Öregszik bennünk




Szentes Zágon: Oktoprocessor

 

hommage á Kányádi Sándor

 

 

Hogy akarsz meghalni?
– kérdeztem magamtól,
és reszketni kezdtem,
mert sehogyan sem.

 

Fújt a szél, hogyha jól emlékszem,
apám kabátja remegett a szélben.
Azon gondolkoztunk,
az apám és én,
hogy tud a vonzás
a lét szerkezetén,
de legalábbis időn és téren
keresztülhatni.

 

Mécsest fogtam, tüzet adott nekem.
Fáztunk. A szigorú betonképleten
ügyetlen mozdulatba zárva
rángatózott a gyertya lángja.
A kőtömb hosszú árnyakat vedlett.
Körülálltuk, etettük a csendet.

 

Ez előtt alig öt hónappal
a dédapám kikísért a kapuig,
felnézett rám – alacsony bányászember volt, szemei opálosak,
haja, mint megfagyott hullámok –
és azt mondta,
hogy nem kap rendesen levegőt.

 

A dombvidéki nap.
A szilárduló iszap.

 

Ahogyan mindenki magába vágyik vissza,
úgy élvezzük mi a számkivetést.
A haldoklókat magokkal etetjük.
Leendő fák mellett ülünk,
leendő sírok tövénél.

 

A látvány összekeveredik
az agyagos föld szagával.
Egy gomolygó barna massza –
öregszik bennünk a szeretet.

 

A szilárduló iszap.
A dombvidéki nap.

 

Elmúlt az a nyár,
eltemettük a dédapámat,
aztán elmúlt az ősz,
a karácsony,
a gyermekkorom,
és megszokás nélkül ugyan,
de kezdem elfogadni az idő természetét.

 

Bebugyolálnak engem itt
a nesztelen éjszakába.
Nagy lesz, sötét és lenge, mint
apám régi kabátja.

 

Szeretnek majd az istenek,
mert sosem hittem bennük,
s rádöbbennek, hogy nincsenek,
és más sincsen helyettük.

 

Akkor nem lesz már alattam
föld, előttem fegyver,
de úgy is minden rendben,
a megtapasztalhatatlan
éjszakába egyszer,
ha bebugyolálnak engem.

 

Mert bár senkinek sem érdeke
megjegyezni, merre jártam,
lépteimnek elég súlyt ad a
végtelenség érzete
és a végesség tudata.

 

 

Bék Timur 1997 telén született Szászváron. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen hallgat magyart, médiát, pedagógiát és Pink Floydot. Idén jelent meg első kötete Aszterión címmel, amiért Khelidón-díjat kapott.