Festett könnyek




 

Don Miguel szeméből csorognak a festett vörös könnyek. Pont mint egy szappanoperában. Nyakában névtáblája: bastard; előtte térdelnek hű szolgái, a búsképű és a tömzsi, hátukon célkereszt.

 

Don Miguel is volt szolga, volt rab. Annak a kornak a hajnalán, amely most mindenestül véget érni látszik, berber kalózok ejtették foglyul, Algírba hurcolták, öt évig élvezte az algíri pasa vendégszeretetét. Szöknie hiábavaló volt, mindig elkapták. A rohadékot.

 

Létezik fogság, amiből nem lehet menekülni. Áll a Golden Gate Parkban Don Miguel, és tudja, hogy nincs menekvés. Itt a vége, bekerítették végleg, a váltságdíj késik. This is the end, my only friend.

 

Azt mondják, rosszkor volt rossz helyen. Ez igaz, de nem a szobra: hanem ő maga. Rablólovagok, kalózok, kereskedők, hajósok, felfedezők, ájult szentek, latrok, rosszlányok, tékozló papok, kóbor poéták: egy tömlöcben valaki körmöl egy kéziratot. Sok tömlöcben számtalan kéziratokat körmölnek. Don Miguel ott volt, ahol lennie kellett, nem lehetett máshol, ott volt, ahol született egy kultúra, ez az egyetlen igazi bűne, de ez menthetetlen.

 

Pedig akkor már nevetni is lehetett mindezeken. Don Miguel nevet, törli a festett könnyeit. És te, te búsképű balfasz, mit lépsz erre?

 

A távolban feltünedeznek a szélmalmok.

 

 

*

 

 

A nevetés. Két-három évtizede még nevetni, sőt nevetgélni illett mindenen. A Nagy Heherészés ideje volt, a minden-mondatból-való-kikacsintásé, a cinkos összeröffenésé, amikor a szavaknak nem volt ildomos azt jelenteniük, amit valójában jelentettek, mindig egyszerre többnek és kevesebbnek kellett lenniük önmaguknál. Bizonyos szavak, fogalmak, mondatok csak akkor nyerhették el a helyüket, ha iróniával telítődtek. A „nagy kérdések” iránti fogékonyság: gyengeség, a pátosz: nyárspolgári elhajlás, a „fordítsuk komolyra a szót” pusztán tréfás fordulat. Oly naiv vagy, szívem.

 

Vidám volt, de gyakran fullasztó. Az ember néha szeretné azt mondani, amit mond.

 

Manapság nem nagyon illik nevetni, ez zavarja munkájukban a világ megmentésén fáradozó Új Aszkétákat. A szavak súlyosan koppannak, a tréfa, az irónia, a képes beszéd, a pompa, a megbocsátás vagy a kétely ritka vendég. Erkölcsi magabiztosság, rendíthetetlen igazságtudat; a dolgok oly világosak, és közben csorognak a festett könnyek: a változó korok puritánjai sosem változnak.

 

Néha, titokban visszavágyom a mindenen-nevetés képességét, amit sosem szerettem. Elvégre ha muszáj választani, az ember szívesebben megy Dantonnal a guillotine alá, mint Robespierre-rel. Vagy inkább Malesherbes-bel, aki a vérpad felé megbotolván állítólag így kiáltott fel: „Rossz jel! Egy római a helyemben visszafordulna!” Bár leginkább sehogy.

 

 

*

 

 

Alig maradtak ikonjaim. Az egykori nagy felforgatók vagy meghaltak, vagy eljelentéktelenedtek, vagy instant igazságokat szajkóznak különböző szalonokban. Van ez a bolond ausztrál, ez az egyre elborultabb rockprédikátor, aki nem átall az irgalmasságról beszélni „a világ legboldogtalanabb vallása” ellenében, az eszmék és a képzelet szabadságáról a száraz szentenciázással, az esendőség jogáról a morális bizonyosságokkal szemben. Valamiért úgy sejtem, hogy olvasta Don Miguelt.

 

Van egy platform, ahol nyíltan, moderálás nélkül párbeszélget a követőivel, a „rajongóival”. A múltkoriban azt kérdezték tőle, hogy ezekben a vészterhes időkben miért nem ír ő is, mint sokan mások, protest songokat, miért nem politizál a művészetével. Azt válaszolta, ő a dalaival nem a világ megmentésén, inkább a világ lelkének megmentésén dolgozik. („They are not in the business of saving the world; rather they are in the business of saving the soul of the world…”)

 

Csak félkegyelműek beszélhetnek így.