A Danse Macabre örök




Soó Zöld Margit: A gép II

 

Azokban az időkben, amikor nem gyilkos mikroorganizmusok, hanem a szén-dioxid-kibocsátás miatt aggódtunk, és iskolakerülő iskoláslányokat tartottunk hősöknek a most élet-halál harcot vívó orvosok, nővérek, ápolók, mentősök, önkéntesek helyett (azaz alig néhány, örökkévalóságnak tűnő héttel ezelőtt), a világvége-próféciák valódi reneszánszának lehettünk tanúi. A jelenkor új flagellánsai végigvonultak a világ nagyvárosain, hirdetve, hogy – ó, a szegény költő! – „az emberfaj sárkányfog-vetemény”, közeleg az ítéletnap, amire bőségesen rászolgáltunk, hiszen az embergyermek rákos daganat a Földanya testén. Aztán amikor „a föld megnyitotta az ő száját”, kiderült, hogy senkinek sem akaródzik vállalnia az önkéntes bűnhődést – inkább elrejtőzünk a pusztulás elől.

 

A nagy megpróbáltatások, különösen a járványok kísérőjelensége a kollektív önostorozás mellett a Danse Macabre valamilyen alakváltozata; az az egyszerű, mégis hétköznapjainkban eltemetett tudás, hogy mindenkit elvisz a halál. Nem válogat, előtte mindnyájan egyenlőek vagyunk, a császár, a dáma, a bankár, a püspök, a szajha, a paraszt egyaránt védtelen – amint azt tudjuk a középkori haláltánc-reprezentációkból. És amikor azt látjuk, hogy kormányfők, miniszterek, hercegek, sztárszínészek, üzletemberek és képviselők fertőződnek meg ugyanúgy, mint bárki más, nem tudunk többet tenni, mint akkor, amikor pestis pusztított Európa tájain: bezárkózunk, elkülönülünk embertársainktól, fegyelmezetten egy helyben maradunk, és reméljük, hogy az „ellenség” nem talál ránk. Az űrkutatás, a készülő Mars-expedíciók, a génmanipuláció, a klónozási kísérletek, a mesterséges intelligencia, a nemátalakító műtétek, az általános digitalizáció korában nem az orvostudomány és a technológia fejlettségébe vetjük a bizodalmunkat, hanem egy több száz éves, az állítólagosan „sötét” középkorba visszanyúló módszerbe, amelyet először a velenceiek alkalmaztak, hogy megvédjék városukat a tengeri úton érkező távoli betegségek tovaterjedésétől: a karanténba. Arcvédőnk mint a pestisdoktorok madármaszkja – eljövendő korokban ez lesz a huszonegyedik századi vírus-­ikonográfia központi eleme.

 

Most tele a padlás a vészhelyzet legkülönfélébb értelmezéseivel, komolyan veendő elemzések és futóbolondok vágyvezérelt képzelgései versengenek a képernyők előtt kuporgó milliók figyelméért, de abban megegyezni látszanak, hogy a járvány elvonulása után semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt.

 

Fogadjuk kellő kétellyel ezeket a jóslatokat. A kiürült utcák és terek, melyeket helyenként újra elkezd birtokába venni a természet, az embertől elhagyott, mozdulatlanságba dermedt világ, a maszkok mögött rejtőző emberek képe, a velünk maradó bizalmatlanság mind arra emlékeztet, hogy a lényeges dolgok alig változnak valamit. A múlt itt van és sose lesz vége.