Papp Attila Zsolt és Fekete Vince kötetbemutatójáról




Az E-MIL adventi könyvbemutatóinak sorozatában december 6-án este hat órától Papp Attila Zsolt új kötetét, Az atlantiszi villamost mutatták be a Bulgakov emeleti termében – a szerzővel Márton Evelin beszélgetett. Papp AttilaZsolt a negyedik kötetével járult az olvasók elé: első kötetének megszólalásformáit már nem kedveli annyira, s bár nem tagadná le, de igazából második kötetét tekinti az elsőnek.

Az atlantiszi villamos leginkább a vízi világok sejtelmeit hozza a felszínre, ugyanakkor nagyon valóságos és húsba vágó problémákat is tematizál. A szerző úgy érzi, hogy a negyvenes évei felé közeledve ha nem is elszámolással, de mindenképp egy kis introspekcióval tartozik, ha optimistán arra gondol, máris élete felénél jár. A kötetben több utalás is történik barátokra-barátságra és a szerelemhez fűződő, átalakuló viszonyra is. Papp elmondása szerint – egy Epikuroszról szóló kiragadott verssor okán – ő leginkább a jó életre, a kiegyensúlyozottságra és a szenvedés minimalizálására törekszik, és ez is vezérli őt mindennapjaiban. Nem tartja magát „asztalracsapós” költőnek, sokat rágódik ötletein, de amikor nekifog, akkor egyből be is fejezi, „mert másképp nem lesz meg soha”.

 

A kötetben kapcsolódási pontok találhatók a romantika irodalmával is, sok helyen reagál a tizenkilencedik század mitikus, homályos és hátborzongató poétikáira. Papp szerint ha a „romantikus” költő alkatát archetípusként határozzuk meg, akkor megvan az esélye, hogy tovább éljen. De ezeket is, mint mindent ebben az új kötetben, felül kell vizsgálni.

 

Ugyanezen a helyszínen, este fél 8-tól Fekete Vince új, Szárnyvonal című kötetét is bemutatták – André Ferenc és Horváth Benji vette górcső alá a könyvet. Bevezetésként Bogdán Zsolt színművész olvasott fel néhány verset a kötetből.

 

 

Fekete Vince költészete kapcsán az merült föl, hogy lehet-e manapság valamilyen módon tájköltészetről beszélni, mi a funkciója a tájleírásnak? Fekete verseskötetében a táj nyilvánvalóan nem a szülőföld szeretetére irányuló erkölcsi imperatívuszt kívánja hangsúlyozni, hanem a személyes jelenléten, a tájba-íródásban, az allegorikus viszonyokban érvényesül. Horváth szerint ez az újra és újra ismétlődő, ugyanazt minden áron megírni próbáló attitűd lényegében az eltűnést láttatja. A tájak – Fekete szavával élve az otthon „Bermuda-négyszöge” – nem a megnyugvás terei, hanem a cserélődésé. A végesség és a végtelen közötti rettenet, hiszen az otthon keresése az, ami számára a legotthonosabb.

 

Hiába kezdődik hangsúlyos nyitóverssel, hiába végződik nyomatékoszáróverssel, a motívumok és a képek tömörülése körfogást eredményez – a lényeg,hogy a kötetnek tulajdonképpen sosincs vége. Fekete azt is elmondta, hogy akönyv szerkesztése leginkább a megjelenés előtti utolsó hónapokban teljesedettki. Az újraírás és az ismétlés kényszeréről pedig annyit árult el, hogybármennyit is ismételhetünk, egy jó könyvben úgyis mindig marad valami titok.

   

Papp Attila Zsolt: Az atlantiszi villamos. ErdélyiHíradó–Orpheusz, Kolozsvár-Budapest, 2018.

 
 

Fekete Vince: Szárnyvonal. Magvető, Budapest, 2018.