Őskor, Sinistra és más peremvidékek




 

Olga Tokarczukot olvasok. Gáz, tudom. Mármint az, hogy az ember akkor kezdi el olvasni egy író életművét, miután az irodalmi Nobel-díjat kapott. Elkezdi gyorsan bepótolni. Annál is inkább, mert a kortárs lengyel irodalomból eddig Andrzej Stasiuk volt az, akitől bármit képes voltam, vagyok elolvasni, ha a kezembe kerül, kicsit sajnálom, hogy – ismerve a díjazási mechanizmus geopolitikai illemtanát – belátható időn belül őt egészen biztosan nem tünteti ki a svéd királyi akadémia, és nem nyugtázhatom titkon, magamban, hogy ezúttal nincs mit bepótolnom.

 

Olvasom tehát ezt a sűrű szövésű, lengyel mítoszi-történelmi allegóriát, ezt a huszadik századi, mégis archaikus hangulatú közép-kelet-európai Macondo-történetet, az Őskor és más időket, és az jár a fejemben, hogy Tokarczuk, ha csak ezt az egy könyvet írta volna, akkor is méltán vált világhírűvé, viszont ha ezért a típusú és szerkezetű szépprózáért irodalmi Nobel-díjat érdemel egy szerző, akkor Bodor Ádám miért nem kapta meg, hiszen a kevésbé mesés, ámde jóval nyomasztóbb Sinistra körzet is valahol Őskor („Prawiek”) közelében helyezkedik el a kákáeurópai irodalom és önismeret szellemi vaktérképén, bár talán jóval inkább a peremvidék felé, minden értelemben. Pedig Bodor is megjelent angolul, mégse nem. Nem Tokarczukról és nem Bodorról van itt szó, ők csak példák, és még azt is megengedem, hogy erőltetett a köztük lévő párhuzam, hanem arról, hogyan is működik ez az egész.

 

Ez a nem is tudnám megmondani, micsoda. Nemrég egy költői asztaltársaságban parázs vita kerekedett arról, hogyan működik a kánon, van-e egyáltalán manapság ilyen, vagy csak kánonok vannak, többesszámban, oda hogyan lehet bekerülni, kik határozzák meg, milyen kritériumok alapján, mennyire időtálló egy ilyenszerű rangsorolás, összefügg-e a kánon(ok)ba való bekerülés az olvasottsággal, meghatározhatja-e a piac az egyes szerzők és tendenciák kanonizálódását, el lehet-e különíteni élesen a kánon(ok) és a piac(ok?) működését, meg más effélék. Nem ragoznám ezt különösebben, álláspontokra szétszálazva, költők, írók képesek órákon keresztül élet-halálra menő – és az elfogyasztott alkoholmennyiséggel arányosan növekvő intenzitású – vitákat folytatni olyan kérdésekről, amelyek rajtuk kívül senkit nem érdekelnek, de az mégiscsak megér egy misét, hogyan kerül egy szerző, egy irodalmi mű az olvasók éjjeliszekrényére, illetve a tankönyvekbe, és a kettő között van-e valamiféle összefüggés. Az elég hamar kiderült, hogy hajlamosak vagyunk keverni a piaci szempontokat a kánoni magaslatokkal, vagyis könnyen támadhat az az illúziónk, hogy attól, mert egy író (szépírókról beszélünk itten, nem holmi közismert lektűrgyárosokról, tisztázzuk) ma népszerű – már amennyire népszerűségnek lehet nevezni azt a nyomorúságos olvasottságot, ami a legismertebbeknek is kijár –, bizonyára egyirányú jegye van az Olümposzra. Mert sok nyelvre lefordították. Mert kapott díjakat. Mert írtak róla az ÉS-ben. Pedig lehet, hogy hetven év múlva nem fognak emlékezni rá, vagy legfennebb lábjegyzet lesz; de akkor meg mit értettünk félre mi, mai olvasók, ítészek, írók, mivel győzött meg, mivel vette le a lábáról a kánon és a piac egymástól talán mégsem egészen független szálait mozgató kortársakat.

 

Mindez közhely, persze. Mégis ott bizsereg bennem, hogy Tokarczukot, például, mi emelte fel, a kánon vagy a piac, vagy mindkettő, vagy csak szerencsés csillagzat alatt született, vagy korszakos jelentősége tényleg megkérdőjelezhetetlen, és hogy ez mikor válik nyilvánvalóvá, hogy van-e olyan lengyel író, aki sokkal jobb nála, csak ott bolyong valamiért az elismerés peremvidékén, akaratán kívül vagy épp tudatosan, hogy hol van az a pont, ahol, amikor eldől minden. És hogy számít-e ez az egész, vagy csak tisztán hübrisz, a mi szánalmas kapaszkodásunk a halhatatlanság reményébe, és jobb, ha egyszerűen nem is gondolunk semmi ilyesmire. Hiszen: „Semmi értelme a világteremtésnek – gondolja Isten. – A világteremtés nem vezet sehova, nem bont ki, nem tágít, nem változtat semmit. Hiábavaló.” Pont idáig értem Tokarczuk olvasásában.