Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt




Intermezzo 1

 

egyszer a tengeren úgy szíven ütött egy hullám

homályosodik azóta minden aszályos napok partjai közt

akadályverseny önmagaddal szólj mi lesz ebből?

megmaradni csak megmaradni! messze hordó tautológia

hát mondjad a verset fiúnak lánynak perspektíva pörgést

te a régi vagy (arcsisak és száj-mínuszjel) régen ki voltál?

nem érdekel ringó hajó kéklő mennybolt bazárok kuplerájok

sem barbár derű eltévedt lovas moszkvai párizsi utcák

hiányuk penge szemedbe költözött úgyis

te hű maradtál beier is mondta az erkélyen mihez?

László napján ittátok a bort kint júniusi rekkenőség

egyszer a tengeren az a hullám úgy szíven ütött

láttad magad egy pódiumon az erőszakra nem esküszöl meg

minek erőszak? megteszi a félelem is terjed bennünk a kór

pontosan tudják ezt is akarják ó végső önvizsgálat

amikor útnak indul a férfi s az sem érdekli hova ér

 

 

15. A világ fővárosa

 

 

És szél támad, megmozgatja a fák leveleit,

valahol felsír egy madár

és a tisztáson megjelenik a színész.

Villanunk egyet, megpörget az örvény és elragad.

Szikraesőben, fényözönben kerengünk

és hirtelen landolunk egy New York-i utcán.

Nem lehet megállapítani, hogy nappal van-e

vagy éjszaka, nyár-e, tavasz vagy éppen ősz?

Vakítanak a fényreklámok. Szirénáznak a

rendőrautók. Surrogások, csikorgások,

sikoltások, ordítások, jajgatások őrjítenek meg.

Transzvesztiták, magas csizmás, miniruhás,

nagymellű kurvák, baseballjátékosok,

görkorcsolyázó tinédzserek kerülgetnek.

Néha egy-egy, félénken körbepillantó,

lépteit meggyorsító, öltönyös alak tűnik fel,

aztán megint magassarkú, ringatózó,

hosszú ruhás nők jönnek. Sodor a forgatag.

Labdázó gyerekek, fekete reverendás papok.

Magas fejhangon panaszaikat ecsetelő

lábatlan koldusok. Kínaiak, japánok,

koreaiak, vietnámiak, négerek, meszticek,

kreolok, cigányok, mulattok, hinduk.

Burnuszos arabok, kerge bohócok,

tengerészgyalogosok, tűzoltók, prédikátorok,

trombitások, dobosok, egy-egy elmélyülten

játszó utcai hegedűs. Fekete öltönyös,

maguk elé meredő zsidók, sebesen pörgő

nyelvvel vitatkozó, fehér nadrágban,

fehér ingben virító olaszok.

Fekete szemüveges, tweedzakós ügynökök.

James Bond és társai.

Hosszú, sötét kabátos, kopasz,

hadarva vitatkozó német fiatalemberek.

Rohanó Porto Ricó-iak, mintha menekülnének

láthatatlan üldözőik elől?

Lüszterkabátos ügyvédek.

Parafa sisakos gyarmatáru kereskedők.

Józanok és részegek,

kimeredt szemű, belőtt lányok.

Tántorgó drogos fiúk.

Néha egy-egy figyelmesen körbepillantó rendőr,

egy-egy vörös kabátos,

puttonyos részeg Mikulás.

Az utca megunhatatlan filmje.

Különös pár tűnik fel, egymásba kapaszkodva.

Egy rongyokba öltözött öregasszony és egy

csizmanadrágos, félmeztelen, őszülő szakállú,

manuszban csoszogó öregember. Erősen néznek.

„Itt éltem én” – legyint Öcsi.

Nem, mindez nem lehet álom!

Túl konkrét, túl eleven, túl valószerű!

Hirtelen érzem meg a szagokat is.

A szagegyveleg egyszerűen kielemezhetetlen.

A mosdatlan emberi testek szaga, alkohol,

fokhagyma, kámfor, fertőtlenítő- és illatszerek

szagába vegyül. Komoran gőzölögnek

az utcára kivezetett csövek, gyomorforgató

bűzöket árasztó csatornák, s egy-egy lángoló

hordó mellett hajléktalanok toporognak.

Nem, mindez egyszerűen nem lehet álom!

Magunk elé meredve, szédülten támolygunk.

Ki tudja, merre? „És ez a világ fővárosa” –

vigyorog Öcsi. – Ide vágytam én.

A bolond, a transsylvaniai Julien Sorel.

 

 

Intermezzo 2

 

 

láttad magad egy pódiumon az erőszakra nem esküszöl meg

minek erőszak? megteszi a félelem is terjed bennünk a kór

pontosan tudják ezt is akarják ó végső önvizsgálat

amikor útnak indul a férfi s az sem érdekli hova ér

„csak tudnám meg már egyszer mennyit érek” – mélázott cs.

„de hát mikor szembesül az ember önmagával? nincs tükör”

csak a feszültség nő mellkasunk mögött csak a képzelet vérzik

a szemben lévő parton örök éjszakában az arcod falazzák be

örök sötétségben marad az arcod a fényre kitörni

a fényre kitörni nem te fogsz te hű maradtál

azt sem fontos tudni mihez? minek mindent kimondani

azt hittem ha mindent kimond az ember feloldozást nyer

de hát ki oldozott volna fel és mi alól?! szólj ezt akartad?

egyszer a tengeren a tengeren úgy szíven ütött az a hullám

láttam akárha robogó vonatból az élet suhanó tájait

a nyár ez a nyár is eltelik és a Galápagos szigetekről

a Galápagos szigetekről megint nem telefonál senki

egyszer a tengeren úgy szíven ütött az a hullám

„leheleted a homlokom gyöngyével be nem futja többé

szemed kutjából soha többé hangodba nem botlom már többé

erről a sötét hegyoldalról el nem mozdulok soha többé”

talán a rum teszi a fehér éjszakák vakít a felismerés

közhelyszerű ez is közhelyszerű akár másolat-életünk

éltek már mások is ugyanígy sőt nehezebben nehéz időben

zúgtak a traktorok a fekete kocsik zúgtak a bombázók is

de hagyjuk a jelképeket más nyaraknak más gerilláknak

mások is hűek maradtak mindhalálig a félelemhez

vannak akik erről is szebben tudnak hallgatni nálam

 

 

16. A véletlen

 

 

Két hatalmas termetű néger áll elénk.

Nem mehetünk tovább! Az egyik

kezében figyelmeztetően, mint egy

hajnali számonkérés, megvillan a görbe kés,

s a zöldes-vöröses fényreklámok vakító

fényét villantja, könnyező szemünkbe.

Pénzt, szólal meg rekedten a halefet kezében

elképesztő gyorsasággal forgató néger,

mire egymás szavába vágva kezdjük

magyarázni, hogy nem adhatunk,

pénzünk momentán nincsen,

mi erdélyiek vagyunk, mondom, nem is

tudom, miért, s hangsúlyozottan

ismétlem, Transsylvania, mire röhögni

kezdenek. Drakula, mondják egymásnak,

s a magasabb végre elteszi a kést!

Egy-egy dobozos amerikai sört

nyújtanak felénk. A járda szélére ülünk le,

újságot teszünk magunk alá,

hogy ne kenjük össze fehér nadrágunkat.

A sörük gyenge, de legalább hideg.

A mellettünk gőzölgő csövekből áradó,

fehéres árnyalakzatok fejük körül

gomolyognak, meg-megvillan sötét arcuk.

A minket figyelmesen nézegető

szemekben együttérzés. „Drakula” –

mondja harmadszor is a késes, s ismét felröhög.

Vámpírok tűnnek fel a gőzben.

Szájuk széléről nyalják a vért.

Mindez ismét valószerűtlen, lehunyom a szemem,

abban a reményben, hogyha kinyitom,

eltűnik a New York-i utca, de nem tűnik el!

Ott van, a maga nyomasztó jelenvalóságában

és foglyul ejt. Isszuk a sört. Alakjuk

ott foszforeszkál a reklámok fényében.

A késes néger mesélni kezdi, hogy az

előbbi dolog csupán egy móka volt,

ő nem rabló, pusztán tréfálkozott velünk,

ő taxisofőr. Csakhogy igen furcsa dolgok

történtek vele az előbb. Hajnal óta

szolgálatban volt, megéhezett, felugrott

valamit falni, a lakásába. Itt lakik

a szomszédban, bök az állával

a hátunk mögött álló, a gőzben elmosódott,

több emeletes bérház felé, csak úgy,

sietősen, állva evett is egy szelet húst,

kenyérrel, ivott is egy csésze jázminteát,

mert az a kedvence, attól valahogyan

felfrissül, újra energiával tölti fel

és éppen készült visszajönni az utcára,

taxizni tovább, már az ajtóban állott,

amikor váratlanul megcsördült a telefon.

Kedvetlenül ugyan, de visszabattyogott.

Elképzelni sem tudta, hogy ki a franc

zavarhatja ebben az órában?

Ezt kiderítendő, felvette a kagylót.

Egy haverje hívta, valahonnan a Fülöp-szigetekről,

ahol katona. Jól elvitték őt is a hazából.

Jó messzire! Épp szomorú sorsát ecsetelte.

„Nincsenek biztonságban, azok az átkozott

terroristák mindenütt ott vannak!

A legváratlanabb időben,

helyeken robbannak sunyi bombáik!”

Ekkor hatalmas csattanásokat,

csörömpöléseket hallott az utcáról,

és a telefonkagylóval a kezében,

ez az előnye a több mint tíz méter hosszú

zsinórnak, kirohant a balkonra, belebotolva

az üres üvegekbe, s a fájdalomtól sziszegve,

döbbenten észlelte, hogy kocsija sehol!

Miközben a haver az amerikaiak elleni,

alamuszi gyűlöletről, a Fülöp-szigeteken is

egyre gyakoribb terrorista akciókról mesélt,

ide-oda forogva, végre észrevette,

hogy az ő imádott sárga taxija ott hever,

romokban a szomszéd járda szélén.

Tehát nem ott, ahol az előbb hagyta!

És egy hatalmas tankert épp leállítanak

a zsaruk, valószínű azért, mert az idióta sofőr

véletlenül átgázolt rajta. Nem az utat nézte,

hanem egy pornómagazint, amit még most is

tehetetlenül, a mocskos kezében szorongatott.

Az ő taxijának már annyi, gondolta,

mikor a haver elmesélte, „hogy épp be akart

térni egy bárba, bevágni egy felest,

amikor kioldódott a cipőfűzője, s amíg lehajolt

és megkötötte, nehogy belebotolva elessen,

az égbe szállott a bár! Ha nem oldódik ki

a cipőfűzője és belép, akkor ő is meghal!

Hát nem, ebbe kétségtelenül bele lehet őrülni,

a bombák mindenütt ott vannak.”

Igen, ott, sunnyogta ő, de bocs,

most leteszem, haver, éppen most

trancsírozta fel egy infantilis állat a taximat!

Érted te ezt? „Nem, nem értem – mondotta

kedvetlenül a másik –, és te most

honnan beszélsz, a másvilágról? Benne voltál?”

Nem voltam benne, feljöttem valamit enni,

s épp akartam lerohanni, amikor hívtál, haver,

ha nem hívsz, akkor most nem

beszélhetnél velem, a taxi romjai

között feküdnék, darabokra szaggatva!

„Velünk valaki játszik, haver,

nem gondolod? Majd még hívlak.”

Jó, hívjál, válaszolta ő, és ne hősködj,

vigyázz magadra! „Mind vigyázhatok,

ha a fekete seggem alatt robban fel egy bomba.”

Hát ez az, imádkozni kell,

az Úr megsegít, vágta le ő a kagylót.

Már csak benne bízhatunk, mert kiben másban?

Elnökökben, vezérekben nem!

És akkor eszébe jutott, hogy nincsen biztosítása!

Elfelejtette megújítani, így neki annyi!

A taxiját elviszik a roncstelepre, s ő mehet

megint az utcára, amíg össze nem szed

annyi pénzt, hogy újat vásárolhasson.

Kisántikált, a háza mellett találkozott

ezzel a haverrel, mutat a sörét kortyoló társára,

s akkor jöttünk mi, ki tudja, honnan a bánatból

idepottyant, fehérruhás ágrólszakadtak!

Gondolták, megtréfálnak, de… A férfi elhallgat,

felugrik, társát is felrántja. Nyúlcipő, a zsarvak,

üvölti és eszeveszetten rohanni kezdenek.