Papírváros-szilánkok. Részlet egy lassúdad regényből




Győrffy László: WREK (Extravagant Rubbish. A Remix of Progress)

 

fejem fölött imbolyog a lámpa / ilyen lehet a vallatószobákban is / nincs itt levegő / valamitől légszomjam van / sötét, pedig a lámpát felkapcsolta valaki / vagy égve felejtette a villanyt / gyér a levegő / szűk a helyiség / forog alattam a szék, valaki mintha forgatná / én nem, és valaki sem / de forog alattam a szék, és én is forgok vele, és egyre inkább szédülök / sötét van itt / fejem fölött a lámpaernyőből meztelen izzó meredezik alá / kialszik, meggyullad, aztán megint kialszik, aztán megint meggyullad / fölizzik és rögtön elhamvad az izzószál / rájövök, hogy bambinak hívják ezt a helyet, jártam már itt, valamikor és valakivel, és most idejöttem azzal, aki valahova kiment, és én emlékezetem szerint rendeltem már valamit / koncertzongora válik ki a sötétből, különös, hogy nem világítják meg, mégis kiválik / a fedele felnyitva, a teteje felnyitva, izzanak a betűk rajta / steinway / aztán elalszik a felirat, és amikor ismét megjelenik, már azt olvasom, stradivarius, pedig nem hegedű, hanem zongora, / amelyik úgy vált ki a homályból, hogy nem adtak rá kívülről fényt, / cigarettát veszek el az asztalról, pedig nem is dohányzom, rágyújtok, / rögtön megérzem, hogy fű van benne, / valaki idekészítette, hogy elszívjam / a sötétség valamelyik odújából apámat látom kiválni, aki kossuthot szív és nem vesz észre, füstszűrő nélküli mezítlábast / még azelőtt tovasiklik előlem a látvány, hogy megszólítanám / körülnézek / csak a zongorát látom a homályban / valami arra késztet, hogy odaüljek hozzá / nem is én ülök oda, hanem visz magával a kerek zongoraszék, nyilván ennek a steinwaynek a stradivari-széke, vagy ennek a stradivarinak a steinway-széke / elhelyezkedem a billentyűk előtt / fehér-fekete billentyűk / ilyeneket sütött a nagynéném minden húsvétkor / egyszer a feketével kezdtük, gyerekek, és a fehérrel folytattuk, máskor a fehérrel kezdtük, és a feketével folytattuk / kétszeri sütemény egy, nevetgéltük és tömtük magunkba a száraz füvet / óvatosan a klaviatúra fölé emelem a kezemet / fehér kesztyű van rajtam, nem tudom, mikor került a kezemre, azt sem értem egészen, hogy miért van rajta, de jól állhat nekem a fehér kesztyű / a klaviatúra fölé emelem ismét a kezemet, és felcsattan a taps / szemben ül a közönség, anélkül, hogy külön világítást kapna, és várja, hogy elkezdjem a koncertet / mi másért ülne szemben velem a sok elegáns nő és sötét zakós férfi / mi másért lenne itt ez a koncertzongora / és mi célból ülnék mögötte, ha nem azért, hogy zongorázzam ezeknek / a függöny takarásából integetnek mindenféle emberek, sürgetnek, hogy kezdjem el / de hát mit kezdjek el, ha nem tudok zongorázni / sohasem tanultam, és végső soron mindig is utáltam a klimpírozás hangját / a nézőtéren csönd lesz / farkasszemet nézünk / felállnék, hogy elmeneküljek, de odaragad a nadrágom a székhez / egyre többen integetnek, hogy kezdjem el / már a nézőtéren ülő emberek is széles karmozdulatokkal biztatnak a kezdésre / előttem kotta, de nem tanultam meg rendesen kottát olvasni sem / diákkoromban talán még érthettem volna hozzá, de elblicceltem a szolfézsórákat / és zavar, hogy soha életemben nem zongoráztam még / és összecsattan egy-két tenyér / és felhangzik egy-egy füttyszó / és mindkét tenyeremmel rácsapok a zongorabillentyűre, de nem ad ki hangot a hatalmas steinway / és valaki elneveti szemközt magát / aztán egyre többen kapcsolódnak be a nevetésbe / és nem tudok felállni / a kezem egy idő után boszorkányos gyorsasággal jár fel-alá a klaviatúrán / egyszerre olyan csönd lesz, mintha valaki kifújta volna a teremből a hangokat / játszom, és játszom, és játszom / és érzem, hogy a verejték egyre forróbb patakokban gördül alá az arcomról a frakkom fényes fekete selyemgallérjára / a folyosón nagy az élet / mindenkinél van valamilyen ital, remélem, nem látnak bennünket a tanárok, nem a főnökök, jó buli lesz, gondolom, és meghúzom a rumosüvegemet / főzőrum, naná, ez a pia, nyújtom a hozzám legközelebb álló felé, de eltolja az üveget / nem értem, mert együtt szoktunk inni, és mindig főzőrumot, ez az iskolai bulik egyen-­itala / látom, másoknál is van ilyen üveg / itt vannak a kollégáim is a tervezőirodából / odamegyek hozzájuk, de úgy tesznek, mintha nem ismernének meg / kínálom a főzőrumot, de csak a fejükkel intenek, hogy nem kérnek / és isszák egymáséit és a magukét / csak az enyém nem kell nekik / nem kell senkinek / beszélek hozzájuk, de nem válaszolnak / határozottan úgy érzem, hogy átnéznek rajtam / pedig mindenből levizsgáztam / már nem emlékszem, konkrétan miből is és mikor / beszélek hozzájuk, magam sem tudom, hogy mit, összevissza hebegek, csak hogy beszéljek valakivel / de nem válaszolnak / senki sem szól hozzám / minden magyarázat nélkül félrehúzódnak, és egymással beszélgetnek / néha felém néznek, olyankor felnevetnek / azt hiszem, rólam beszélnek / és rajtam nevetnek / azt hiszem vagy azt képzelem / és nem értem, mi történt és miért / megpróbálok mosolyogni, de érzem, hogy béna vagyok / és akkor feltűnik a folyosó egyik kanyarja mögül a lány, akit szeretek / a legjobb barátommal közeledik / és a legjobb barátom keze a lány szoknyája alatt matat / és látom hogy benyúl a bugyijába, az meg felnevet és úgy marad / nevetve mennek el mellettem, és betölti a fülemet, az agyamat a nevetésük / hányingert érzek, futni kezdek, de nem találom a klozetot / feltépem az ablakot és kihányok az udvarra / az oldalamra dőlök / heverek az agyagos parton / az úszóm pirosan-sárgán-kéken imbolyog a nád tövében / a többiek békákra pecáznak sárga virággal a horgukon / nagyokat puffanva durrannak szét a horogra akadt békák, amikor a levegőben megsuhogtatva a földre csapják őket / eszembe jut, hogy szolfézsra kell mennem / talán már el is késtem / de otthon felejtettem a kottákat / ki fognak rúgni, annyit hiányzom / és azt nem élem túl, ha a szüleim csalódni fognak bennem / nem tudom eldönteni, hazamenjek-e, vagy elmenjek kotta nélkül az órára / az előttem pecázó magas ember lassan megfordul / megfordul és rám mosolyog / ő a tanárom, lepődöm meg, akinél vizsgázom kell / és köszönök, és erre még jobban mosolyog / azt mondja, itt fogjuk tartani a vizsgát, amin én nagyon meglepődöm / kapásom van, de nem merek bevágni a halnak, mert a botom a tanár háta mögött van / peripatetikus vizsga lesz / persze, ezt nem kell komolyan venni, magyarázza túlzó rám figyeléssel, mert a lükeionban sem csak állva tanított arisztotelész / és hirtelen fogalmam sincs, hogy miről beszél / hogy ki a faszom az az arisztotelész / húzzak egy tételt, kapom az utasítást / a nád felé mutat, és én letépek egy levelet, feléje nyújtom / felteszi a szemüvegét és hangosan felolvassa, ami azon áll, ismeretlen szavak, ismeretlen és értelmezhetetlen mondat a tételcím / könyörgök, én nem azt tanultam meg / de ez őt nem érdekli, csak nevet és nevet / heteken át tanultam, de nem ezt / és csak nevet és csak nevet / bennem pedig lassan tudatosul, hogy rajtam nevet / és rajtam nevetnek a többiek is, akik ekkorra körénk gyűlnek / az úszómat nézem, eltűnik és nem bukkan ismét a víz fölé / a hal nagyot ránt a boton, az belecsobban a vízbe, de nem hallatszik a csobbanás a körülöttem állók nevetésétől / és halkan morajlik bentről a hajó / apám karon fog, nem értem, hogy miért ő / hol van anyám, ez nem illik / a vőlegényt ne az apja kísérje az oltárhoz / apám kisebb is mint én / komikusan festünk / munkásnadrág van rajta, betűrve a gumicsizmába a szára / inge a köldökéig ki van gombolva / látszik a mellére tetovált horgony / az istennek sem veszi le soha a sapkát a fejéről / most is a fején a barna kordbársony micisapka / egyik kezében sarlót szorongat, a másikból ömlik a vér / az előbb vágta le az egyik ujját, amikor a kerti füvet vágta sarlóval / bent az orgona megszólal / ellenőrzöm a ruhámat / tetszem magamnak, de nem szeretem az öltönyt hordani / és nem tetszik, hogy nyakkendő helyett döglött vízisikló lóg le a nyakamból a köldökömig / ismeretlen ember vezet az oltárhoz / apám a sarki kocsma bejárata elől integet / megunta vagy feladta / nem érzem, hogy cserben hagyott / nem volt ez az esküvő megbeszélve / testes ember az idegen, átizzadta még a zakóját is / hallani, ahogy tocsog a verejték a kalucsnijában / egyszerre meg akarom érteni, hogy miért vagyok itt, de az idegen szorítja a karomat, és rángat befelé / két oldalt felállnak az emberek / mindenki szépen kiöltözött, és mindenki mosolyog / köszön és én visszaköszönök, pedig nem ismerek senkit / a pap nem lesz nagyobb, ahogy az oltár közelébe érünk, mert csak egy aprócska gyerek reverendába dugva / hórihorgas, sivár és ráncos siratóasszonyok ministrálnak neki / nekünk háttal áll a menyasszony, akit feltételezésem szerint el kell vennem, arcát fátyol takarja / a pap vékony hangon közhelyeket darál, és titokban beleszív a cigarettájába, amit az oltár mögött kuporgó nagyapám nyújt neki előre időről időre / csókoljátok meg egymás, rendelkezik a pap, és egymás felé kell fordulnunk / meg is baszhatod, súgja valaki hátulról a fülembe, talán a testes ember, a násznagyom / felemeli a fátylat, és megismerem a nőt a jacobs-reklámból / a testes is onnan volt ismerős, persze, csak nagyon elhízott, mióta nem nézek tévét / nem akarom elvenni ezt a nőt, súgom a papnak / nem is ezt kell elvenned, nyugtat a kisgyerek, téged fog elvenni ez / rámutat a balomon álló testes emberre, akinek az arcát most már fehér fátyol takarja / ordítani akarok, de csak vonyítani bírok, és elnyomja hangomat az orgona / és lenyomják a hangomat a felugató ezüst templomi csengők, és mindkettő hangját elnyomja a ministráló siratóasszonyok vércsevijjogása / arra ébredek, hogy valaki áll az ágyam szélénél / sötét és gonosz árnyék / talán a halál jött el értem / mozdulatlanul áll az ágyam szélénél / mozdulatlanul áll az agyam / csak azt érzem, hogy fel kell kelnem, ezért fel akarok kelni, de nem tudok megmozdulni / a nyitott tetőtéri ablakon át bekúsznak a liánok / először kígyóknak vélem őket, és behunyom a szememet, hogy ne abba marjanak bele, amikor az arcomba harapnak / de belülről látom, hogy csak sötét, húsos liánok foglalják el a szobámat / sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon / öklendezem, és béka fordul ki a számból a takarómra / szembe fordul velem, nagy, dülledt szemeit rám mereszti, és riadtan brekeg / ez megnyugtat, mert ha felém fordult, nem tud a szemembe hugyozni, és nem égeti ki a vizelete a szememet / az árnyék egyetlen suhintással kettévágja a békát / nem látom, mivel, de ha nem kaszával, akkor sarlóval / zöld vér, váladék fröccsen az arcomra, elfordítanám a fejemet, de nem tudom, a tetőtéren túl az ég / az ablakkereten belülre kerül a göncölszekér, ebből arra következtetek, hogy hajnal van / csak áll az ágyam szélénél és vár / de csak a szememet tudom mozgatni, bénultság vett rajtam erőt / lehet, hogy háttal áll, valakit vár / és sok idő telik el / nem tudom, mennyire sok, de nagyon sok idő telik el / amikor végre kinyílik az ajtó, és valamilyen nagy fényesség ömlik be a folyosóról / katonai vezény­szavak hallatszanak odakint/ most már nem kétséges, hogy kivégzésre visznek / rángani kezdek a félelemtől / a csizmák hangja közeledik, egyre közeledik / érzem, ahogy megpattan az ér a halántékomban / várok, irdatlan a csönd / aztán távolodni kezdenek a csizmák, könyörgés hangját hallom / az ajtó becsukódik / ismét sötét, az ágyam szélénél még mindig ott áll az árnyék / és megértem, hogy valakit most kivégeznek helyettem / szamurájkarddal fogják levágni a fejét / és nem lepődöm meg, amikor vér csapódik a tetőtéri ablak nyitva hagyott üvegére / és a keskeny résen keresztül az arcomba fröcsköl a vér, megnyalom a szám szélét, és megnyugszom, ez az én vérem, nem szenvedett halált senki ártatlanul helyettem, végre megértem, azért nincsen hangom, mert már nincs a nyakamon a fejem, szamurájkarddal vágták le az eltévesztett lépések csarnokában / valaki ordít helyettem, mert hallom a hangomat / nézem az ajtóban állva, hogy robban szét a fejem / hogyan világítanak a velőcafatok a falon / az árnyék, mielőtt elindul felém, gondosan letörli a csuklyába beleégett arcáról a véremet / vért, még vért / nagyon erős ennek a szarnak a fénye / pont a pofámba világít / nyomjon, nyomjon / azt hiszem, nekem beszélnek, de ebben nem lehetek bizonyos / valami zölddel letakarva fekszem, valami kényelmetlen ágyon / csak tudnám, hogy miért világítanak az arcomba / valami maszkabál ez, mert maszkot viselnek a körülöttem futkosó emberek / nyomjon, nyomjon / persze, a gyerek / nekem is váratlanul jött, hogy terhes vagyok / nincs is kitől és nincs is barátom / ráadásul férfi vagyok / az is lehet, hogy valamelyik kóbor nő csinált nekem gyereket / kóbor numerák, azok fognak megölni, megmondta az anyám / mindenkit röptében, fiam, szégyent ne hozz a családra, mondta az apám / nekik nem lehet megmondani / lekéstem az abortuszt / nem vettem komolyan a hasamat még akkor sem, amikor már egy görögdinnye lakott benne / sörhas, lapogattam, sörhas / a vérzések elmaradása sem figyelmeztetett, mert addig sem voltak vérzéseim / nem voltak előjelek / egyszerre itt vagyok / nyomjon, nyomjon / mintha szarna, csak nyugodtan, szarja össze magát / úgy érzem, kiszakad a gyomrom / hogy szétrobbannak beleim / az orvos kezembe adja a babát / a tata vezette le a szülést, látom, ahogy leveszi arcáról a maszkot, és kezet mos a falicsapnál / szép baba, csak véres és szaros / de nem büdös, rózsaillatú / óvatosan megpuszilom / várjon, lemosom róla a nyákot / valaki elveszi és valaki nyomban visszateszi a kezembe / tisztán / még egy kis csokornyakkendőt is erősítettek a nyakára / nővérhumor, nevet valaki / a kis chaplin / és én nem tudok nevetni / rohadtul fáj a hasam, de megérte / oldalt fordítom a fejemet és megpuszilom a kis arcát / erre elkezd zsugorodni, mint a léggömb, amelyikból valamilyen apró résen keresztül szivárog a levegő / kiabálok az ápolónők után / de nem jön senki / a szobatársaim sem törődnek velem / valaki azt morogja, hogy kussoljak / egészen leereszt a babám / már csak egy ráncos, pici, szürke bőrzsák marad belőle / ringassa már, maga mafla ember, förmed rám az ápolónő az ajtóból / elkezdem ringatni, vagy inkább rázni kezdem / és a karomban szép lassan visszanyeri a régi formáját / már gügyög is és szopni akar / mondom az ápolónőnek, hogy a gyerek szopni akar / disznó, hajol bele az arcomba, minden férfi mocskos disznó, hogy én mennyire gyűlölöm a szülő apákat / nem emberek / perverz állatok / de nem rá figyelek / a babára összpontosítok, aki ismét kezd összemenni / ráncigálom és ringatom / jön vissza a színe és a formája / összezsugorodik, ha leteszem / nyújtom az orvos felé / nekem ne adja ide, én ügyeletes orvos vagyok / és akkor rúgja ki magát, ha ringatom / hát akkor ringassa, és ne akarja másoknak átpasszolni / de meddig tart ez a ringatósdi / amíg él, végig / ki amíg él / maga, vagy a baba, vagy mind a ketten / életünk végéi / életük végéig / de nagyon fáj már a karom / akkor haljon meg / ki haljon meg / valamelyikük / válasszon, maga vagy a baba / ne tegye le, mert akkor meghal / életképtelen / akár a fagyöngy / magából táplálkozik / maga nélkül életképtelen / akkor / nincs akkor / most van / ne tegye le / megértette / ne tegye le / megértettem / nagyon fáj már a karom / legyen a maga baja / ha nem tetszik, temetheti / nincs ilyen kis koporsó / elég, ha elkaparja / nevet se adjak neki / minek / fölösleges / parvenü / ringatom / ringatlak, kisédes egyetlenem / és már soha nem teszlek le / milyen szép vagy, amikor nevetsz / soha nem hittem, hogy ekkora boldogság apának lenni / pedig már három gyereket szültem / de azokat nem ringattam egy percig sem / lehet, hogy már nem is élnek / haza kell mennem / haza kell mennem / merre van itt a kijárat / a gyerekeim / igen, én hagytam ott a bőrzsákot / igen, kilyukadt / nem, nem kell / nekem nem / mit néznek / ne nézzenek / nem az enyém / nem volt az enyém soha / én nős ember vagyok / elvált / három gyerekem van / kiskorúak / gondoskodnom kell róluk / tőlem hívhatnak rendőrt is, a faszomba / rendben, elviszem / viszem / de hova tegyem / egy kukába mégse dobhatom ki a gyerekemet / ringatom-rángatom, nem fújódik föl / tarkón vág a hőség