagy akár a művészet paradoxonaihoz vezet. A kötet hangulatát a tudni nem akarás és az elkerülhetetlen felismerések bizonytalanságának feszültsége adja. Ami tulajdonképpen szembesítés, Kunert szembesíti az embert kicsinyes hiábavalóságával, az állandó önbecsapással, a felelősségvállalás hiányával vagy annak téves értelmezésével. Elhint enyhítő körülményeket, külső és belső nyomásokat, amelyek kiirthatatlan társadalmi betegségekként értelmeződnek: „új társadalmak/ régi gyermekbetegsége.” (156.). Valamint górcső alá veszi a költészetet mint haldokló médiumot, párhuzamot teremtve az elidegenedéssel, s ezáltal a kommunikáció hiábavalóságával. Gyalázza a nyelvet, az időt, a történészeket, az elmúlást, de közben olyan elemi pillanatokat, életesszenciákat pendít meg, amelyekkel megtanít úgy élni, hogy elfogadjuk világunkat annak hibáival együtt.