A guineai utazás, avagy Isten otthon marad




Walter Paget illusztrációja a Robinson Crusoe-hoz.

 

„Bírod még?” Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit nekem szegeznek – virtuálisan, persze – rég nem látott ismerősök, barátok. Ilyenkor kissé pironkodva kell bevallanom: nemhogy bírom még, de kifejezetten jól érzem magam („rohaggyá’ meg”, válaszolta erre szokott fanyar humorával egy kedves cimborám). A kijárási tilalomnak kétségkívül vannak hátrányai, de a bevezetése óta eltelt időszak legfőbb fejleménye mégiscsak az volt számomra, hogy az idő visszazökkent abba a kerékvágásba, amely nagyjából megegyezik az életritmusommal: végre a saját tempóm szerint élek. Hogy ez mennyiben kompatibilis a világ békeidőbeli tempójával? Semennyire. De hát éppen erről beszélek.

 

Amikor a társadalmi elkülönítés stratégiája törvényerőre emelkedett, valóságos pánik uralkodott el, és ennek a tárgya nemcsak a betegség fenyegető jelenléte volt, hanem annak a perspektívának a feltárulása, hogy az elkövetkező heteket, hónapokat szinte teljes egészében egy merőben szokatlan helyen fogjuk eltölteni: a saját otthonainkban. A helyzet leírására használt nyelv többé-kevésbé pontosan ábrázolja a kollektív lelkiállapotot: a „bezártság”, az „elszigetelődés” metaforái híven tükrözik a közhangulatot. Mintha az emberek nem az otthonaikba vonultak volna vissza, hanem börtönbe zárták volna őket, ahonnan csak a mielőbbi szabadulás kilátása jelent halvány reménysugarat. És tudom, hogy sokak számára valóban így állnak a dolgok, a legkülönbözőbb okokból; nem részletezem most, de (meg)érteni vélem.

 

Mégis, volt valami tragikomikus a kétségbeesett kapkodásban, a tanácstalan töprengésben: mit fogunk csinálni? Életmódtanácsok, kulturális programok, pszichológusi ajánlások, sportolási lehetőségek, az otthoni munkavégzést követő, zárt térben végezhető szabadidős tevékenységek özöne árasztotta el a nyilvánosságot, a túlélés remélt biztosítékaként. Mert valamit csinálni kell – arra szocializálódtunk, arra szocializált bennünket a világ, amelyben élünk, hogy a szabadidő akkor hasznos csupán, ha eltöltik valahogyan, ha kitöltik valamivel. Egy sztárpszichológus cikkét olvasom, aki szerint a legfontosabb kérdés karantén idején, hogy „kitaláljuk” és „megszervezzük” az életünket, azért, hogy „jól érezzük magunkat”, mert ha nincs kitalálva és megszervezve, akkor természetszerűleg rosszul fogjuk érezni. A nyüzsgés lételem, a mozgás hiánya az ürességgel egyenlő: amikor nem foglalkozol valami egészen konkrét dologgal, nem létezel. A „menj valahova, tégy valamit” imperatívuszában felnövekedett nemzedékeket érthető módon tölti el rémülettel az otthonmaradás perspektívája, hiszen a négy fal között nem lehet menni sehova, és – a home office nyűgein kívül – az ideig-óráig végzett élvezhető foglalatosságok (úgymint olvasás, filmnézés, főzés, internetezés, tornászás, egyebek) közti hézagokban elementáris erővel zuhan ránk a felismerés, hogy magunkra maradtunk… az Idővel, a mulandóság valóságával. Hogy az történik velünk, amire ritkán van alkalmunk rácsodálkozni: élünk, vagyunk, csak úgy.

 

Az otthon csak egyike azoknak a helyeknek, ahol átmenetileg időnket múlatjuk két másik program között, a turistáskodás egyik – bár kiemelt – helyszíne. Oda lehet visszatérni, de onnan kell elmenni mihamarabb. Az otthonlét és a máshollét eredetileg nem egymás alternatívái, az otthonunk értékét valaha éppen az utazás adta meg, csakhogy az utazás fogalma jószerével ismeretlenné vált – ma nem utazunk, hanem helyet változtatunk, elmegyünk A-ból B-be, pár óra alatt röpülünk át kontinenseket, és ez nemcsak annak az értékét csökkenti, amit magunk mögött hagyunk, hanem azét is, ahová eljutunk; nem nagy kunszt, mondhatni. Mitől válna tehát otthonossá az otthonunk?

 

A Robinson – amelyet nagy élvezettel olvasok újra – címszereplője szerint minden viszontagságának okozója az, hogy az atyai tanáccsal ellentétben elment a „guineai út”-ra, háborgó tengeren, kitéve az elemek, a megbetegedés, a kalózok, a hajótörés fenyegetésének: a guineai expedíció valódi utazás volt, amelynek során a külső és belső megtapasztalás összhangba került egymással. Robinson Crusoe énideje megegyezett a világ idejével – igaz, ő csak évtizedek múlva ért haza, jó nagy vargabetűvel.

 

A fentebb idézett sztárpszichológus továbbá azt is állítja, hogy „ez az időszak nem alkalmas arra, hogy az életünkre vonatkozó legfontosabb döntéseket meghozzuk”.

 

Ne higgyenek neki.

 

 

*

 

 

Viola lányom, unszolásomra, elkezdte olvasni az Egri csillagokat, és rövidesen felfalta. Utána lelkesen azt mondta: apa, ez jobb, mint a Percy Jackson. Aztán elolvasta a Kétévi vakációt, és azt mondta: ez jobb, mint az Egri csillagok. Azóta rettenetesbe kapcsolt, olvas úton-útfélen, nappal és éjszaka, ágyban, asztalnál, nap- és lámpafénynél, állva és ülve, kizárólag úgynevezett klasszikus ifjúsági regényeket, amelyekkel állítólag nem szabad terhelni a mai kiskamaszokat. Amiket én is olvastam megboldogult úrfikoromban, és én sem untam. Azelőtt nem volt erre elegendő ideje, az iskola, hegedűóra, uszoda, házi feladat és egyéb járulékos programok szorításában – pontosabban nem az ideje hiányzott, hanem az ehhez megfelelő életritmusa. Az ő tempója sem volt összhangban a világéval.

 

Mindannyian gyűlöljük ezt az átkozott járványhelyzetet. Én is gyűlölöm, és én is félek. De ha semmi egyéb hozadéka nem lesz a karanténnak, már ezért megérte.

 

 

*

 

 

Ha maradnak a 2020-as évből ikonikus fotók az utókorra, akkor egyikük az üres Szent Péter tér képe lesz az a húsvéti szertartást celebráló pápával. A hatalmas, tágas, lenyűgöző római piazza, ahol a világ egyik legnagyobb tekintélyű férfiúja végzetesen egyedül maradt. Protestáns volnék vagy afféle, online figyelem a húsvéti istentiszteletet, amint a püspök, kezében a Bibliával, farkasszemet néz az üres templomteremmel, és eszembe jut Bergman Úrvacsorájának torokszorító zárlata, amikor a lelkész, hosszas vívódás után, úgy dönt, hogy megtartja az istentiszteletet – egy olyan „gyülekezetnek”, amelyben senki sincs a templomszolgán, a kántoron és a pap – mellesleg ateista – barátnőjén kívül.

 

Ezt a reménytelen, muszáj-herkulesi nekibuzdulást éreztem akkor, és egy kicsit megértettem azokat a híveket, akik nem akartak beletörődni a helyzetbe. A rítusnak akkor van értelme, ha a közösség tagjai részt vesznek benne, a jelenvaló pillanatban, lélekkel és testtel, teljes önmagukkal, ott és akkor. A tévé vagy a laptop képernyőjén a rítus már nem rítus; látványosság lesz belőle: show. Szép műsor, de műsor. A lelkipásztor beszél, a hívek a hálózatot keresgélik. Isten otthon maradt. Nem csinál semmit, csak van.

 

 

*

 

 

Ikerlányaim, Flóra és Lilla kint állnak a teraszon. Nemrég leszakadt az ég, a levegő szokatlanul tiszta, délután, csend, az eső utáni sápatag napfény opálos ragyogással vonja be a szomszéd kertjéből átkandikáló fákat. Állnak a lányok, bámulják, aztán bejönnek, és Flóra minden előzetes figyelmeztetés nélkül azt kérdezi: Lehet, hogy mi most álmodunk? És ha álmodunk, milyen az, amikor ébren vagyunk? Nézem ezt a két hétéves kölyköt, az ablakon betűz a fény, megvilágítja a két és fél szobás lakást, alig tudok megszólalni, aztán benyögök valami felnőttes poént arról, hogy annyira tiszta lett a levegő, hogy látni a Mátrixot. Nem értik. Én se értem.

 

„Bírod még?” Bírom, csak kicsit szorongok attól, hogy vége lesz.

 

Kiderülhet, hogy álom volt az egész.